Várkonyi – Miklós: Sztárcsinálók / Budapesti Nyári Fesztivál
2017.06.27.

Azt talán túlzás lenne állítani, hogy Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor közös színpadi főművén egyáltalán nem fog az idő, de azért a Sztárcsinálók még mindig jól megél a színpadon. Egyik-másik száma pedig nemcsak hatásos, hanem meglepően aktuális is. LÁSZLÓ FERENC ÍRÁSA.

Volt idő, amikor a Sztárcsinálók egymaga volt a magyar rockopera. Merthogy 1981-ben Várkonyi Mátyás és Miklós Tibor valóban egy műfaj első meghonosítói voltak, s habár kevéssel utóbb az 1983-as István, a király tagadhatatlanul némiképp leárnyékolta a Sztárcsinálókat, azért a történelmi rockopera érdemei korántsem csupán történelmiek. Várkonyi Mátyás sokféle hatást kreatívan fel- és összedolgozó zenéje ugyanis a számok többségében máig jól érvényesül, míg Miklós Tibor legjobban sikerült dalszövegei most is frappírozóan hatnak – ha a szövegmondás és a hangosítás nívója is egyaránt megfelelő. Például Claudius császár váltig telitalálatokkal ékes (méreg)pohár-köszöntőjében: „A régi erkölcs, / az ám a szép hagyomány! / A hősi múltból / sokféle izé száll ránk…”; vagy a máig teljes jogú slágerként énekelhető Császár vagyok című nérói programadásban: „Nincs több gőzös gondolat, / gyűlés a föld alatt. / A nyüves ellenzék már túl sok bajt [szövegváltozat: szart] kavart, / a törvény és a jog, akár egy kés, lecsap!

Sándor Péter
Sándor Péter

Nagy Viktor, akit vagy féltucat Sztárcsinálók-rendezése okán méltán nevezhetünk e darab valóságos specialistájának, legutóbb a tatabányai Jászai Mari Színház számára állította színpadra Várkonyiék művét, és a Városmajorban, a Budapesti Nyári Fesztivál programján vendégelt előadás tanúsága szerint a rendező nemcsak elkötelezettje, de értője is a Sztárcsinálóknak. Érti és érzi a mára rezonáló pillanatokat, az elkurvulásra hajló kort, a féltehetségek erőszakos előretörésének trendjét, s jól érzi azt is, hogy hol szorulna némi dramaturgiai beavatkozásra a darab. Az előadás elejére és végére odatapasztott, Patyomkin-féle keretes szerkezetet teremtő Kosztolányi Dezső-sorok (a Nero, a véres költőből) azonban inkább csak erőltetetten hatnak, hiszen ordítóan más stílusregisztert képviselnek, mint a Sztárcsinálók. No és jó néhány percbe beletelik az is, amíg az előadás áthidalja az 1981 óta csak egyre szélesedő szakadékot, amely az alkotók eredeti előfeltevése és a közönség történeti tájékozottságának, s – bocsánat az avítt kifejezésért! – műveltségének valós mértéke között tátong. Locusta, a hírhedt méregkeverőnő megjelenése vagy épp Britannicus első föltűnése a színpadon például jól érzékelhető tétovaságot kelt a közönség körében: ugyan kik is lehetnek a sztoriban ezek az alakok? (A Robert Graves iker-regényeiből készült angol tévésorozat, az Én, Claudius hajdani nézői bizony még jóval tájékozottabbak voltak.)

Jegercsik Csaba és Major Melinda (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)
Jegercsik Csaba és Major Melinda (A képek forrása: Budapesti Nyári Fesztivál)

Az előadás mindazonáltal így is hamar magára talál, Nagy Viktor (és persze a koreográfus Gyenes Ildikó) rutinosan tartja mozgásban színészeit, méghozzá jórészt anélkül, hogy saját korábbi rendezéseit kopírozná. Ennek bizonysága az is, hogy Sándor Péter személyében új típusú Nérót állít a középpontba, távol Szolnoki Tibor, Hevér Gábor vagy Szemenyei János alakításától: az infantilis-pimasz, elkényeztetett-hiú (lásd még: metroszexuális) újundokot, korunk egyik jellegzetes ifjonti típusát. Sándor, aki immár tartósan az egyik legtehetségesebb és legmegbízhatóbb musicalszínésznek tetszik, remekül hozta ezt a hol flegma, hol pusztítóan agresszív figurát, s még a kartáncok részeseként is az élet elkényeztetett császára maradt. Övének LED-es kijelzőjén a Néró névvel, Sándor Péter és nyomatékkal (s egyúttal folytatólagosan) fölmutatott felsőteste a narcisztikus médiasenkit és a morális szempontoktól sosem zavartatott politikus-zsúrfiút is érzékletessé tette számunkra.

Igen jó volt Jegercsik Csaba Senecája és a Sztárcsinálókkal már nem először találkozó Major Melinda is, aki ezúttal Agrippina szerepében lépett elénk. Párosuk ugyancsak ismerős lehetett: a manipuláció, a sztár- és politikacsinálás önhitt profijai - és egyszersmind mindentudó balekjai voltak ők. A történetmesélő, Juvenalis hálátlan szerepe Mikola Gergőnek jutott, számára a darabbéli dalfesztivál konferansziéja kínálta a legjobban kamatoztatható játékokat: elsősorban a groteszk mozgások és grimaszok terén. Az ugyancsak sztárcsinálásban utazó keresztények és álkeresztények közül emlékezetes maradt Kósa Zsolt (Pál) tenorja, valamint György Rózsa Sándor (Kiprios) hajzatát nagy gonddal fésülgető ál-Jézusa.  

Latinok, férfiak és asszonyok, hallgassátok Néró császárt!” – hangzott fel a színpadról a szövegbe alighanem frissen betoldott István, a király-utalás, s a Sztárcsinálók elbírta ezt az önironikus gesztust. Ami, ha tetszik, éppúgy a darab tartós életképességéről tanúskodott, mint a városmajori előadás zajos sikere.

Helyszín:  Városmajori Sabadtéri Színpad
Időpont:  2017. június 17.