Berecz Mihály és a Concerto Budapest / Pesti Vármegyeháza
2017.07.03.

Megérkezett a nyár, vele a nyáresték, és így megkezdődött a Concerto Nyárestek sorozata is. MALINA JÁNOS KRITIKÁJA.

Az első koncert épp június 22-re, a nyári napfordulóra, a csillagászati nyár kezdetére esett, s így a közönség egyszerre részesülhetett a Vármegyeháza két kellemetlen tulajdonságában: a – nyilván az udvar zenekar-oldali, bonyolult alaprajzú kiszélesedése által okozott, és állandó – döngő, basszus-túlhangsúlyozó akusztikában, és a szezonális, de az álló levegő miatt szinte elviselhetetlen forróságban. Mit nem adtunk volna egy esőnapért!

Berecz Mihály
Berecz Mihály

A hangversenyre ezzel szemben egyáltalán nem lehetett panasz. Hiszen van-e kellemesebben eltöltött nyáresti hangverseny annál, amelyen Beethoven B-dúr zongoraversenye és Pastorale szimfóniája hangzik fel. S nem felvillanyozó érzés-e a találkozás egy olyan kiemelkedő tehetségű és oly rokonszenves szólistával, amilyen az ifjú Berecz Mihály? Bizony, nem tévedett, aki erre számított. A Keller András vezényelte Concerto Budapest teljesítményét pedig egyáltalán nem befolyásolták a klimatikus viszonyok.

Berecz Mihály neve már egy ideje közszájon forog, jóllehet még most sem sokkal idősebb, mint Kocsis Zoltán volt nevezetes, 1970-es versenygyőzelme idején. S van egy vonásuk, amely határozottan rokonítja őket: a 18-19 évesen már szembeszökően kifejlődött, összetéveszthetetlen egyéniség. Hogy a maga egészében Berecz ugyanolyan kiforrott művész lenne-e, mint a 18 éves Kocsis, arra nem tudom a választ, de azt hiszem, éppen Berecz Mihály kimagasló tehetségét nem méltányolnánk igazán, ha nem önmagához mérnénk, hanem másokkal méricskélnénk. Erre máris jogot formálhat, s ez sem akármilyen teljesítmény.

A B-dúr koncert persze hálás darab egy elsöprő lendületű fiatal művész bemutatkozására. Nem olyan súlyú darab, mint a G-dúr zongoraverseny, de rendkívül derűs és harmonikus alkotás, amelyből a színek sokasága mellett a valódi mélység sem hiányzik. Az első pillanatokban ugyan kissé groteszkül hatott a döngő basszusok fölött ez a különlegesen karcsú, néha már zenélődoboz-asszociációkat keltő zongorahang, de aztután igen hamar kiderült, hogy a legkevésbé Berecz Mihály muzikalitását keverhetjük gyanúba. Egyrészt a térakusztika, másrészt a Yamaha zongora adottságai, harmadrészt egyáltalán a szabadtéri hangzás olyan kombinációt alkottak, amelyek erőteljes vágyat keltettek arra, hogy Bereczet, vagy akár ugyanezt a produkciót egy hangversenyteremben is meghallgathassuk. Másfelől Berecz Mihály percenkét tovább árnyalta a játékáról és zenei egyéniségéről alkotott képünket: a filigrán zongorahang mellett meghatározó élményt jelentettek a különlegesen pregnáns, de mégsem keménykedő – főként pontozott – ritmusok, azután rácsodálkozhattunk néhány frázis különleges gyengédséggel legömbölyített lezárására, a karcsú és üde alaphang állandó jelenléte mellett is átlagon felüli kontrasztgazdagságra, a derű és érzelmesség haydni kötéltáncára, a szárazon pergő, remek basszusmenetekre.

Rózsa Gerda
Rózsa Gerda

A lassú tételben az első benyomásom az volt, hogy Berecz zenélésének agogikai súlya igen jelentékeny, és adekvát Beethoven zenéjével; ám mintha a zongorázás, a hang maga nem volna ugyanolyan súlyos és erőteljes. Utólag azonban úgy érzem, hogy talán itt is reflexszerűen más zongoristáktól megismert és megszeretett megoldásokat vártam egy autonóm művésztől; az éneklő játéknak az a rendkívül magas foka, az accompagnato kivételes érzékenysége, összefogottsága azt jelzi: az ő játékának megismerése és helyes értékelése számunkra is kihívást, feladatot jelent. S a dévaj finale is hozott még nem is egy úgy élményt: remekül differenciált, eltolt hangsúlyokat, és olyan, szinte csínytevő arccal játszott basszusstaccatókat, amelyeket minden tanár hallani szeretne, amikor azt mondja: úgy játszd, mintha a forró kályhához érnél hozzá újra meg újra.

A VI. szimfónia ezek után jutalomjátéknak tűnt, mármint a hallgató számára. Ahhoz persze, hogy ezt így érezhessük, a zenekar és karmestere maximális koncentrációjára volt szükség. Ez a hatalmas hőségben is kifogástalan volt, s ha a mű valóságos jutalomjátéka a fafúvósoknak, akkor ez e jutalomjáték ezúttal kifejezetten szédületes volt – igazából nem is értem, hogy ennyi Celsius-fokon és ekkora páratartalom mellett hogyan lehet fúvós hangszereken ilyen tisztán játszani. A művészek közül ezúttal Rózsa Gerda hangilag és hajlékonyságban egyaránt csodálatos oboázását szeretném kiemelni, s hogy ne csak fúvóst említsek: Fábry Boglárka timpani-mennydörgései egyszerűen utolérhetetlenek voltak.

Egyébként pedig a természet törvényei uralkodtak, amelyeket egy valódi alázattal és odaadással játszó együttes közvetített számunkra.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Pesti Vármegyeháza Díszudvara,  Időpont:  2017. június 22.