Verdi: A trubadúr / Budapesti Nyári Fesztivál
2017.08.07.

"Afrika mélyén vagy az Indiákon is mindig hallani fogod A trubarúrt" - büszkélkedett hajdan Verdi, s persze igaza lett. Afrika meg az Indiák mellett természetesen a Margitsziget is fix helyszín, ahol ezt az operát lehet és érdemes is meghallgatnunk. No és megtekintenünk? LÁSZLÓ FERENC KRITIKÁJA.

1995. július 28-án, vagyis napra pontosan 22 évvel az idei margitszigeti bemutató előtt, a szegedi Dóm téren színre került Vámos László legutolsó (opera)rendezése: A trubadúr. A múlt század második felének egyik legműveltebb és legsokoldalúbb színházi rendezője, akit a hagyományosan hálátlan közvetlen utókor ma épp nagyban feledni látszik, már nem élhette meg, hogy a rákövetkező évben Trubadúrját az Erkel Színházban is bemutatták: a produkciót ott már – kegyeletes buzgalommal – ifjabb Palcsó Sándor állította színpadra. Személyes emlékeink erről a hajdani pesti premierről összességében kissé homályosak, de egyúttal azért kellemesek is: Tokody Ilona megejtően lányos kisugárzású Leonórája, Tokody és Kelen Péter egymás iránti érzékletes színpadi affinitása meg az alulfogalmazottságában is stílust és szakértelmet tanúsító rendezés korántsem a legelőnytelenebb arcát mutatta a kilencvenes évek olyannyira hullámzó színvonalú magyar operaéletének.    

Riccardo Massi és Dinara Alieva
Riccardo Massi és Dinara Alieva

Most, bő két évtized elteltével, miután immár nem csak Vámos László, de néhány hónapja Palcsó Sándor is eltávozott az élők sorából (ahogyan elhunyt már a díszlettervező Csikós Attila és a jelmeztervező Vágó Nelly is), már jóval ellentmondásosabb és lehangolóbb produkciónak tűnt a Margitszigetre áttelepített Trubadúr. A csoportos mozgások látványos koordinálatlansága és éppígy a főszereplők közötti játékok esetlegessége, s egyáltalán a jelzésszerűség már-már operaparódiát sejtető mértéke mind-mind csak azt tették fájdalmasan érzékletessé, hogy ebből A trubadúrból sajnos már rég kiment a lélek. Innen nézve nem csupán szimbolikusnak, de éppígy praktikusan is roppant jellemzőnek tetszett az a meglepő tény, hogy a margitszigeti két előadás színlapja nem jelzett olyan felelős – és egyúttal életben lévő személyt, aki az aktuális színrevitelért felelt volna.   

Persze így is megmaradt számunkra a zene és az énekhangok, az énekesi személyiségek vonzereje, s ebből a szempontból igazán nem volt nehéz örömünket lelni a július 28-i előadásban. Méghozzá mindenekelőtt a Leonóra szólamára meginvitált, Budapesten most debütáló azeri szopránnak, Dinara Alievának köszönhetően! Alieva ugyanis gyakorlatilag már a színre lépése pillanatában egyértelművé tette, hogy személyében ritka formátumos operaművészhez van szerencsénk, aki a teljes este folyamán a drámai intenzitás meg a forma- és vonalérzék csodás elegyét valósította meg éneklésével. Szopránja dús szépségű és kivételesen személyes jegyű, énekesi teherbírása pedig a IV. felvonás hosszú Leonóra-nagyjelenetét és az azt követő Leonóra-Luna kettőst olyan imponáló energiával - és asszonyi tragikummal töltötte fel, amit élő előadáson még nemigen tapasztaltunk eleddig.

Komlósi Ildikó (Éder Vera fotói, a képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Komlósi Ildikó (Éder Vera fotói, a képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)

Alieva elvitathatatlan elsősége, illetve az énekesnő művészetére való rácsodálkozásunk uralta tehát ezt az estét. A trubadúr másik külföldi vendége, a címszerepbe meghívott olasz énekes, Riccardo Massi (Manrico) egészséges és üzembiztos tenorhangot hallatott: a Strettában kivágta a kivágnivalót, s általánosságban is a kitörések pillanatában bizonyult a legmeggyőzőbbnek. Emberi-művészi érdekességet, ha úgy tetszik, titkot mindazonáltal nem érzékeltetett a közönséggel Massi éneklése, s tán épp emiatt esetében feltűnőbbé vált a színpadi hitel deficitje is. Jellemző módon így válhatott például szemzavaróvá az a kisebb jelmezprobléma is, amely a fotók tanúsága szerint amúgy kimondottan jó kiállású Massi testalkatát derékban valamiképp körteformájúnak sejtette.

A két hazai főszereplő, Komlósi Ildikó (Azucena) és Kálmándy Mihály (Luna gróf) természetesen ezen az estén is jelentékeny művésznek mutatkozott. Ám mégis, mindkettejük esetében okkal feltehető volt, hogy ezúttal nem a legtökéletesebb diszpozícióban énekeltek. Így a mindig hangsúlyos jelenlétű Komlósi vibrátója a piano-tartomány feletti szólamszakaszokban erősen az optimális mérték felett hallatszott, Kálmándy pedig, aki az est művészei közül egyedüliként volt résztvevője az 1996-os Erkel Színház-beli bemutatónak, szokatlan bizonytalanságokkal, kisebb muzikális és dinamikai maszatokkal hívta életre amúgy mindig testhez álló Luna grófját. (Ilyen maszatok, közelebbről a nyers hangadás korántsem kellemesen meglepő pillanatai sajnos a Ferrando szerepét alakító Cser Krisztián darabindító elbeszélését is tarkították.)

Az Operaház zenekara ilyesfajta kilengések nélkül, megbízhatóan és ügyszeretettel játszott, Kocsár Balázs figyelmes irányítása alatt, és hasonló dicséret illetheti az Operaház énekkarát is, még ha esetükben az idült színpadi téblábolás olykor csökkentette is némiképp az elragadtatásunkat.

Hajdan Enrico Caruso állítólag úgy fogalmazott: A trubadúrt könnyű jól és sikerrel előadni, épp csak a világ négy legnagyobb énekesét kell szerződtetni az opera főszerepeire. A legendás tenor persze jócskán túlzott (vagy tán sose is mondott ilyesmit), hiszen A trubadúr sikere ennél szerényebb kiszerelésben is garantáltnak ítélhető. Amint erről a július 28-i margitszigeti este is bizonyságot adott a lelkes és megelégedett közönség számára. 
Helyszín:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad
Időpont:  2017. július 28.