PanoDráma: A csodát magunktól kell várni. Rózsa Milán emlékére /Átrium Filmszínház
2017.07.19.

A politikai aktivizmus a kívülállók számára egy szubkultúrának tűnik, melynek tagjait sokszor még azok is konfliktuskeresőnek és magamutogatónak tartják, akik egyébként elismerik, hogy fontos ügyekért állnak ki, méghozzá mindannyiunk helyett. KRICSFALUSI BEATRIX ÍRÁSA.

A PanoDráma legújabb munkája a 2014-ben tragikusan fiatalon elhunyt meleg- és emberjogi aktivistának, Rózsa Milánnak állít emléket, nem véletlen tehát a Budapest Pride-ra, július elejére időzített előbemutató. (Az előadás 2017 szeptemberétől a Trafóban látható - a szerk.) A maroknyi aktivista közösség egyik emblematikus arca, a közéleti szerepléseiben éppolyan szelíd, mint amilyen magabiztos és mosolygós fiatalember 26 éves korában öngyilkos lett. 

Évekig szervezője volt a Pride-nak, a paksi bővítésről szóló Orbán-Putyin megállapodást követően felmászott a Sándor-palota erkélyére, az alaptörvény negyedik módosítása után a Fidesz-székház előtti békés tiltakozás közben őt inzultálta a „sósavas bácsiként” elhíresült, alkotmányt, demokráciát és jogállamot kevéssé tisztelő állampolgár, a durvuló melegüldözés elleni kiállásként bemászott az orosz nagykövetség udvarára, a netadó elleni tüntetés után garázdaság vádjával őrizetbe is vették a Fidesz-székháznál – s ezek csak a legnagyobb publicitást kapó demonstrációk voltak, melyekben aktívan részt vett. Miközben vélhetőleg hosszú ideje depresszióval küzdött, majd egy novemberi este vonat alá vetette magát. Halála – hangzik el az előadás elején – máig feldolgozatlan az aktivista közösségben. 

Rózsa Milán. A kép forrása: PORT.hu
Rózsa Milán. A kép forrása: PORT.hu

A PanoDráma ezúttal is verbatim-módszerrel dolgozik, vagyis a kutatómunka során rögzített interjúkat, visszaemlékezéseket viszi színre, méghozzá szóról szóra (a szövegkönyv összeállítása Garai Judit, Hárs Anna és Pass Andrea munkája, dramaturgként Garai, Hárs és Merényi Anna, rendezőként Pass Andrea jegyzi az előadást). A színészek (Ballér Bianka e.h., Bezerédi Zoltán, Botos Éva, Ivanics Tamás, Ördög Tamás és Urbanovits Krisztina) ismert és kevésbé ismert aktivisták szavait tolmácsolják. Olyanokét, akiket közeli és mély barátság fűzött az elhunythoz, de legalábbis valamely közösen képviselt ügy révén munkakapcsolatba kerültek egymással. Az egyetlen „közegidegen” megszólaló Milán édesanyja, aki soproni otthonában beszélget az alkotókkal. Az este felütéseként ez a látogatás ismétlődik meg a szemünk előtt; a magánéleti szál, a családi háttér feltárása foglalja keretbe a közéleti tevékenységben gazdag, ám tragikusan rövid élet történetét. 

Már amennyiben ez az előadás – ahogy azt a címe sugallja – Rózsa Milán életéről szól, amit talán elhamarkodott volna kijelenteni. Ennek oka mindenekelőtt a vállalkozás természetében rejlik, hiszen ahogy a halál eseménye nemcsak az elhunytról, hanem a hátrahagyottakról is szól, az emlékezés aktusában sem választhatók el maradéktalanul az emlékezők attól, akire emlékeznek. A résztvevők nézőpontjából nyerünk betekintést a magyarországi politikai aktivizmus legismertebb csoportjainak tevékenységébe és leglátványosabb eseményeibe, melyek a közügyek iránt érdeklődők számára minden bizonnyal ismerősek a különböző médiafelületeken megjelent híradásokból. Mivel a megidézett megszólalók a közösen szervezett demonstrációkról ismerték Rózsa Milánt, személyes történeteik legalább annyira szólnak róla, mint saját magukról vagy általában véve az aktivizmusról. Elbeszéléseikből magánélet és közélet, személyesség és személytelenség, individualitás és kollektivitás, hírnév és névtelenség, önprezentáció és reprezentáció, azaz önmaguk megmutatása és mások képviselete viszonyrendszerének bonyolult mintázata rajzolódik ki. Vagyis végső soron az aktivizmus húsbavágó alapproblémái, melyek egyszersmind a színház működésének lényegi kérdései is. 

