Beszélgetés Tompa Andreával
2017.09.18.

A rózsa erős metafora. A nőiségé, az erőé, a hallgatásé, a törékenységé. Az egyszervolt kerté. A sub rosa a titoké. Ahogy Vilmos, az Omerta központi figurája látja, láttatja rózsáit, indítja el a történetszálakat, mondja új regényéről Tompa Andrea. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A Fejtől s lábtól című könyved Trianon árnyékában játszódik. A hóhér háza saját felnőtté válásod színtere, ideje. Az Omerta, az ötvenes évek a kettő közötti tátongó űr volt? Hiány?

Tompa Andrea: Több hiány is van, komoly tátongó lyukak, az erdélyi holokausztról sem írtak még. Ugyanilyen megíratlan az erdélyi harmincas évek. Mostani regényemmel csak egy hiányzó időszakot pótoltam. A hóhér háza írása előtt evidens volt számomra, hogy a diktatúra azonos Ceauşescuval és 1971-gyel. Amúgy egyidős vagyok a diktatúrával. A hóhér háza adta meg az első lökést, hogy fontos lenne foglalkozni az ötvenes évekkel, amiről semmit nem tudtam, nekem fehér folt volt a Ceauşescu-rendszer előzménye. Rá kellett jönnöm, hogy folyamatok vannak, a dolgok következnek egymásból. Én mindig a hiányokból tudok elindulni, abból, hogy nem tudok semmit. Ez fojtogató érzés, valami, amit le kell küzdeni.

R: Regényed négy monodráma, négy vallomás. Központi figurája, tűnhet úgy, hogy a terjedelmében is leghosszabban megírt rózsanemesítő Vilmos. Az én olvasatomban két központi alakja van a regényednek, Vilmos, aki a rózsáért annyi mindent felad, s Eleonóra, a hitét soha meg nem tagadó apáca. 

TA: Én is így gondolok rá, hogy Vilmos és a szerzetesnő nagyon hasonló utat járnak be, de nagyon máshova jutnak ezen az úton. Kettejük történetéről párhuzamosan gondolkodtam, s azt néztem, hogyan ágazik szét a sorsuk. Ők valóban a morális pillérei a könyvnek, de a többi szereplő életútja is legalább ilyen fontos. Vilmos megszállott alkotó ember, akinek saját karrierépítése a legfontosabb, a mellette lévő női szereplők másodlagosak. 

R: Az Omertában sokkal vékonyabb hártyán keresztül látszódnak Erdély, Románia politikai történései. A szeretők, Kali és Annuska elbeszéléséből finom utalásokon keresztül érzékeljük az ötvenes éveket, a földek elvételét, a Delta-vidéket, a hóstáti peremvidék városi-paraszti sorsait, a politikai pereket. Mit képviselnek ők, Vilmos idősebb és fiatal szeretői?

Tompa Andrea
Tompa Andrea. Fotó: Reviczky Zsolt

TA: Az érdekelt, ki hogyan kapcsolódik az időhöz. Mindig vannak, akik nagyon benne vannak, és mások, akik távolabb. Az első történet, Kalié keveset mutat meg abból a világból. Totális ellentéte Vilmos, akit beránt, bedarál az idő. A szerzetesnővér választaná azt, hogy leginkább távol legyen ettől és bármilyen evilági rendszertől, de mivel belső világa annyira más, mint amilyen az akkori rendszer, végképp berántódik. Ha körülnézek a magam világában, azt látom, van, akit nagyon befolyásol a politika. A művészek sem nagyon tudnak kimaradni belőle. 

R: Kali archaikus meséi a régi Széket idézik. A regény négy hangon, négy „nyelven” szólal meg. Hogyan mutatja az időhöz való viszonyukat?

TA: Minél jobban látok egy szereplőt, a lelki alkatát, hogy mennyire erős vagy gyenge, látom az útját, annál könnyebben szólal meg a nyelv. Először mindig a figura lelki alkatát találom meg, az találja meg a nyelvet. Kali, a középkorú asszony elég erős, hiszen egyszer csak otthagyja az urát. Az ő erejét kell, hogy a nyelv is tükrözze. Nem lehet olyan lágy és megadó, mint a szerzetesnő, aki azt mondja, annyira gyenge vagyok, nem tudtam ellenállni Jézus hívásának.

