Bár látszólag ez a legtöbb film mozgatórugója, a sok gagyi amerikai vígjáték rendszerint arról győzi meg a nézőjét, hogy iszonyúan nehéz könnyedén, értelmesen és szellemesen beszélni a szexről. Mármint a kötelező fingós, testnedvekkel teli poénokon túl. Persze az Amerikai pite-vonulaton kívül akadtak értékelhetőbb próbálkozások is, mint például az Apatow-mozik vagy Amy Schumer dobásai, de igazából ezek is csak annyit értek el, hogy nem kellett minduntalan kínosan fészkelődni a látszólag szókimondó, de lényegét tekintve mégis prűd, konyha-, vagy inkább hálószobafilozófiával operáló alkotásokon. Így aztán sosem hagytuk el a locsogó felszínt és az abban tapicskoló vicceket, vagy ha hirtelen mégis kissé mélyebbre pillantott a kamera, akkor egy-két snitt után már ijedten kapta el a fejét. Mintha a férfi hímvessző látványán túl a tartós őszinteség is tabunak számítana. Mintha a szex nem tudna kibújni a disznóviccek és falunapi stand-upok befőttes üvegéből.
Pedig volna honnan tanulni. Nem is olyan régen az ausztrál Szexterápia például eleven humorral és nagyon sok empátiával boncolgatta a titkos vágyak még titkosabb útjait: nyíltan és igen emberi hangon mesélt arról, hogy milyen kiszolgáltatottá tehet minket a saját szenvedélyünk. Mennyi magány, félelem és öröm terepe a gyönyör, és néha mennyire meg kell küzdeni érte. És ez újabb és újabb groteszk helyzetekbe sodor. Egy kezemen sem tudom megszámolni, hogy hány taburól beszélt ilyen frenetikus hangvétellel a mindenféle értelemben vett Szexterápia. És most máris itt van a „folytatása”, amely a párcsere szintén sikamlós világába vezet.
Jelenetek a filmből |
A Swingerklub előnye, hogy egyszerre hozza be a már említett ausztrál film nyíltságát és empátiáját, és vegyíti ezt az emberi érzelmek és válságok mélyebb ismeretével, amely már nem nélkülözi a cinizmust sem. A Swingerklub majdnem annyit tud a megfeneklett házasságok mélyén lappangó kétségbeesettségről, mint amennyit az Egy szó, mint száz: szerelem! tudott a fellángolásokról és csalódásokról, a kapcsolatok elejéről és közepéről.
Adam és Iris már csak úgy tudja feldobni egyhelyben toporgó házasságát és még szürkébb polgári életét, hogy időnként egy-egy hétvégére leruccannak a swingerklubba. Már-már kedélyes baráti viszony alakul ki a házassági hajótöröttek között, akik a párcsere egyre kiszámíthatóbb izgalmai között keresik a hétfőket túlélő recepteket. A bőséges vacsora és a visszafogott reggeli közé csempészik be a polgári orgiát annak minden szabályával és szabálytalanságával. Mintha a kicsapongást is meg lehetne tervezni, be lehetne írni a határidőnaptárba. Ám mindent felrúg és kiélesít az, amikor egy fiatal pár érkezik a klubba. A friss hús ugyanis minden eddiginél pontosabban veti fel a bujkáló problémákat, és hirtelen világossá válik, hogy valamit tenni kell. A szerelem lesz az a kéz, amely felrázza a békés hógömböknek álcázott életeket.
És kiderül, hogy semmi sem tragikusabb, egyszersmind komikusabb, mint szerelembe esni a húsboltban. Ott, ahol minden a puszta vágyról szól, ahol a birtoklásnak semmi értelme, ott, ahová az érzelmeket inkább elfelejteni jár az ember, nem pedig felerősíteni. A Swingerklub erénye nem csupán az, hogy minderről fesztelenül beszél, hanem az, hogy nincs szüksége sem a témában menthetetlenül benne rejlő olcsó poénokra, sem polgárpukkasztásra, sem álszentségre. Úgy beszél minderről, mintha csak kolbászsütögető piknikről lenne szó, amelyen a legnagyobb vágyat a hideg sör testesíti meg. S bár soha nem jártunk hasonló helyen, mégis a magunkénak érezzük majdhogynem az összes ott elhangzó párbeszédet. Mintha titkos énünk ült le volna le csevegni velünk a megszokott smúzolás nélkül. Mert ez a legnagyobb erőssége a dán filmnek: a hihetetlenül jó szövegek és párbeszédek, az idézhető mondatok (veled minden nap hétfő, drágám), az odaszúrások, és a humor mélyén munkáló szomorúság, az élet gyönyörű élhetetlensége, amely harsány kacagásban sül ki, miközben pont olyan adekvát lenne a hangos zokogás is. Nevetünk, mert így még elviselhető.
A képek forrása: MAFAB |
A színészi teljesítményről azért sem ejtenék szót, mert mindenki olyan természetesen mozog a vásznon, amilyen magától értetődőséget a Hajdu Szabolcs-féle Ernelláék Farkaséknál című filmben láttunk. Nem is színészek már, hanem valahonnan ismerős (talán a szomszédból) emberek, akik nagyon is emberi problémáktól szenvednek nagyon is hihető módon. Az író-rendező, Mikkel Munch-Fals, akinek ez még csak a második filmje, bölcs arányérzékkel egy pillanatig sem engedi kilépni őket ebből a természetességből, miközben bőven karikírozza, gyúrja és alakítja őket. Egyszerre típusok (a nagyhangú alfahím, a folyton megalázott papucs, stb.) és utánozhatatlanul egyediek, esendők és törékenyek.