Elhangzik, hogy például a kilakoltatások megakadályozása vagy az épületfoglalás egy színjátékhoz hasonlatos, amelyben tiltakozók és rendőrök jól körülhatárolható szerepeket játszanak. S amennyiben a „színjáték” szavunkkal nem annyira a becsapás, színlelés jelentéstartományát idézzük meg, mint inkább a nyílt színen, egymás tekintete előtt zajló interakciókat, még nyilvánvalóbbá válik a párhuzam. A média ingerküszöbét elérő politikai tiltakozóakciók végrehajtói – a színészekhez és performerekhez hasonlóan – testi mivoltukban exponálják magukat mások előtt, s ezáltal egy teatrális szituáció cselekvő résztvevőivé válnak. Színház/performansz és aktivizmus mára kétségkívül bonyolulttá vált összefonódása esztétikai távlatból sem oldható fel egykönnyen, hiszen a médiakorban a demonstrációk láthatósága – gondoljunk csak a Pesti Vigadó 2014-es megnyitásakor színre vitt MMA-ellenes pénzesőre – elválaszthatatlan azok esztétikai megalkotottságától. A politikai aktivizmus teatralizálódása és a színház politikai aktivizmussá változtatása közül kétségkívül az előbbi kecsegtet nagyobb sikerrel, és ezt előbb-utóbb mindenki belátni kényszerül, aki színházi előadásokat akar a politikai agitáció eszközévé tenni.

Aligha lehet véletlen, hogy az este a közelmúlt politikai és teatrális szempontból egyaránt leghatásosabb eseményének felidézésével kezdődik (noha ahhoz Rózsa Milánnak személyesen már nem lehetett köze). A Gulyás Márton és Varga Gergely nevezetes festékdobálását követő tárgyaláson élő közvetítésben lehettünk szemtanúi a hatalom némileg zavarodott színrevitelének és az abban a vádlottak számára előírt szerepkörök radikálisan bátor felforgatásának. A két „sztáraktivista” rutinos médiaszereplőként lazán sztorizik, miközben tudatosan problematizálják a tevékenységük olyan lényegi jellemzőit, mint például a karizmatikus vezéregyéniségek és a közösségi együttműködés viszonya, az aktivista személyére, csoportjára és a képviselt ügyre/személyekre irányuló médiafigyelem mértéke, vagy akár a tiltakozásokkal járó mentális terhelés, valamint fizikai és egzisztenciális veszélyeztetettség. Hasonló reflexiók a későbbi megszólalók (Kalocsai Kinga, Misetics Bálint, Turai Eszter, Barabás Richárd, Magyar Fruzsina és Mécs Imre, Hanzli Péter, Nádori Lídia és Rick Zsófia) megnyilatkozásaiban is rendre visszatérnek.