R: Miközben az összes női szereplő nagyon erős karakter.

TA: Nem feltétlenül erősek, inkább nagyon kontúrozottak, megragadhatóak. Nagyon „valamilyenek”. Nem hoznak, vagy csak néha erős döntéseket. Annuska, a fiatal lány semmilyet. Csak van. Szeretné tenni a dolgát, de a világ nem hagyja. Azt hiszem, a nyelv olyan ruha, ami a legutolsó, ami rákerül a szereplőkre, miközben folyamatosan keresem az útjukat, alakítgatom a „ruháikat”. A mostani könyvemben sok „átöltözés” van, hogy kinek milyen ruhája van, mit vesz fel, mi van betiltva. Ilyen értelemben nyelvi ruha is, amit viselnek. Vilmosé elrománosodik, ahogy egyre inkább abban a közegben szocializálódik.

R: Szereplőid történetei vallomások, elszámolás az életükkel. Ki kinek mondja el a történetet?

TA: Az előző regényem kapcsán a kritikusok azt feszegették, mit csinálnak a hőseim. Vallanak? Naplót írnak? Tanulságos volt számomra. Ebben a regényben határozottabban próbáltam megkomponálni azt, hogy oka legyen annak, hogy elkezdenek beszélni. Hiszen minden beszéd megtöri a hallgatást. Vagy további hallgatásokkal jár együtt. És kinek-kinek megpróbáltam megalkotni azt a holdudvart, amiben a megszólalása indokolt. Vilmos azzal zárja írását, hogyha valaki nem írja meg a történetét, a saját életrajzát, megírja helyette más. Kali, a mesélő asszony magára marad, nincs kinek mesélnie, megszólalása a magány megtörése. A hóstáti lány, Annuska szintén nagyon magányos, ő a halott anyjának beszéli el történetét. A szerzetesnővérnek nem kellene megszólalnia, nem dolga a beszéd. Ő a testvére, Annuska miatt beszél. Sok szerzetes önéletrajzát olvastam, s mindig azt tapasztalom, nagyon erős üzenete van a megszólalásuknak. Amikor elmondják például, mi történt a börtönben, hogyan álltak helyt. Példaértéke van, olyan út, amit mások is követhetnek, amiből erőt meríthetnek. Ez az egyetlen ok, amiért egy szerzetes megszólalhat, hiszen léte arról szól, hogy kivonja saját magát a világból. Ezek a megszólalások fogódzók ahhoz, kinek miért kell megtörni a hallgatást.

R: Könyved alcímében – a Hallgatások könyve – benne van a továbbhallgatás olvasata is. Megszólalásaik valóban megtörik a hallgatást, vagy még jobban elmélyítik azt?


TA: Azok a szereplők, akiket nagyon mélyen megérint az idő, akik kompromisszumokat kötöttek, vagy akik súlyosan elszenvedték az idő romboló erejét, nekik sokkal nehezebb beszélni. Vilmos története egyfajta beszélés, de hallgatás. Hiszen nem lát rá a saját megkötött alkuira, arra, hogy mit nem kellett volna megtennie. Hogy hogyan és mit mulaszt. Hiszen mi sem látunk rá a gyarlóságainkra. 

R: Miközben éppen Vilmos ideje számodra is a legismertebb időszak. A fiktív elbeszélésben itt néven nevezed a kor jó néhány ismert szereplőjét. Ez a te általad kutatott, leginkább ismert időszak?

TA: Egy ilyen fontos hőst nem írtam volna meg szívesen egy történelmi figuráról, mert mindig van ott egy erős számonkérhetőségi faktor. A központi figurák ilyen értelemben fikcionalizáltak. Viszont egy sereg olyan szereplőt fel lehet vonultatni, akik a kor lenyomatát, hitelességét adják. Ők megjelenhetnek a saját nevükön, miközben ezekben a történetekben is sok a fikció. Ezekre az emberekre emlékeztetni is akarok, kisebb-nagyobb díszei a könyvnek. Korábbi regényeimben is használtam azt a technikát, hogy történeti figurákat használtam háttérként.

R: Korábbi könyveid is Kolozsváron játszódnak, de a Hóstát egy újabb arcát mutatja a városnak. Hány arca van a te Kolozsvárodnak?

