Így már nem is hangzik olyan jól. Vagy mégis? A válasz a kérdésre változatlanul: igen, legalábbis ahogyan ezt a dilemmát kamaszlány főhősén keresztül a Minden, minden című film bemutatja. Legalábbis én tudnék Maddy Whittierrel (Amanda Stenberg) cserélni. Abban viszont nem vagyok biztos, hogy rendkívül erős alaphelyzetének kibontásával Stella Meghie rendezőnőnek is ez volt a célja.
Tapasztalt alkotókat sűrűn hallunk panaszkodni, amikor filmjük egy-egy elemét (színészi játék, vágás, látvány, operatőri munka stb.) a többi közül kiemelve nagy dicséretben részesítik, mert az alkotók attól félnek, hogy ez azt jelenti, a film egésze nem működik. A pályája elején álló Stella Meghie-nek (ez második nagyjátékfilmje) valószínűleg nem esne rosszul, ha kiragadnánk filmjéből a Nicola Yoon valóban filmért kiáltó, azonos című regényéből vett alaphelyzetet.
A gyönyörű, éppen tizennyolcadik életévét betöltő kamaszlány Maddy immunbetegséggel született, ezért egész eddigi életét orvos anyja, Pauline (Anika Noni Rose) szigorú felügyelete alatt élte le. Testvére és édesapja még régen elhunyt egy autóbalesetben, így ketten, illetve egy állandóan hozzájuk járó ápolónő segítségével élik szigorú szabályok szerinti mindennapjaikat. Amivel csak Maddy kapcsolatba kerül a külvilágból, azaz mindent és mindenkit fertőtleníteni kell. Nagyon pontos napirendet kell tartani, és soha, semmilyen körülmények között nem mehet ki az utcára. A megszokott rendszert az új szomszédok költözése zavarja meg. Ugyanis Maddy a szomszédok fiába, Olly-ba (Nick Robinson) első látásra beleszeret, és ettől kezdve a fiút igazi, elválaszthatatlan lelki társának tekinti. El is indul a rendhagyó, eleinte ablaküvegen, később az interneten, majd az ápolónő hathatós közbenjárásával végre személyes udvarlással folytatódó bájos kamaszrománc. Fokozatosan derül ki: az egymáshoz való közelkerülést nem is a lány betegsége nehezíti igazán. Pauline, Maddy édesanyja túlfélti egyetlen élő családtagját, és a józan ész határait is átlépi annak érdekében, hogy lánya semmiféleképpen ne kerüljön a veszélyesnek titulált külvilággal való interakcióba.
 Jelenetek a filmből |
Pauline túlzott elővigyázatossága miatt nagyon magas életszínvonalat alakít ki a lánya köré. És éppen emiatt a Maddy életterét jelentő lakás és a vágyott, megérinthetetlen külvilág közötti kontraszt nem elég éles ahhoz, hogy igazán érezzük, bármitől is el lenne választva. Nem tették átérezhetővé az igazi határt kint és bent között, nem húzták meg a vonalat, amely egyértelműen kizárja az egyiket a másikból. Bár már a film expozíciójában Maddy előadást tart arról, hogy pontosan mi is a baja (sejtjeiről részletesen kidolgozott animáció is segíti a nézőt az eligazodásban), miért is nem léphet ki a külvilágba, de nem válik érzékivé az, hogy mégis mi történne vele, milyen következményekkel járna az érintkezés? Így Maddy története nem kap igazi súlyt. Még ha az anyukának vannak is komoly kísérletei arra, hogy ne történjen meg, igazán nem akadályozza a szerelmespárt abban, hogy ha nagyon akarják, megoldják az együttlétet. Egyrészt, mert előfordul az, hogy a szabályokra fittyet hányva Maddy mégis kimegy, amihez sokkal jobban kellene motiválni egy olyan embert, aki egy inkubátorban nőtt fel, másrészt egy megfelelően alapos fertőtlenítő eljárást követően azért hozzá is be lehet menni (miként az ápolója, majd Olly is). Nem a betegség pontos ecsetelése segít ennek a vonalnak a meghúzásában, hanem az, hogyha maga a film is, miként Maddy anyja, merev, kőkemény és következetes lenne a lefektetett szabályokban.
Ugyanígy izgalmas lehetne, hogy a szerelem beteljesülésében nem is a betegség, hanem az anya a főakadály, ám ahogy a különleges alaphelyzetből fakadó előnyökkel, ezzel sem bánik elég ügyesen a rendező. Azzal a betegesen túlféltő Pauline igazi motivációit nem fedi fel, hogy unásig szajkózzák, korábban már az egyik gyermekét és a férjét elveszítette. Ez a tragédia egy ennyire önsorsrontó életvitel kialakítására nem elég ok, valami még kellene ahhoz, hogy viselkedését megértsük.
 A képek forrása: MAFAB |
Az ilyen módon elválasztott szerelmesek története az internet világában egyébként is nehezen kap tragikus árnyalatot. Az ismerkedést ma már akkor is a neten kezdjük, hogyha makkegészségesek vagyunk. Ráadásul ahelyett, hogy a film éppen arra világítana rá, hogy az internet miért nem tudja igazán pótolni a személyes érintkezést, a filmbeli közös cseteléseket úgy mutatja meg, mintha egy térben, élőben beszélgetnének a szereplők. Azaz a nézőtől nem vonja meg a találkozás látványát sem, mivel együtt látjuk őket csetelés közben is, ezért aztán sem dobunk hátast, amikor végre igazából egy térbe kerülnek. Ahogy a betegség következményeinek bemutatása, úgy az Olly és Maddy között felgyulladó szerelem sem következetesen épül. Például érthetetlen, hogy a fiú miért hiszi el bemondásra a lánynak, hogy most már meggyógyult, és viszi azonnal Hawaii-ra kirándulni. Ahogy az is, amikor kiderül, Maddy hazudott és mégis rosszul lesz, akkor miért nem kéri számon a lányt felelőtlensége miatt, hogy ha annyira szereti és félti, miként azt a film alkotói szeretnék, hogy érezzük? Amolyan minden mindegy alapon egy ilyen hazugság teljesen következmények nélküli marad, Maddy felépülése után pedig minden megy tovább ugyanúgy, mint annak előtte. Ők szeretik egymást, mert a lány „rabságban él” és szeret olvasni, a srác pedig csak feketében jár, és a kedvenc regénye a Legyek Ura, elégedjünk meg ennyivel.
Az utóbbi években a kortárs amerikai film legnagyobb teljesítményeinek listáját olyan fiatal, afro-amerikai rendezők gazdagították, mint a fekete közösségen belüli homoszexualitás miatti kirekesztés témáját feszegető Oscar-esővel honorált Holdfényt készítő Barry Jenkins, vagy a Trump-éra konzervativizmusából fakadó félelmeinket éjfekete humorral vegyítő, zsigeri hatású, megérdemelten hatalmas közönségsikernek örvendő horrorfilm, a Tűnj el! Rendezője, Jordan Peele. Talán ennek a hullámnak köszönhetően kaphat hitelt, az említettekhez hasonlóan a függetlenfilm felől érkező, afro-amerikaiak sorsáról beszélő, de most a plázák nagyközönségét megcélozni akaró Stella Meghie és filmje, a Minden, minden is.