Az, hogy már a főcím alatt megszólal a Cat People David Bowie-tól, az atomszőke Charlize Theron pedig, ha kicsit hunyorítunk, úgy néz ki, mint Debbie Harry fénykorában, előre sejteti, hogy itt hamarosan valami zsigerekig ható, trendérzékeny időutazás veszi kezdetét. Méghozzá a nyolcvanas évekbe, pontosabban 1989 novemberébe, abba a történelmi időszakba, amikor a berlini fal leomlott, a kémek pedig (britek, szovjetek, németek, amerikaiak) hemzsegtek a fal mindkét oldalán. 

A film története egyébként egy 2012-es képregény alapján (Antony Johnston: The Coldest City) született, de az sokkal noir-osabb stílust képviselt, szemben ennek a filmnek a retrós, de mégis modern, erősen akcióközpontú jellegével. Utóbbit David Leitch rendezőnek, egykori kaszkadőr-koordinátornak köszönhetjük, aki az Atomszőkével önállósította magát (a John Wick első részében még közösen dirigált pályatársával, Chad Stahelskival). Az tehát, hogy az Atomszőkét a John Wickhez hasonlítjuk, magától értetődő párhuzam, de míg abban egy a nyugállományból visszarángatott özvegy bérgyilkos a főszereplő, most egy aktív kémnő (Lorraine), akit az MI6 kér fel arra, hogy szerezze vissza a fedett kémek feketepiacon keringő listáját, amelyre természetesen a szovjeteknek is ugyanúgy fáj a foguk. 

Mialatt az alaphelyzetet felvázolják (Theron egy kihallgatáson visszaemlékszik a brit és az amerikai ügynökség jelenlétében a balul sikerült megbízatására), a film nem igazán találja a ritmusát. Akciójelenettől akciójelentig haladunk, minduntalan meg-megszakítva a történet ívét, és kicsit olyan benyomást keltve, mintha valami pornót néznék, amelyben a párbeszédek/történet csak azt a célt szolgálják, hogy eljussunk valahogy egy újabb szexjelenetig. Itt a szexjelenet, természetesen a bunyó, ami látványos, hangos és véres, de sokáig nincs semmi tétje. Nagyjából a negyvenedik perc tájékán azonban történik valami (egy átállt ügynököt kell kimenteni egy tüntetésről), ami végül egy negyedórás akciójelenetbe torkollik – és végre elkezdődik a film. Ez a verekedés-nagyjelenet lényegében az Atomszőke zanzája, tényleg minden benne van, amiért ezt a filmet lehet szeretni vagy nem szeretni. Az ütések nyomot hagynak, a csontok törnek, a vér folyik – látjuk, hogy a szereplők fájdalmat okoznak egymásnak, és az is egyértelmű, hogy fáradnak. Már a John Wick akciójeleneteiben is üdítő vonás volt, hogy a rendezés kiemelte, a szereplők nem szuperemberek, hanem sérülékeny, fáradékony harcosok, akik komoly fizikai megpróbáltatásnak teszik ki a testüket azzal, hogy közelharcba bonyolódnak. Az Atomszőke végig nagyon erős, kontrasztos képeket mutat Charlize Theron testéről: az egyik oldalon ott van a bombanő, bőrcsizmában, napszemüvegben, szűk ruhákban; a ruha azonban páncél, ami a valódi testet takarja: véraláfutásokkal, horzsolásokkal, fájdalmas kék-zöld zúzódásokkal.  

A már emlegetett tüntetés-szcénától a sztori valamivel érdekesebb lesz (lévén kezdjük elhinni, hogy a küldetésnek tényleg van tétje), ám az alkotók nem elégednek meg ennyivel, és kezdik csúcsra járatni a kémfilmek kedvenc dramaturgiai elemét: ki, kit ver át, ki a valódi kettős, hármas ügynök. 

Mindeközben pedig szól a zene az MTV hőskorából: Depeche Mode, Nena, New Order, Queen, Falco, Echo & the Bunnymen etc. Kicsit sok is a jóból: annyi nyolcvanas évekbeli dal hangzik fel Charlie Theron vonulásai alatt (helyenként tényleg úgy fest, mint egy szupermodell a kifutón), vagy miközben éppen istentelenül elgyepál valakit (George Michaelre), hogy olyan érzésünk van, mintha egy végtelenített videoklipet néznénk. Méghozzá kis trash romantikával megbolondítva: Berlin (amit egyébként Budapest igen meggyőzően alakít) hideg és kékesszürke, tele macskakövekkel, lepukkant, szocreál épületek sarkán megbúvó műemlékekkel, és hol az avar kavarog a macskakövein, hol az eső szemerkél az utcáin. A kommunizmus egyik utolsó leheleteként még a hármas metrónk is felbukkan egy jelenet erejéig, ami a bombanő Theronnal a műbőr ülésen még annál is rondább és lehangolóbb, mint amilyen valójában. 

Egyszóval: az Atomszőke legfőbb problémája, hogy egy akció stílbravúr agyonbonyolított történettel. Ha lesz folytatás, az utóbbira jobban kéne figyelni, mert a forma már egyben van.