Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

CSAK OLVASSON A GYEREK!

Hansági Ágnes – Hermann Zoltán – Mészáros Márton – Szekeres Nikoletta (szerk.): Mesebeszéd. A gyerek- és ifjúsági irodalom kézikönyve
2017. aug. 6.
Mindegy mit, csak olvasson a gyerek! Aki eljutott eddig a kétségbeesett gondolatig, vagy épp ellenkezőleg, nem bízza a véletlenre a környezete kulturális nevelését, azt biztosan érdekelni fogja a Mesebeszéd. HARMATH ARTEMISZ ÍRÁSA.

A Fiatal Írók Szövetsége még 2011-ben indította el Mesebeszéd című beszélgetéssorozatát a kortárs gyerekirodalom helyzetéről. Volt mit megvitatnia a különböző szakmák képviselőinek, tanítóknak, tanároknak, gyerekkönyvtárosoknak, szülőknek, hiszen Magyarországon lényegében hiányzik a gyerekkönyv-kritika hagyománya. Így lett hiánypótló kiadvány a diskurzust tovább gondoló Mesebeszéd című tanulmánykötet, mely az idei könyvhétre látott napvilágot. A Mesebeszéd újdonsága, hogy egyszerre szól a különböző szinteken tanító pedagógusokhoz és a családhoz, vagyis kézikönyvként is használható. A felhasználóbarát, összefoglaló jellegű írások informatívak, tájékoztató jellegűek, ugyanakkor – és ez teszi igazán frissé a kiadványt – kritikai hangvételűek. A szerkesztők és a szerzők nem riadnak vissza a kényes kérdésektől sem. Ilyen például a kiadók és szerzők ütköző érdekeinek spektruma, a trend és a minőség viszonya, vagy az ifjúsági irodalom mint műfaj létjogosultsága. A szerkesztők alapvető társadalmi szükségletek mentén rendszerezték a kutatásokat. Így olyan kérdésekre kaphat választ az olvasó, mint például az olvasóvá nevelés eszközei, vagy hogy miképpen juttatható el a minőségi kortárs irodalom az ifjúsághoz, vagy milyen címek szerepeljenek az ajánlott olvasmányok között.

mesebeszed

A Mesebeszéd négy nagy fejezete foglalkozik a magyarországi gyerekkönyv-kultúra hagyományaival és jelenével, a mese-népmese fogalmainak tisztázásával, a kortárs gyerekirodalom trendjeivel, végül a média és a vizualitás olvasáshoz való viszonyával. A felosztás a Károli Gáspár Református Egyetem gyerekirodalmi képzésének tematikájához közelít, mivel a szerkesztők ebben a szakirányú továbbképzésben fejlesztik-oktatják anyagaikat Hermann Zoltán, az egyetem Régi és Klasszikus Magyar Irodalom Tanszéke docensének vezetésével.

Nem csupán a célcsoport tágítása az újdonsága ennek a vállalkozásnak, hanem a széleskörű ismeretterjesztés érdekében tanúsított tudományos szakszerűség is. Ugyanis korábban nem volt példa a történeti vagy a modern bölcsész és irodalomtudományos szempontoknak a felvetésére a kortárs gyerekirodalommal kapcsolatban. Ezekre a szempontokra viszont szükség van ahhoz, hogy a gyerekirodalom és gyerekkönyvekkel kapcsolatos huszonegyedik századi fejleményeket a maguk összetettségében lássuk. Hiszen – ahogyan azt a Bevezetőt jegyző Hermann Zoltán irodalomtörténész írja – a könyvipar és benne a gyerekkönyvkiadás „gépezete” a 20. század végére egy összetett, gazdasági-játékelméleti modellekkel leírható komplexum részévé vált.” Tehát jórészt az intézményi feltételek szabják meg, hogy milyen irodalomból mennyi jut el, és hová. A piac felosztását hol a párt, hol az ipari mamut cégek befolyásolták. Ezért érdekes Szabó Sándor beavató jellegű írása a magyarországi gyerek-és ifjúsági irodalommal foglalkozó kiadók jelenlegi működéséről és forgalmáról.