TA: Korábbi könyvemben a centrális, a kulturális Kolozsvár volt a főszereplő. A Hóstát a peremvidék, a szél. Az ötvenes évekre ez jellemző. Nem az értelmiség az ötvenes évek főszereplője, akiktől a diktatúra meg akar szabadulni. Ez a Kolozsvár ma már nem ismert, az eltűnő peremvidékek a hatvanas évektől teljesen beépültek, virágzó, drága lakónegyedek állnak ott. Azt érzékelem, a mostani Kolozsvár nagyon drámai változásban van. A kilencvenes évektől lakossága megduplázódott. Három teljesen más város, amiről eddig írtam, bár vannak rendíthetetlen kövei. Ezért is hiszem, hogy Kolozsvár mindig képes lesz új szövegeket gerjeszteni. Nagyon fura, sebzett élőlénynek látom az elmúlt száz évét. Hol erős iparosodás, fejlődés jellemzi, de ezzel párhuzamosan mindig jelen van a rombolás is. Nagyon rövidek a stabilitási időszakai. A napokban jártam ott, s ezt a drámaiságot most még jobban érzékelem.

R: Élsz egy olyan politikai-kulturális közegben, ahol naponta megtapasztalhatod egy egyre inkább diktatórikussá váló rendszer működését. Hogy hányféle útja lehet az értelmiségnek. Ez is hozzátett ahhoz, hogy most találd meg a román ötvenes éveket?  

TA: Ha nem ilyen lenne most a világ, s én sem kerülök olyan döntések elé, amelyek arról szólnak, hogyan működik, vagy nem működik az ember együtt egy hatalommal, akkor Vilmos figurája nem érdekelne ilyen mélyen. 2013-ban művész-metaforaként találtam rá a rózsanemesítő történetére, először a szépségét láttam. Ahogy egyre jobban kezdtem megérteni, mit jelent kisebbségiként sikeresnek lenni az ötvenes években az egyre nacionalistább román hatalomban, egyre erősebben működtek bennem azok a reflexek, hogy minket, mai alkotókat is csábít a hatalom. Jelenlévő a mi életünkben is, sokszor nem tudunk ellenállni neki, hiszen együttműködünk, elfogadunk, csendben vagyunk. A napokban olvastam Andy Vajna nyilatkozatát, amelyben azt mondja, aki pénzt kap a Filmalaptól, az ne kritizálja az államhatalmat. Ebben minden benne van. Hogy mi az elvárása a mai rendszernek egy művésztől. Egyre jobban érdekel, hogy mi az a vétek, amit akkor követünk el, amikor elmulasztunk valamit. Amikor csöndben vagyunk, passzívak, s ez egy mulasztással egyenlő, mert nem lehetett volna csendben maradni. Vilmosban ezek a mulasztások nagyon erősek. Az ember pontosan érzékeli, amikor gyáva, de talál mindig felmentéseket a maga számára. De ezekből a kis gyávaságokból mindig úgy jövök ki, hogy ottmarad a szégyenérzet is. S bár veszíthetünk, jó lenne merni, cselekedni és akár lemondani arról, amiről Vilmos nem tud: a sikerről, az elismerésről.

R: A négy figura közül melyik leginkább a tied?

TA: Evidens, ha azt mondom, mindegyik. De Vilmos önfelmentő, megalkuvó, sok emberre irigy alkatába annyira könnyű volt beleállni. Magamba kell pillantani, s itt van minden. De nem lett volna ennyire jó írni őt, ha nem adom meg magamnak azt a lehetőséget, hogy belebújjak egy olyan ember bőrébe is, akiből nagyon sok erőt lehet meríteni. Eleonóra nem harcol, de belül sziklaszilárd, nem lehet eltéríteni. Vilmos rettenetes egója és a másik, a kőszikla együtt volt jó írói feladat. És nagyon közel áll hozzám Annuska, akinek alkoholista az apja, mint nekem volt. Azt hiszem, Kaliból az a mesélő ember van bennem, aki kívül helyezi magát az időn és mesél. A mesélés önvigasztalás. Mindegyik szereplő nagyon közel van hozzám, de a morális dilemmákban Vilmos és Eleonóra között osztozom.

Szerző: Marton Éva
Címkék: Tompa Andrea