Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MOCSKOS, ŐRÜLT ÉSZTEKET IMÁDTUNK KARLOVY VARYBAN

52. Karlovy Vary-i Filmfesztivál
2017. júl. 11.
Az 52. Karlovy Vary-i filmfesztivál kifejezetten magas színvonalú volt, bár az emlékezetes alkotásokat szokás szerint nem a versenyprogramban találtuk meg. Drukkoltunk egy nyomorgó kongói férfinak és egy elnyomott horvát lánynak, borzongtunk az ausztrál pszichothrilleren, a queer kamasz pedig egyenesen a szívünkbe talált. BUJDOSÓ BORI ÖSSZEFOGLALÓJA.

A Karlovy Vary-i filmfesztiválra nem a versenyprogram miatt jár az ember – idén ez a szokásosnál is igazabb volt. A most 52. alkalommal megrendezett cseh fesztivál ugyan A-kategóriás, akárcsak a Berlinale vagy Cannes, mégis afféle mostohagyerek, beszorítva a májusi cannes-i filmfesztivál és az augusztus végén induló velencei közé: a versenyprogramba azokból a lepattanókból válogathat, amik nem kellettek a két nagynak, és ez mindig érződik is a felhozatalon.

November
November

Ennek ellenére szuper dolog Karlovy Varyba járni, és nekünk, kelet-közép-európaiaknak fontos is, például a következő okokból:

– A verseny mellett rengeteg más szekció van, köztük az East of the West nevű, amelyben fiatal kelet- és közép-európai rendezők munkáit mutatják be, és tele van izgalmas felfedezésekkel. Itt volt többek között az Utóélet, a VAN valami furcsa és megmagyarázhatatlan és a Tiszta szívvel nemzetközi premierje is.

– A Horizons és az Another View szekció felvonultatja az elmúlt év fesztiválsikereit, itt lehet elcsípni például Sundance-es díjazottakat. Igazi aranybánya azoknak, akik nem járnak Cannes-ba.

– Szemben Berlinnel, Cannes-nal vagy Velencével, ahol sokkal kisebb hangsúlyt kapnak a dokumentumfilmek, itt van külön dokumentumfilmes versenyprogram is. Idén ebben a szekcióban mutatták be az Another News Storyt is, amely a Magyarország déli határára érkező és onnan Németországba továbbjutni próbáló menekültek kálváriáját mutatja be zsigeri közvetlenséggel. Itt írtunk rólarészletesen, itt pedig egy rövid, angol nyelvű videointerjú nézhető meg a rendezővel.

– Bár természetesen sok filmes, filmforgalmazó és újságíró tömegel itt is, nem beszélve a gyógyvíz miatt érkező turisták hadáról, azért közel sincs olyan tömegnyomor, mint a nagyobb fesztiválokon. A filmekre könnyű bejutni, és a sorbaállási idő sem szokott negyedóránál több lenni.

– Nem utolsó sorban: míg Cannes például olyan, mint egy tesztoszteronnal felpumpált Siófok, Karlovy Vary egy elképesztően cuki kisváros, amelynek a központi részét kettészeli a melegvizű Teplá folyó a két oldalán sorakozó mézeskalácsházakkal. Irtó kellemes ebben a környezetben eltölteni egy hetet.

Miután azzal kezdtem, hogy milyen fontos is az East of the West szekció, el kell mondanom, hogy idén nem sikerült annyira izgalmasra ez a válogatás, a kedvenceimet inkább a Horizonsban, az Another View-ban és a dokumentumfilmek közt találtam meg, illetve a hivatalos programban versenyen kívül, ahol a November című észt filmet is vetítették, ami az egyik meghatározó élményem volt. Rainer Sarnet filmje a Tribecán indult nemzetközi útjára, ahol operatőri díjat is nyert, ami cseppet sem meglepő: a fekete-fehér film markáns képei úgy gyönyörűek, hogy ez a jelző jut utoljára az ember eszébe róluk, mert amit látunk, az általában saras (na, jó: szaros) és undorító.

A Ghost Story
A Ghost Story

A magyarul Ördöngös idők címen megjelent regény adaptációja egy észt faluban játszódó, imádnivalóan groteszk rémmese, ahol a szegény parasztok fakérget esznek, a szerszámok emberi lelket kapnak és agresszívan visszapofáznak gazdáiknak, a mosdás nem igazán divat, a halottak viszont évente egyszer visszajárnak az élőkhöz szaunázni, és időnként vérfarkasok is fel-felbukkannak. A részben az észt mitológiából táplálkozó sztori magja mindeközben egy szerelmi történet egy parasztlányról, aki beleszeret egy helyi fiúba, aki viszont sajnos a – Dieter Laser emlékezetesen hüllőszerű alakításában megelevenedő – német uraság lánya után epedezik. Nehezen tudom elképzelni, hogy bármelyik magyar forgalmazó rávesse magát a Novemberre, de abban még lehet reménykedni, hogy valamelyik fesztiválunkon azért felbukkan majd.

A kattantság másik végpontján helyezkedett el David Lowerynek, az Ain’t Them Bodies Saints rendezőjének újabb filmje ugyanazzal a két színésszel, Casey Affleckkel és Rooney Marával a főszerepben. Már az előbbi filmen is érződött, hogy alkotója kicsit többnek gondolja, mint ami, de az A Ghost Story maga a kispályás nagyzási hóbort: sekélyes konyhafilozófiai értekezés elmúlásról és öröklétről, amit különösen nehéz komolyan venni amiatt, hogy Affleck a játékidő túlnyomó részében egy lepedővel leterítve (szeme helyén két kivágott lyuk, ahogy kell) jön-megy szellemként. Szándékos trollkodásnak elsőrangú lenne, viszont, mivel Lowery minden jel szerint komolyan gondolta, az akaratlanul vicces kategória első helyezését kapja meg tőlem.