Az intézményi feltételeken kívül, azokkal összefüggésben a társadalmi-szociális tényezők is meghatározóak abban, hogy mit olvasnak a gyerekeink. A magyar nyelvű gyerekirodalmi kánon alakulásáról Hansági Ágnes értekezik. Tanulmányában hivatkozik arra a kijózanító tényre, hogy a szövegértésben jelentősen romlottak nemzeti eredményeink. (Ez akkor is súlyos gond, ha közben egyes iskoláink tanulói kiemelkedően jó eredményt érnek el ugyanebben a kompetenciában.) Márpedig  a szövegértési képesség szükséges ahhoz, hogy az irodalom szórakozás, motiváló erő is lehessen. A szülőket és az írókat érintő megváltozott helyzetet Hansági a romló olvasási kompetencián kívül az iskolarendszer iránt kialakult bizalmatlansággal magyarázza – melyről a kötelező olvasmányok maradi szellemű listája is tehet. A könyvtárak és iskolák romló anyagi helyzete sem segíti az olvasóvá nevelést. Így történhetett, hogy legnevesebb szépíróink is elkezdtek gyereknek szóló könyveket írni, hiszen ezeknek még mindig nagyobb piaca van, mint a felnőtt irodalomnak. A szülők pedig olyan, egyszerűbben befogadható „kulcskönyveket” kezdtek keresni, amelyektől azt remélték, hogy beszippantja gyermekeiket az irodalom világába. „A gyermekeknek szánt vers- és prózakötetek látványos gyarapodást értek el” – jegyzi meg Hansági, aki bátran vonja le következtetéseit a gyerekkönyv iránti megváltozott igény „kínosan divatos” voltáról. Közben arról sem feledkezik meg, hogy jó gyakorlatok említésével javasoljon gyógyírt a bajokra.

Szintén a jó hazai és nemzetközi gyakorlatokra épít Pásztor Csörgei Andrea és Pompor Zoltán írása az olvasóvá nevelésről. A szerzők számba veszik a családi és intézményi színtereket, az intézményen belüli és kívüli ösztönző programokat, olvasásnépszerűsítő kampányokat és kommunikációs formákat (papírszínház, dráma, stb.). A példatár itt és más tanulmányokban is lehetett volna bővebb és átgondoltabb. Ez különösen igaz a vizuális kommunikációt érintő, Látvány, képiség, vizualitás című fejezetre. Az egyébként hallatlanul fontos áttekintések, mint Várnai Zsuzsannáé, szinkron és diakron jelenségeket is számba vesznek – így a műfajtörténeti fejleményeket. Azonban – és ez nyilván a kiadvány finanszírozásának hiányait mutatja – megfelelő mennyiségű és minőségű illusztráció nélkül.

A szűkre fogott példatárakért és táblázatokért kárpótol a kiadvány végén szereplő Tájékoztató bibliográfia. 

A kortárs magyar gyereklíráról szóló szöveget Lapis József jegyzi, aki éppúgy igyekszik kivonatos formában felgöngyölíteni az előzményeket, mint kategóriákat és irányzatokat fölvázolni. Szintén ezt teszi Lovász Andrea a tabukönyvek csoportjaival kapcsolatban. Számomra az egyik leginspiratívabb írás is ez a kötetben, hiszen egyszerre boncolgatja az olvasói igények, az eladhatóság, a didaxis és a művészi érték, azaz az esztétikai minőség viszonyait. És kit ne zavarna, hogy már megint és kötelezően tabut döntögetünk és beavatunk, most épp a kamaszoknak szóló piroskarikás könyvekkel? A szerző a messzire vezető irodalomelméleti problémán túl – tehát hogy mi is az irodalom feladata – etikai kérdésként tekint tárgyára. Azt veti föl, hogy vajon „van-e joga az irodalomnak a célközönségét, azaz itt az intellektuálisan és érzelmileg is távolságot nehezen tartó kamaszokat csak a probléma kedvéért, vagy a szembesítés megvalósulásának kedvéért szembesíteni bármilyen problémával?”

A Mesebeszéd a felsőoktatásban tanító szakembereknek is jó kiinduló pont lehet. Segít kijelölni a gyerekirodalomról és az ezzel nem azonos értelmű gyerekkönyvekről folyó diskurzus irányait az újhistorizmus és az intézménytörténet módszertanának segítségével. 

A folytatás előtt álló kötetet persze akkor is beszerezném, ha könyvesbolti eladó lennék, a kultúráért felelős politikus, vagy bábszínházba készülő nagymama.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek