Beszélgetés Kocsis Pállal
2017.07.14.

Tizenöt év Kaposvár, majd a kényszerű távozás után két év Miskolcon, most pedig a kecskeméti társulatot erősíti. Kocsis Pál az Apátlanul című előadásban a POSZT közönségzsűrije, valamint a MASZK legjobb férfi alakításért járó díját vehette át. MARTON ÉVA INTERJÚJA.

Revizor: A kecskeméti színház idei egyik sikerdarabja az volt, amit a Pécsi Országos Színházi Találkozón is bemutattak. Itt máshogy alakították ki a színpadot, a nézők és a játéktér viszonyát. Változtat ez az előadáson?

Kocsis Pál: A szerep nem változhat meg, a viszonyok sem, minden marad ugyanúgy. Hogy hogyan hat, ahhoz biztosan van köze az egyes helyszíneknek, de ezt belülről nem tudom megítélni. Pécs talán jobban behúzta a nézőket, miközben úgy érzékeltem, a színpad ott sokkal nyitottabb tér volt. A nézők is fent ültek a színpadon, ahol a rendező, Szász János elképzelése szerint a játéktér negyedik fala a színpadfüggöny volt. E mögött tátongott az üres nézőtér. Féltem, elviszi a hangot a nagyon intim előadásban, ahol a hang nem is intim. De kiderült, jó döntés volt János részéről és az előadás előnyére vált. Kecskeméten kisebb térben, jóval kevesebb néző előtt játsszuk, Pécsett zömében a szakma nézte. Az előadáson nem nagyon változtat, hol, kiknek játszunk. Mindenhol megvannak a korlátaink, de azt is tudjuk, a korlátainkon belül meddig vagyunk szabadok.

R: Az előadás erejét többek között a nagyon erős színészi jelenlétek adják. Mennyiben határozza meg az előadást, a rendezést ez a fajta jelenlét? 

KP: Az első perctől fogva arra trenírozott minket János, hogy a teret be kell lakni. De persze attól, hogy a színész ezt megteszi, még nem lesz tér, s mi sem leszünk benne. Nekem ma is minden színház alapját a viszonyok jelentik. A viszonyok tartják meg, mint egy pókháló, az egész teret. Ahhoz, hogy ez megteremtődjék, folyamatosan fenn kell tartani a viszonyrendszert, hordozni kell.

R: Ezek Platonov nem csak nőkhöz való viszonyai?

Az Apátlanul című előadásban.
Az Apátlanul című előadásban.

KP: Mindenkinek a mindenkihez való viszonya, s mindenkinek az általa tudott történésekhez, konfliktusokhoz való viszonya. Ugyanúgy, mint nekem a tárgyakhoz való viszonyom, ami mániám. Erre szokta Rusznyák Gábor azt mondani, hogy bármilyen fura, én egy román színész vagyok, pedig nem. Nem lehet, hogy csak úgy kerüljön kezünkbe egy tárgy. Nem mindegy, hogy az a tárgy mit csinál, legyen az akár csak egy pohár. Viszonyom van hozzá.

R: Annyiban „román színész”, hogy közelebb állnak magához azok az előadások, rendezések, amelyeknek erős a vizualitása?

KP: Bármit játszom, ez fontos. Akkor van baj, ha a lent ülő nem érti, nem akarja érteni, vagy nem szereti. Ezek a gesztusok nálam erős ösztönből fakadnak. Apró részletek, de enélkül nem működnek. A jelenetek, a konfliktusok a tégla, de önmagában semmi: összedől, kell közé a habarcs. 

R: Ionesco A kopasz énekesnője ezért is volt fontos előadás?

KP: Abban még a pillanatokat is fel tudtam bontani, kaptam is ezért Keszég László rendezőtől. A lehető legkisebb részekre szeretek szétszedni mindent. A Ionesco-darab egyenesen így íródott. Elkezdi az ember visszafejteni, s hihetetlen mélységei vannak. Beckettet gondolom még olyannak, aki ennyire részletesen belül szövi a figuráit.

R: A Csehov-előadást is ide sorolnám. Az előadás tekintetében mennyiben meghatározó, hogy az előadás címe itt nem Platonov? Az Apátlanul inkább helyzeteket, sorsokat mutat meg.

