Művészetek Völgye 2017
2017.08.08.

Kommunista kabaré, John Lennon utolsó mondata Yoko Onóhoz, cintányéros, cudar világ és Arany János életútja. És ez mind Taliándörögdön. REZEK BORI BESZÁMOLÓJA.

Persze ez talán egyetlen előadásban így túl sok lenne, de a Művészetek Völgye programjában megférnek egymás mellett, hiszen bármennyire is különböznek a témaválasztások egymástól, hasonlóság mindenképp fellelhető. Az alkotók mind fiatalok, bátrak és frissek. A kapolcsi fesztivál második alkalommal hívta meg a Színház- és Filmművészeti Egyetem már végzett vagy még ott tanuló színész hallgatóit, külön helyszínt biztosítva nekik. A tavalyi SZFE Udvarhoz képest sokkal látványosabb színteret álmodtak meg a szervezők az SZFE diákjai számára. Fából készült, sokszög alakú, belül kerek színházi tér, azaz Shakespeare Globe színházának kicsinyített mása fogad minket a völgyben, ami a tájba illeszkedve inkább egy kör alakú pajtára emlékeztet. Habár a kis faépítmény meseszerű a falu focipályája és a kukoricaföld mellett, sajnos az előadások szempontjából nem volt mindig tökéletes, hiszen óhatatlanul recseg-ropog a legkisebb fészkelődésnél is.

Válogatás
Válogatás

A fesztivál első pár napjában kétszer is találkozhattunk az Ódry Színpad két idei előadásával és Máté Gábor osztályával. Gazdag Gyula dokumentumfilmjéből készített színházi előadást Kocsis Gergely az idén végzett fiataloknak, Válogatás címmel. A történet szerint a KISZ felhívást intéz a magyar beat zenekarokhoz, idén először ők is részt vehetnek a táncdalfesztivál válogatóján. Ennek oka persze nem kifejezetten a bizottság zenei nyitottsága, sőt a meghallgatáson egyenesen tilos zenélni. Nem titkolt szándékuk, hogy ezek a fiatal zenész gyerekek is a mozgalom részeseivé váljanak. Ez a törekvés egyre jobban kirajzolódik a zsűritagok párbeszédéből, ahogy a szakmaiatlanság, az inkompetencia és a tudálékosság is egyre meghatározóbbá válik ezzel párhuzamban az ítészek asztalánál, ahol az idő múlását egy sündisznó alakú csikkgyűjtemény jelzi, ami emblematikus kiegészítőjévé válik az előadásnak (látvány: Kálmán Eszter).

Ennek kiemelkedő szereplője a csepeli üzem párttitkára, aki olyan cirkalmas körmondatokban beszél a nagy semmiről, hogy nem győzi az ember kivárni a mondat végét. Mégis, Gyöngyösi Zoltán érzékletes és végtelenül humoros alakításában szórakoztatóvá és jó értelemben abszurddá válik minden feleslegesen kimondott szó. A zsűri ars poeticáját Czutor Zoltán, a darab zene- és dalszövegírója pontosan meg is fogalmazza: „Ha én egyszer megmondom, ottan meg van mondva”, így pedig bizony nehéz egyezkednie a jelentkezőknek farmerről, színes ingről és az eljátszott számokról. A hatalom állandóan jelen van a csepeli KISZ bizottság titkárának személyében, akit Papp Endre jelenít meg. Minden színrelépése értelmetlen, csupán azt hivatott jelezni a zenész srácok és saját kollégái felé is, hogy ő mindent lát. Az arcáról letörölhetetlen bizalmaskodó mosoly tökéletesen jelzi, hogy figyelik őket minden pillanatban, és ez fog várni arra a szerencsés zenekarra is, akit felkarol a KISZ. Habár a huszonéves pályakezdő színészek sosem éltek a szocializmusban és hasonló castingokat már csak a tévés tehetségkutatókból ismerhetnek, mégis pontos, jól eltalált gesztusokat és szórakoztató, groteszk kórképet kapunk a 60-as, 70-es virágmintás, pöttyös blúzos évekről.

