 Asta Nielsen |
A szövött fali kárpit már régóta nem mozgósít, hol vannak már azok az idők, amikor a műfaj kiállításai eseményszámba mentek! Persze tudjuk, hol vannak, nem is olyan távol, a 80-as évek közepén, nagyjából ekkorra homályosult el a műfaj 60-as évek legvégén induló, de inkább a 70-es évek elejétől ívelő, másfél évtizednyi fénykora. Fontos fejezet ez az időszak, mert ekkor a textilművészek bátrabban, és többen mertek ténylegesen kortárs művészek lenni, mint a festők.
Könnyen lehet persze, hogy kezükre játszott „csak” iparművész mivoltuk. Ugyan melyik cenzornak jutott volna eszébe a textilesek körmére nézni? Fel is hozták a műfajukat progresszív szintre, lebontották és újraértelmezték a műfaji korlátokat, felfeszítették az anyaghasználat kánonját, a fal síkjából kiléptek a térbe, s alkotásaikat (a funkcionális iparművészet praktikus szemlélete helyett) intellektuális gondolati tartalmakkal töltötték meg. Jórészt az ő munkásságuknak köszönhető, hogy itthon is teret nyert a posztmodern.
Korabeli helyzetüket és működésüket pontosan leképezi néhány kiragadott, róluk szóló publikáció címe: Művészeti búvópatak (Perneczky Géza, 1969), Tárgyalkotás helyett „gondolattextil” (Fitz Péter, 1977), Egy életérzés dokumentumai. A minimális textil (P. Szűcs Julianna, 1983), s összefoglalásként: A magyar textil kalandjai 1968-1986 (Fitz Péter).
Ebben az inspiráló miliőben, tehát egy sistergő, csendesen felforgató időszak kellős közepén lépett a színre a frissen végzett Péreli Zsuzsa 1974-ben. Az idegen anyagok használata, továbbá az, hogy a textil elhagyja saját kereteit, s például land arttá vagy konceptuális alkotássá „fajul”, ekkor már napirenden volt, ám ez utóbbiak kevéssé érdekelték Pérelit. Ő kezdettől fogva maradt a szövőszéknél, egy pillanatra sem hagyott fel a szövés leghagyományosabb technikájával, a gobelinnel, mégis fel tudta forgatni mindazt, amit addig a falikárpitról gondoltunk.
 Musa aeterna |
A korai művek közül pár ’78-as datálású darab látható a hódmezővásárhelyi Tornyai János Múzeum tárlatán is, köztük az Asta Nielsen portré, melynek az a különlegessége, hogy az alak ruhájába madártollakat szőtt a művész. Mert idegen anyagokat ő is használ, de nagyon megfontoltan. Többnyire olyanokat, amelyek eleganciájuknál fogva passzolnak a gyapjú és a selyem klasszikus minőségéhez, mint például az aranyzsinór (Aranykor, 1986), ha viszont kevésbé odaillők, mint a pénzérmék, kulcsok, töltényhüvelyek (1989. Karácsony, 1989-1900), akkor odafinomítja azokat. Profán tárgyakat (nevezetesen egyszerű hétköznapi hulladékot) csupán egyetlen művén alkalmazott, az 1990-es Tájkép, XX. század vége című munkáján, hasonló párosítással nem kísérletezett többé, ha valamit beemelt a műbe, eredeti vonzalmának megfelelően régi, talált tárgyakat választott.
Mert ez a másik Péreli jellegzetesség, a családi, vagy idegen limlomok, régiségek újraélesztése, legyen az használati tárgy, netán régi fotográfia. Ez utóbbiak gyakran szolgálnak képtémául, művek sokaságán látjuk viszont a boldog békeidők hol korhű, hol fantasztikus ruhába öltöztetett figuráit.
Nosztalgiának hangzik ez így, s a nosztalgia, ugye, a legkevésbé sem progresszív gondolat. Péreli Zsuzsánál azonban a múlt megidézése nem öncélú révedezés, mert nem csak természetesnek, de törvényszerűségnek tartja az idő kontinuitását, s a különböző kultúrák egymásra hatását. A Három nővér (1995) című művön például a reneszánsz jellegzetes fekete-fehér kockás kőpadlója Klee-t idéző kockás ruhákkal találkozik, máskor a gótika rendezőelvét látja meg egy fasorban (Himnusz, 1996), újabban pedig a barokk drapériák és felhők tömény érzelemvilágával reflektál a mára (Musa Aeterna, 2004).
 1989. karácsony. A képek forrása: Tornyai János Múzeum |
Mégpedig tökélyre fejlesztett technikával. Szem-szájnak ingere, ahogy az indák, levelek, hullámok hajszálvékonyan görbülnek, ahogy az átlós irányú egyenesek huszárosan átszelik a képet, s hogy a tónusok úgy olvadnak egymásba, mintha ecset kente volna. Péreli Zsuzsa egyszerűen mindent tud, ami a fali kárpitról tudható.
Arról már beszéltünk, hogy az anyaghoz hozzátesz, arról még nem, hogy elvesz belőle. Pedig a művész kezdettől fogva előszeretettel alkalmazza a hiány-szövést, ami azt jelenti, hogy a felvető szálak rendszerét hagyja érvényesülni, s a látni hagyott, csupasz pamutszálak – amellett, hogy formajátékok – a tartalom hangsúlyozásának a szolgálói. De nem csak ennyi. Az, hogy a puszta váz a művön belül láthatóvá, sőt közlésértékű elemmé válik, szakmailag felfogható posztmodern tettként is. Ugyanakkor rámutat arra a már-már hedonikus személyes viszonyra is, ami a művészt műfajához fűzi.
A kiállítás 2017. augusztus 20-ig tekinthető meg.