KP: Nagyon számít, hiszen az sorstörténet egy emberről. Az Apátlanul címmel Platonovnak a világban elfoglalt helye válik hangsúlyossá. Ez meghatározza a vele való munkát is, hiszen innentől fogva ezt keressük. Van az előadásban egy rövid, többször visszatérő szövegem, amiben Platonov arról beszél, hogy jutott ide. Ez a néhány sor központi része az előadásnak. Ha nem ez lett volna a cím, nem vált volna ilyen erőssé. A cím azért is fontos, mert Szász János erőteljesen megváltoztatta a történet végét. A Platonov címnél ez a befejezés érvénytelen lenne. Ha jól melózunk, a vége, a befejezés az mindig nagyon erősen a rendező koncepciója. Lehet, hogy én mást gondolok róla, máshogy fejezném be, de akkor kívül helyezem magam. Amikor benne vagyok, nincs vélemény.

R: A színész véleménye nem ülhet rá a játszott karakterre? Biztos volt olyan előadás, ahol nem értett egyet a rendezéssel. Akkor melyik az erősebb én: a fegyelmezett színészé vagy a fegyelmezetlen Kocsisé?

KP: A fegyelmezetlen Kocsis nem jó színész. Még akkor sem, ha nem bánom meg, ami történt. Mert valamit az embernek csak meg kell őriznie magának abból, hogy még mindig tud amatőr lenni. Ez kell hozzá. Lehet ellenvéleménye a színésznek, amit vagy meg lehet vívni asztal mellett, s akkor lesz belőle valami, vagy nem. Platonov elég önreflektív személyiség, a saját elképzelésem is érvényesülhet egy pontig.

R: A kaposvári színház után előbb Miskolcon, most Kecskeméten játszik. Apátlanul telik a Kaposvár utáni lét? Tíz éve máshogy formálta volna meg ezt a szerepet?

Az Apátlanul című előadásban.
Az Apátlanul című előadásban.

KP: Biztos teljesen máshogy játszottam volna. Nekem ilyen értelemben volt apám, a Csiky Gergely Színház Babarczy Lászlóval. Úgy is hívom magamban őt, hogy „apu”. Míg a magánéletben voltak ilyen apák, de nem az apáim. A saját apámat se nagyon ismerem. Tehát Kocsis Pali ismeri az apátlanul fogalmát, de Kocsis Pál, a színész ezt sokáig nem ismerte. Kaposvár után, Miskolcon két évig távol voltam a családtól, akkor volt mit azon gondolkodni, hogy elapátlanodtam. Pedig nagyon szerettek, jó helyem volt ott. Kecskeméten is szeretek lenni, szakmailag itt sem érzem, hogy apátlan lennék. De nehéz megnyerni engem.

R: A rendezőnek, a kollégáknak? A bizalomnak?

KP: Mindenkinek. Amire azt gondolom, hogy ajtó-ablak tárva, az nagyon nehéz. Nehéz oda bekerülni.

R: Kaposváron volt egy osztálya, maga volt az „apa”, akinek nyitottnak kellett lennie, bizalmat adni, azt tanítani. Ott ez hogyan működött?

KP: Kicsit kemény apa voltam, legalábbis ezt hittem egy ideig, de rá kellett jönnöm, hogy hihetetlen elfogult vagyok. Hányattatott sorsú osztály volt. Úgy kezdtem tanítani Kaposváron, hogy adottak voltak az ismert tanárok. Közben változott meg minden. Úgy mertem egyáltalán elkezdeni a tanítást, hogy tudtam, mögöttem áll a nagyon komoly csapat, akikkel tudok dolgozni. Tudtam, a játékról, a játékra taníthatom az osztályt. Arra, hogy játszani kell akkor is, ha nincs kedvük, ami bármilyen furcsa, sokszor probléma, főleg vidéken. Mert egyszer csak elfogy a játékkedv, s jönnek a csúnya rekonstrukciók. Azt gondoltam, én tudok velük arról beszélni, hogy ez ne legyen. Hogy nem lehet megmutatni egy újszülöttet csütörtökön úgy a nézőknek, hogy az már megszületett kedden. Úgy gondoltam, ezt meg tudom tanítani. Csak közben meghekkelték a tanártársaimat, és magunkra maradtunk. Valószínűleg innen jött az elfogultság velük, hogy a kicsit szigorú apuka jobban megnyílt. Nagyon tanulságos időszak volt, és sokat tanultam azoktól a hallgatóktól. Az egyik legjobb dolog, ami történt az életemben.