Férfiak, nők és férfiak
Férfiak, nők és férfiak

A következő napon ennek az osztálynak már csak a felét láthattuk színpadon, egy egészen más hangvételű darabban, a szintén az SZFE padlásáról az SZFE Globe-ba érkező Férfiak, nők és férfiakban. Talán kicsit hímsovinisztának tűnhet a cím, ahogy a nemek aránya is, hiszen az öt fiú mellett Waskovics Andrea az egyetlen színésznő. Ezt a benyomást viszont gyorsan kiűzi a fejekből az előadás, a darab öniróniájával, a nemek közti átjárhatósággal és a sztereotípiák nevetségessé tételével. Kifejezetten izgalmas szöveget hozott létre Horváth János Antal és Olasz Renátó, kiegészítve a játszók saját maguk által írt monológjaival, amiben Enyedi Éva dramaturgként segédkezett. Sokszor merész, akár trágár a nyelvhasználat, és éppen ettől válik önazonossá minden, amit a színpadról hallunk. Semmi finomkodás, minden úgy hangzik el, ahogy ez a korosztály kommunikál egymással, minden mesterkéltség nélkül. Szerelemről, szexualitásról, egyéjszakás és tartós kapcsolatokról kellett megfogalmazniuk a saját nyelvükön mindazt, amit fontosnak tartanak. Decemberben mutatták be az előadást, és aki ott volt akkor is, az hallhatta, hogy nagyon sok minden változott, új monológok születtek mostanra, ami még személyesebbé és aktuálisabbá tette a színészek férfi-nő viszonyairól szóló gondolatait.

Az előadás végig laza szerkezetű, a jelenetek sorrendisége felcserélhető, mégis vannak visszautalások, és néhol folytatódik az előzetesen elkezdett történet pár epizóddal később. Itt végre őszintén kiröhöghetjük saját nemünket, és persze az ellenkezőt is. Mégis igazán mélyre azok a jelenetek ásnak férfi- és nőképek tekintetében, ahol ellenkező nemű szerepet kell alakítaniuk, és ahol komorrabbá, sötétebbé válik a darab. Az egyik legemlékezetesebb ezek közül, amikor Figeczky Bence a fürdőköpenybe csavart otthon ülő depressziós anya szerepében nem engedi el felnőtt fiát (Baki Dániel) csajozni, mondván, a férfiak csak kárt tesznek a nőkben. Azzal fenyegeti gyermekét, hogy leissza magát, ha magára hagyja, sőt az öngyilkosság gondolata is felsejlik mondataiban. Ennek tükörjelenete, amikor Waskovics Andrea bújik a bántalmazó, durva apa bőrébe, aki feleségét (Gyöngyösi Zoltán) és kislányát (Papp Endre) verbálisan és fizikailag is bünteti, ha valami nem pontosan úgy történik otthon, ahogy a családfő szeretné, elégedettséget pedig csakis a saját történetei, és a jól elvégzett munka kapcsán tud érezni.

A Globe adottságait kihasználva a darab végét jelentősen megváltoztatták. Az eredeti záró jelenetben valamiféle furcsa, kissé beteg nemi erőszak szemtanúi lehetünk, itt viszont kinyílik a zuhogó eső felé az óriási faajtó, végtelenné téve az addig zárt teret. Az öt fiú egy autó csomagtartójába gyömöszölve az egyetlen lányt, elhajt a színházból, utoljára feltéve a darab toposzszerű kérdését: „Tudod mi volt John Lennon utolsó mondata Yoko Onónak?”.  A választ a színlapról tudhatjuk csak meg. Egy sms, amiben annyi állt: “Szex?”.

