Czinki Ferenc: A pozsonyi metró
2017.12.18.

Czinki Ferenc első önálló kötete, a 2014-ben megjelent Egy kocsma város után idén egy ballada-regény kombóval jelentkezik, melyben Czinki a pozsonyi lét aspektusait próbálja az olvasó elé tárni. Azt kell mondjam: felemás sikerrel. LOCKER DÁVID KRITIKÁJA.

Czinki Ferenc új műve önmagát regényként, pontosabban r_g_nyként aposztrofálja, ami a nehezen visszafejthető, konkrét, akár prózapoétikai súly nélkül kissé öncélú gesztusnak tűnik. Ha jóindulatú akarok lenni, asszociálhatok arra, hogy ez a műfajmeghatározás a kötet kihagyásos, elhallgatásokon alapuló elbeszéléstechnikáját vetíti előre. Joggal juthat eszünkbe ugyanakkor a ballada műfaja, már csak azért is, mert Czinki regénye alcímében ekképp - balladaként - hivatkozik a kötetre. Pontosítva: kelet-európai balladaként, amit kifejezetten találónak érzek, nem csak a fent említett műfajjellemzők egymásra rímelése miatt, hanem az egész szövegből áradó hangulati tényezők megkonstruáltsága és impulzivitása miatt is. 


A sorok közül csak ömlenek ránk a mindennapjainkat alkotó kelet-közép-európai rögvalóság jól ismert képei. Már ennyiből is kitűnik: Czinki bár földrajzilag igen, tematikailag nem távolodik el lényegesen az Egy kocsma város külvárosi világától. A helyszínválasztás ismét a kevésbé frekventált helyekre összpontosít. Pozsonyligetfalu, a regény színtere, tipikus szocialista panelrengeteg, százhúszezer lakossal, önkormányzattal, na meg füstös városszéli ivók sokaságával. Érdekes jelenség, hogy a szocialista múlt maradványai milyen determináló erővel hatnak a napjainkban is, nem csak gazdasági-társadalmi, hanem kulturális szinten is; a ma vagy nemrég indult írógenerációk tagjainak műveiben rendre visszatérő elem a leginkább posztszocialistaként definiálható életérzés, pedig ezek az alkotók a pártállami időkkel csak bőven közvetett módon kerülhettek kapcsolatba. 

Főleg az épített örökségben hagyta itt nyomait a régi rendszer. Ezek a nyomok Czinki prózájának szembetűnően visszatérő elemei: panelrengeteg, betonerdő, lepukkant munkásnegyedek, ivók, vagy épp grandiózus(nak indult) metróépítések. Az „indult” különösen adekvát szó a regény esetében, a pozsonyi metró ugyanis nem létezik. Czinki műve csak egy árnyalatnyi kitérőt tesz a fiktív hely történetét illetően, de ez épp elég arra, hogy az olvasó megtudhassa: 1987-ben a szocialista államapparátus hatalmas lelkesedéssel indult neki a metró kiépítésének, aztán az építkezés, ki tudja miért, megszakadt. Csak néhány csonk, a ma már pozsonyligetfalui nevezetességnek számító félbemaradt alagút és pár korabeli újságcikk emlékeztet arra, mi is futott volna Pozsony alatt. 

Czinki műve a klasszikus balladákat idézve két szálon halad, melyek nem teljesen függetlenül, hanem egymásba szervesen kapcsolódva, a narratív eljárásnak köszönhetően egymást építve, kiegészítve futnak. A főszál jelenkori (konkrétan 2014-es) köntösben mutatkozik, melyben megszólalónk pozsonyi magyar turistaként-vendégként tengeti napjait a régi magyar fővárosban, s ötleteket keres készülő regényéhez. Aztán a Hársfához címzett italkimérésben megismerkedik „Adatközlőjével”, akinek elbeszélését az önmagáé mellé illeszti. 

Azt mégsem mondhatjuk, hogy Czinki az Ottlik-féle „regény a regényben” poétikáját követi. Ugyanis ahogy elkezdődik a söntés törzsvendégének múltbéli narratívája, az elsődleges, jelenkori elbeszélő másfelé tematizál: visszatérő rémálmok, bécsi társadalomkritika, a városnegyed történeti jellemzése és némi közép-kelet-európai kocsmafilozofálgatás. Ezeket, hiába találhatóak szorosan a regénytesten belül, inkább nevezhetném egy regény fejezetei helyett – à la Bodor Ádám – különálló tárcanovelláknak. Hogy Czinki egyedülálló tárcaírói képességekkel rendelkezik, az kétségtelen. 

Éleslátás, tömör, szórakoztató stílus – a jellemzőket mind sajátjának vallhatja. Ezekben a kisprózai szövegekben olykor komoly filozófiai, etikai vagy épp szociográfiai lényeglátás tükröződik. Jó példák erre az olyan sorok, mint „ha látod a célt, nincs miért sietni”, vagy „az a generáció vagyok, amelyik nem szól”, vagy az a komikusan megvilágító erejű jelenet, mikor az elkészült regény bemutatásaként funkcionáló felolvasódélutánra az írón, a költő kollégán, a szervezőkön és a tévéstábon kívül senki nem megy el. Regénnyé gyűrve viszont ezek az önállóan, akár lapokban, folyóiratokban helyüket megálló írások átgondolatlannak és nem egyszer inkoherensnek hatnak. Az olvasó elveszik az újabb és újabb szereplők, helyszínek és témák közt, melyek az elbeszélő személyét kivéve jórészt semmilyen módon nem kapcsolódnak egymáshoz. 

A műben létezik egy komoly, narratív történetszál is, mely a múlt eseményeit bontogatja a jelenben elbeszélve. Ez azonban – az „Adatközlő” narratívája – kifejezetten rosszul sikerült. Pedig a kötet súlypontja kifejezetten itt található, itt próbálkozik meg a szerző komolyabb, sokszor valamiféle transzcendens tematikával. A gond, hogy az egész mégis az összeszedetlenség érzetét kelti; Czinki valamiféle szimbólumrendszert is megpróbál kiépíteni – ördög, jóság, hattyúk, antik mitológia – azonban ezek jórészt kidolgozatlanok maradnak, így nem igazán értjük, mi is volt a szándéka az alkotónak velük kapcsolatban. Lehetne mondani, hogy a balladák vagy a balladai jellemzőkkel dolgozó művek ilyen homályos, elhallgatott részletekkel operálnak. De, hogy egy klasszikust említsek, Arany Tengeri hántásában is némi befogadói munka után kiérezhetőek a történtek; itt ilyesmiről nem igazán beszélhetünk. 

Ha mindezek ellenére, akár a kötet unikális hangulata, néhol lírai szépsége, vagy éppen csak a magyar irodalomban ritkának számító pozsonyi tematika miatt megjön az olvasó a kedve a mű olvasásához, csak támogatni tudom. És mégis, ha címszavakban akarom összefoglalni a kötetről alkotott véleményemet, a mű félkész, átláthatatlan és befejezetlen. 

Akár a pozsonyi metró.

Szerző: Locker Dávid
Szerző:  Czinki Ferenc,  Cím:  A pozsonyi metró,  Kiadó:  Scolar,  Kiadás éve:  2017,  Terjedelem:  75 oldal,  Ár:  1990 Ft