R: Mit tanult belőle?

KP: Például azt, hogy amikor azt hisszük, hogy még mennyire szeretjük csinálni, mennyire ott vagyunk minden pillanatban, hogy nem vesszük észre, hogy már rég ugyanazt csináljuk. Azt, ahogy belecsúszunk ebbe. Ahogy a növendékek elkezdenek egymással játszani, tétje van a dolognak, ez pofán csapja az embert. Hogy amiről beszélek, azt valóban tudom-e? Nagyon fontos tükör.

R: A kényszerű váltás „hozadéka” lett, hogy ne simuljon bele? Sokan megfogalmazták már, mi tűnt el Kaposvárral. A maga számára mi veszett el vele?

A kopasz énekesnőben
A kopasz énekesnőben

KP: Egy műhely biztosan. Ami nem jelenti azt, hogy nem lesz másik.

R: Miskolc lehetett volna.

KP: Még lehet. Nekem is lehetett volna, de nem lehetett. Öt éve vége Kaposvárnak. Két évig számomra komoly sebnyalogatás volt, még akkor is, ha az ember dacos fajta, olyan, mint én. Úgy csinál, mintha nem, de igen. Ritkán találkozom a régi barátokkal, olykor megnézem őket színpadon, például Znamenákot. S azt gondolom, jó ég, micsoda színész! S akkor eszembe jut, miért akartam Kaposvárra menni. Salgótarjánból jövök, felkerültem Budapestre, ahol rengeteg színházat néztem. De már akkor összekapcsoltam Molnár Piroskát, Pogány Jutkát, Jordán Tamást, Lukáts Andort Kaposvárral, ami egész egyszerűen más volt. Nem mondanám, hogy jobb. Más. A rendkívül intelligens és szabad játék, amibe rengeteg minden belefért.

R: Amikor amatőrségről beszél, az a kaposvári szabadságot jelenti?

KP: Azért is nagyon fontos, mert enged tiltakozni. Sok színházat csináltam, van róla tudásom, s tulajdonképpen az amatőr, ami tiltakozik ellene. Ez nekem jó, mert segít abban, hogy ne higgyem el. Az is amatőrség, hogy nem számít, hogy jó legyen, amit csinálunk.

R: Mert nem engedheti meg már magának, hogy ne legyen jó? 

KP: Vitatkoztam erről egy jó barátommal, aki azt mondja, hogy hiúság, ha nem akar az ember rossznak látszani. De szerintem az a hiú, mint én, aki elhiszi, hogy jó lesz, s nem foglalkozik vele. A másik inkább bizonytalanság. Ez a bizonytalanság most rányomta magát az országra. Rátelepedett. A színházakban különösen.

R: Sokféle színész van. Van, akinek fontos, hogy a színházban mindaz megjelenjen, ami a mindennapok politikája. Magának fontos, hogy a színház odacsapjon. Mennyire tudta ezt képviselni Kecskemét?  

KP: A szakadék az szakadék. Kaposvár abba belehalt. Miközben azt mondták, Kaposvár nem politikai színház. Magamban ezzel mindig vitatkoztam. Azzal a kitétellel, hogy a színház sohase egy irányba ment. Kaposvárhoz képest minden más szakadék. Ugyanakkor Miskolcon is meg tudtam találni ezt. A tanítónő előadás ilyen volt. És otthagytunk egy előadást, Rusznyák rendezésében Csehov Sirályát, amiért a szívem szakad. Reveláció volt számomra az a produkció. Szerencsés vagyok, mert az eljövések ellenére sem szakadt meg számomra a fontos előadások láncolata.

R: Budapestre nem vágyik? Hívták?

KP: Kaposvár után több helyre is hívtak, többek között Budapestre. De volt még az osztály, meg a családom. Sok minden miatt döntöttem Miskolc mellett. De hívnak, szoktak, vannak helyek, amelyek nyitva vannak.

Szerző: Marton Éva