Mágnás Miska. A képek forrása: SzFE
Mágnás Miska. A képek forrása: SzFE

A Művészetek Völgye második hétvégéjén Zsótér Sándor és Börcsök Enikő osztályán volt a sor, hogy vizsgaelőadásukkal megtöltsék a taliándörögdi Shakespeare színházat. Voltak fenntartásaim, ugyanis Szirmai Albert Mágnás Miskája nem a legmodernebb darabok egyike, kíváncsian vártam, hogy egy operett hogyan fogja lekötni a Globe többnyire fiatal nézőit. Az ítéletre nem kellett az előadás végéig várni, a tizenévesek ujjongva tapsoltak a dalbetétek után, mintha egész életükben a Csiribiri kék dolmány lett volna a gimis házibulik csúcspontja. Az operett viccessé, könnyeddé és érdekes módon maivá vált, köszönhetően a rendezőnek (Nagy Norbert), akit a Forte Társulat előadásaiból jól ismerhetünk. A grófi család otthonában tartott bálon a résztvevők úgy ugráltak, mint egy rockfesztivál utolsó napján, ezeket pedig musicalből ismert klisészerű mozdulatokkal tarkították, de Latabárék ikonikus mozdulatai is megjelentek köztük. A szöveg és az előadásmód is kortárssá vált az SZFE színészpalántáinak köszönhetően, kissé idézőjelbe téve mindent, amit a műfaj megkövetel. Az előadásban legjobban a szemtelen Miska (Hajdu Tibor) és a tenyeres-talpas Marcsa (Bajor Lili) szerelmi civódásai működtek, mégis az Istvánt játszó Szalay Bence vált az este fénypontjává. A mezítlábas fesztivál technikai berendezése nem mindig első osztályú, így történhetett meg az is, hogy a legbensőségesebb dal közben, ahol szerelmet vall kedvesének, többször elszállt hang és fény, a fiatal színész viszont egy pillanatra sem jött ettől zavarba. A tizenéves közönség pedig tombolva éltette a megmentett produkciót. 

A fesztivál utolsó estéjén megint megtörtént az, ami lassan már hagyománnyá válik. Megjött a vihar, és ezzel kérdésessé vált, hogy a debreceni előadást láthatjuk-e a Nemzeti-Szín-Tér színpadán. Szerencsére a fiatal szerzőhármas, ifj. Vidnyánszky Attila, Kovács Adrián és a darab szerzője, Vecsei H. Miklós népszerűsége ott tartotta a fiatal nézősereget, akik a fehér pavilonok alatt türelmesen várták ki, amíg a zuhogó eső és a villámok arrébb húzódnak. Letörölgettük a székeket, a színészek felitatták a színpadot, megállapodtunk a lehetséges menekülő útvonalban, ha az ítéletidő mégis újra lecsapna ránk, és végre elkezdődött az előadás. 

A Kinek az ég alatt már senkije sincsen egy 13 képből álló életút megismerése, az idén 200 éves Arany Jánosé és barátaié. A színlap szerint ifjúsági előadás, de ez ne tévesszen meg senkit, ugyanis a darabban felmutatott valódi embert mindenkinek látnia kell, kortól függetlenül. Nem a halandó embertől olyan távol álló zsenit, vagy a tankönyvek borítójáról ismert mély tekintetű, bajszos költőóriást, hanem a tépelődő, magába forduló, kalandvágyó Jánost. Mindezt saját naplóbejegyzéseiből és levelezéseiből adaptálva, melyek sokszor annyira emberiek, hogy nehéz elképzelni, hogy Petőfi és Arany, a két géniusz írta ezeket egymásnak. A körítés aktuális és modern, a mobiltelefonokat nem kell kikapcsolni, sőt az előadás egy pontján használnunk is kell. A rendezőtől megszokott geg- és poénáradat elmaradhatatlan, a látvány letisztult fekete és fehér (látvány: Vecsei Kinga Réta). Ezer dolog történik egyszerre a színpadon, aki látta a Liliomfit, vagy az Iván, a rettenetet, az tudja, ezeket az előadásokat biztosan többször kell látni ahhoz, hogy mindent be tudjon fogadni a néző. Arany gyerekkorától indulunk, ahol a debreceni Ady Endre Gimnázium fiatal tanulói és az elmúlt pár évben végzett színészek pici kalappal, zakóval és csöppnyi cipőkkel bábozzák el a kisfiú nagyszalontai éveit a családi ház elvesztéséig. Láthatjuk Arany Jánost kisiskolásként, vándorszínészként és a gyermekét eltemető apaként. Több színész is belebújhatott Arany bőrébe, de az előadás legmeghatóbb pillanatát Gyöngyösi Zoltánnak köszönhetjük. A színpad elején, nagykabátban ülve, könnyes szemmel beszél barátja, Petőfi Sándor haláláról, amiben még az emlékszobor felavatása után sem akar hinni. Igazi színházi pillanat, ahol meg tud állni az idő. Szebb befejezést nem is kívánhat az ember a Völgyben töltött csodás tíz nap után. 

Szerző: Rezek Bori