Illetőleg ezen a ponton fel kell tennünk a verbatim színház esetében még az átlagos színházi szituációhoz képest is nehezebben megválaszolható adódó kérdést: ki is beszél itt voltaképpen? A színészek a meginterjúvoltak szavait ismétlik meg, akiknek neve minden jelenet elején megjelenik a kivetítőn. Vagyis az alkotók nem bízzák a véletlenre az elhangzó szöveg tulajdonosának azonosítását, ami a fenti nyilvánvaló eset kivételével nem is igen volna lehetséges. Így azonban a színpadon álló színész abba a különös helyzetbe kerül, hogy miközben megjelenik mögötte a szövegéhez rendelt tulajdonnév, neki nem az azt viselő személyt kell megformálnia. Mert az nyilvánvaló, hogy Ivanics Tamás és Ballér Bianka – még ha utóbbi „tüntetőleg” magára is ölti a fogdát és a bíróságot megjárt kék tréningfölsőt – nem a Varga-Gulyás duót játsszák el (ennek sok értelme nem is volna, hiszen Gulyás Marcinál jelenleg aligha van jobb Gulyás Marci), azonban valamiképp mégis alakká formálják a szöveget. Nehéz feladat ez a szerepalakítás dramatikus móduszához szokott színésznek, a teljesítmények korántsem egyenletesek. A legsikerültebbnek számomra kétségkívül azok a próbálkozások hatottak, amelyek esetében (nekem legalábbis) hiányzott a valóságreferencia: Ördög Tamás mint a menő munkahely kötelező tartozékának számító babzsákon irtó lazán elterülő, majd zseniálisan-kínosan fészkelődő egykori kolléga, vagy Bezerédi Zoltán, aki Hanzli Péter visszaemlékezéséből kerekít mulatságos magánszámot a Pocok Klub névre hallgató egyik első hazai meleg közösségi térrel a középpontban.

Adódik a kérdés, hogy mit ad hozzá az előadás által felvetett problémák megértéséhez az, hogy a megszólalók név szerint beazonosíthatók. Mennyiben hatnak másként annak a két, boldogságtól ragyogó nőnek a szavai, akik a minden forradalomban meglévő erotikus szálként keretezik a tényt, hogy mindenféle identitáspolitikai megfontolást mellőzve egyszer csak szerelmesek lettek egymásba, ha megtudjuk a valódi nevüket? Vagy a szeretetteljesen összekapaszkodó, ám egymást bájosan lehurrogó, utcai tiltakozásokban megőszült pár, ha a Magyar-Mécs házaspárként ismerjük fel őket? A jelenetek zavarba ejtő személyessége szolgálhatná akár az autentikusság megteremtését, mintha az alkotók nem bíznának eléggé a „tulajdonosáról” levált szöveg erejében, itt azonban inkább azzal a gesztussal hozható összefüggésbe, hogy az előadás mindenképp meg akarja nevezni azokat az aktivistákat, akik a saját testi és mentális épségüket sem kímélve, a köz érdekében veszik fel a harcot a hatalom túlkapásaival szemben.

A PanoDráma legújabb munkája Rózsa Milán emlékére készült, de azt hiszem, nem róla szól, legalábbis nem a magánemberről. Ahhoz túl keveset tudunk meg ennek a mosolygós fiatalembernek az életéről, a súlyos terhekről, melyektől a halálban remélt szabadulást. Nem kapunk választ a miértre, ami érthető (kitől is kaphatnánk?), miközben az előadás olyannyira igyekszik kerülni a hősgyártás tragikus dramaturgiáját, hogy néha mintha főszereplőként is szem elől tévesztené választott tárgyát. A dokumentarista színház hatásesztétikájának alapvető kérdése az, hogy a tematizált társadalmi valóság és a színházi pillanat – vagyis a játék itt és mostja – valóságának küzdelméből utóbbi kerekedik-e ki győztesen. Azaz sikerül-e érvényes színpadi jelenetek formájában megismételni mindazt, ami a világban a játék idején és terén túl zajlik. És ez korántsem csak a színészeken múlik, bár fontosnak tartom kiemelni Ördög Tamás briliáns alakításait; neki mintha anyanyelve volna ez az alig-játék, ez a finom ironikus minimalizmus. Hanem azon is, hogy ez egyáltalán lehetséges-e minden esetben, mert meggyőződésem, hogy például az Orosz Mihály Zoltán-jelenség abszurditása – mivel egy más típusú színjátszással operáló szélsőjobboldali politikai aktivizmus terméke – meg sem közelíthető az előadásban működtetett harsány szerepalakításról lemondó játékmóddal, ez még az abban igen gyakorlott Urbanovits Krisztinának sem sikerül. A lesújtó belpolitikai tabló mögött fel-felsejlik a megszakadt vagy a csak azért is tovább élt életek tragédiája, de inkább csak kacagunk, mert mást aligha tehetünk, miközben mindannyian – alkotók és nézők egyaránt – tudjuk, nincs ez így jól. Nagyon nincs. 

A szöveg a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata keretében készült.