Hounds of love
Hounds of love

Visszatérve a jó filmekre: az ausztrál elsőfilmes, Ben Young Hounds of Love című pszichothrillere, amit a Variety kritikusai által összeállított szekcióban vetítettek, színészi alakításaival és képi világával emelkedik ki a meglehetősen elhasznált emberrablós-szexrabszolgatartós alzsánerből. A 80-as évekbe helyezett film minden vizuális elemében remek, a ruhák, frizurák, tárgyak épp annyira, mint maga az operatőri munka. A szereposztás pedig fantasztikus: a perverz sorozatgyilkos férjet alakító Stephen Curry már a parabajsza és kedves tekintete közti ellentéttel, a feleségét játszó Emma Booth pedig aszimmetrikus arcvonásaival zavarba ejtik és dezorientálják a nézőt, lenyűgözően beteg kettősüket pedig tökéletesen egészíti ki a tini áldozatukat játszó Ashleigh Cummings, akit egyébként a tavalyi velencei filmfesztiválon díjaztak is az alakításáért.

A Horizons szekcióból egy fiatal horvát rendezőnő, Hana Jusic filmje, a Quit Staring at My Plate (Ne Gledaj mi u pijat) fájdalmasan betalált: főhőse egy huszonéves nő (az amatőr Mia Petricevic megkapóan természetes alakítása), aki a hagyományosan elnyomó családfői szerepet képviselő apjával, érzéketlen anyjával és szellemileg kissé lassú bátyjával él egy olyan közegben, ami a kitörés leghaloványabb lehetőségét sem hordozza magában. Játszódhatna akár egy magyar faluban is, nem csak a korlátolt és korlátozó környezet, hanem a figurák végtelen rosszindulatúsága miatt is – a tipikus magyar kicsinyesség ezek szerint tipikus horvát kicsinyesség is.

Freak show
Freak show

Ugyanebben a szekcióban mutatták be a francia Emmanuel Gras Makala című dokumentumfilmjét is, amitől most nagyon könnyen el tudom venni az emberek 99%-ának a kedvét: a másfél órás játékidő jelentős részében azt látjuk, hogy egy kongói férfi fát vág, majd a még tetemesebb részében azt, hogy egy biciklit tol. Ezeken kívül lényegében csak egy záró jelenet van még. Viszont a film végig leköti a figyelmet, és még csak nem is arra kell gondolni, hogy ezek a monoton tevékenységek meditatív állapotba hozzák a nézőt, hanem arra, hogy annyi kis történés zajlik közben, és annyira lehet drukkolni a nyilvánvalóan sziszifuszi küzdelmet folytató, arcán ezerféle érzelmet hordozó hősnek, hogy egy percre sem nem válik unalmassá a harca.

A legjószándékúbb film díja a Freak Show-nak jár az Another View szekcióból, amelyet Trudie Styler (Sting felesége) rendezett. Az először a februári Berlinalén bemutatott film James St. James regényén alapul, akiről azt érdemes tudni, hogy annak a New York-i partiszcénának volt az egyik meghatározó alakja, amelyben Michael Alig is mozgott, és ő írta a Disco Bloodbath-t is, amely az Alig által elkövetett gyilkosság történetét dolgozza fel, és amelyből a Parti szörnyek című film készült Macaulay Culkin főszereplésével.

Itt is a queer-világban vagyunk, de ez egy édes, ártatlanul flitteres verzió: a Freak Show egy tizenéves fiúról, Billy Bloomról (Alex Lawther) szól, akinek esze ágában sincs visszafogni a benne rejlő bálkirálynőt, még akkor sem, ha emiatt folyamatos pszichés és fizikai bántalmazásnak van kitéve új iskolájában. Bájos tanmese arról, hogy az egyéni sajátosságainkat nem elfedni, hanem ünnepelni kell. A filmet minden iskolában vetíteni kellene kiskamaszoknak azért is, hogy toleranciát hirdessen, de még inkább azért, hogy azok a bontakozó szexualitású kölykök, akik már ijedten felfedezték magukban, hogy nem fognak tudni csatlakozni a heteronormatív szabályrendszerhez, nyugodjanak meg, hogy nem is kell nekik.

The Big Sick. A képek forrása: Film Servis Festival Karlovy Vary
The Big Sick. A képek forrása: Film Servis Festival Karlovy Vary

A végére hagytam a fesztivál közönségbarát, szerethető nyitófilmjét, ami jó eséllyel előbb-utóbb nálunk is elérhető lesz valamilyen úton, Michael Showalter The Big Sick című rendezését. Főszereplőjét és társíróját, Kumail Nanjianit nem kell bemutatnom azoknak, akik nézik a Szilícium-völgy című fergeteges sorozatot: ő alakítja a szériában Dinesh-t. Nanjiani a feleségével (Emily V. Gordon) együtt írta a forgatókönyvet, ami a kapcsolatuk kezdetének eléggé vad valós eseményein alapul, és talán már ezzel is többet árultam el, mint szabad lenne.

A lényeg, hogy a The Big Sick egy nagyon érzelmes, sírós-nevetős dramedy, amelynek egy súlyos betegség mellett az a kérdés áll a középpontjában, hogy egy fehér amerikai lány és egy hagyományőrző családból származó pakisztáni-amerikai fiú boldog lehet-e valaha együtt. A film fő erénye, hogy a kulturális különbségeket és az ezekből származó konfliktusokat úgy tudja humorral ábrázolni, hogy nem megy el a buta sztereotípiák irányába, hanem igazi mélységeket mutat meg, mégis könnyed marad.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek