Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

KÖZEL A ZENE SZÜLETÉSÉHEZ

A Fesztiválakadémia zárókoncertje
2017. jún. 25.
Az a baj, hogy Kokas Katalin és Kelemen Barnabás nagyon szeretik a zenét: maratoni volt a Fesztiválakadémia idei utolsó koncertje, no és persze egészen kiváló. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Remélem, hogy jövőre is Kodály fog folyni még a csapból is, és nem kell majd hozzá semmiféle évfordulós apropó. Az pedig megható, hogy Atar Arad (brácsa) és José Gallardo (zongora) milyen alázattal játsszák az Adagiót – igazi meditatív darabról van szó, tökéletes kezdés, kicsit lecsendesedünk. (Igaz, a mélyhegedűs néha melléfog, de most nem zökkent ki.) Aztán Bach Kromatikus fantáziájának átirata következik szólóbrácsára, rendkívül mutatós darabról van szó (elfelejtjük Bach zenéjére ezt mondani, pedig hát…!). Arad interpretációja briliáns, nem szoktuk meg, hogy előadók saját átiratban mutatnak be műveket, noha kiváló gyakorlat volt ez évszázadokkal ezelőtt: mondhatni, sikerre van ítélve az ilyen vállalkozás, hitelt és eredetiséget ad az előadásnak.

Thorsten Johanns
Thorsten Johanns

Lá-dó-mi-lá-szi-mi-ti-ré-di-lá. Ezt már mi énekeljük, a közönséget Gyombolai Bálint énekelteti. Közben kicsit elszégyellem magam, mert régen szolmizáltam már. (Hámori Máté mondta, hogy annyiban vagyunk Kodály országa, amennyiben erre a szlogenre könnyebben megnyílnak a pénzcsapok a kultúrában. Cáfoljuk rá kicsit erre, énekeljünk többször a koncerteken.)

Brahms Klarinétötöse a kamarazene-irodalom csúcspontja – ezt a műsorvezető, Bősze Ádám mondja, egyet is értenék vele, ha nem létezne Beethoven F-dúr vonósnégyese (op. 135). A Kelemen Kvartett és Thorsten Johanns fantasztikusan játszik, a zenélés gyújtópontja többnyire éppen a klarinétos, aki különleges finomságú dallamokat képes megformálni. (A kamarázó felek persze egyenrangúak, de tudjuk, hogy Brahms az általa legjobb fúvósjátékosnak tartott Richard Mühlfeld ihletésére írta e darabját.) Az előadáson érződött, hogy a játékosok oda-vissza ismerik a művet, élénk zenei párbeszédek jellemezték az első tételt, a második, háromnegyedes Adagióban pedig a modulációk váltak lenyűgöző hatásúvá. A negyedik, összegző jellegű tételt hadd emeljem ki, ez az a műrész, mely a legnagyobb szabadságot adja az előadóknak. A kibővített Kelemen Kvartett élt is ezzel a szabadsággal: a zene kaleidoszkópszerű, sokszínű és eleven. A legnagyobbakhoz méltó ez az előadás.

A második játékrészben a Fesztiválakadémia növendékei jutottak főszerephez. Bach d-moll kettősversenyében ugyan hiányoltam az áttetszőbb, világosabb textúrát, de az életteli, lendületes előadásnak megtisztító élményt jelentett a nagy zeneszerző muzsikája. (A kritikus elszégyelli magát, ha ilyennel találkozik: kifogásol valamit, de mégis meg kell állapítania, hogy amit hall, elemi erővel hat rá.) A kettősverseny szólistái Kelemen Barnabás és Shlomo Mintz voltak: mindketten osztályon felüli, tapasztalt zenészek, de érdekes, ahogy játékukban tükröződött az életkoruk. Különösen a két saroktételben: Kelemen hegedűje nyugtalanabb, vibránsabb, Mintzé kontemplatívabb, statikusabb – izgalmas hallgatni az együttműködésüket.

Shlomo Mintz
Shlomo Mintz

Shlomo Mintz egy saját művet is hozott a fesztiválra: Ouverture – An anthem of an unknown nation. Érdekes, hogy mennyire szétvált az előadó és a zeneszerző személye a komolyzenében, miután nagyjából Beethovennel megjelentek a főállású zeneszerzők. Ha a 18. században egy vidéki nemesi udvar koncertmestere concertót ír a zenekara számára, aligha számíthatott negatív kritikára. Ma viszont, miután a fejünkbe verték, hogy a komponisták Beethoven-szerű zsenik, furcsálljuk, ha egy vonósművész saját kompozícióval lép színre. Schlomo Mintz műve ugyanis nem váltotta meg a világot, nem nevezném eredeti műnek, és nem rohannék a felvételéért a lemezboltba. De azt hiszem, szükség van arra az élményre, amikor egy zeneszerzőt látunk a saját művével foglalkozni. Hadd fogalmazzam meg ezt kicsit banálisan: kell, hogy közel kerüljünk a zene születéséhez.

Csajkovszkij, Vonósszerenád. Az interpretációért piros, a műsorszerkesztésért fekete pont. A szerenád még az orosz komponistához képest is szörnyen hosszadalmas mű. Késő van, ráadásul nincs ablak, nincsen várkisasszony sem, akinek az ablaka alatt szavalni lehetne (valami ilyesmi a műfaj funkciója eredetileg), nehezen bírjuk már ezt a jó félórás művet.

El-elkalandozik a zenekar is, az ismétlések csupán ismétlések, nem tesznek hozzá újat a műhöz, a hangzás viszont önmagában gyönyörű. Hadd tegyem hozzá, ha egy karakteres keringőről van szó, sosem jár túl későre – ezt, illetve az oroszos finálét is remekül tolmácsolják a fiatalok. Ezek a „fesztiválakadémisták” a legjobb úton vannak afelé, hogy idővel „fesztiválakadémikusokká” váljanak. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek