René Pape koncertje / Operaház
2017.06.20.

Van koncert, amely után az ember érzi, hogy nagyon elszalasztott volna valamit, ha nem jön el. Ezt éreztem, mikor Paavo Jarvi tavaly a Fantasztikus szimfóniát vezényelte, s amikor Kocsis az akkor 90 éves Kurtág Játékok gyűjteményéből zongorázott. És ezt éreztem René Pape áriaestje után is. CSABAI MÁTÉ CIKKE.

Gyorsírásos feljegyzés vagyunk René Pape koncertnaptárában: június 10., Budapest, Operaház, Verdi, Wagner. Mi persze rajongunk, akkor is, ha most halljuk először a nevét, és a világhírű basszistát, ha hozzánk érkezik, illik a legnagyobbnak nevezni. Még akkor is, ha ott van az 1976-os születésű, tehát 13 évvel fiatalabb Alexander Vinogradov, aki ugyancsak igényt tarthat a címre. (Ha elmúlt ötven, jöjjön ő is Magyarországra, ezek a hangok úgyis későn érnek.) Sokan pedig fiainkra, Székely Mihályra, Polgár Lászlóra emlékezhetnek szeretettel.

Milyen jó, hogy nem lóverseny! Hanem zene. René Papét is csak ez érdekli, minket meg az, hogy megtalálja-e az érdeklődését a koncertben. Pape ugyanis őszinte művész, nem szerepelni szeret, a sztárságot pedig távolságtartó iróniával kezeli. Érezni azt is, ha nagyon érdekli, amit épp csinál, meg azt is, ha most nem jön össze annyira. Végtelenül rokonszenves jellemző ez, és pont ezért nem számít, hogy Pape hol áll a basszusok dobogóján. Zenélni akar a legjobb erejével, és ez abban a pillanatban a legelsővé teszi.

René Pape
René Pape

Il lacerato spirito: a Simon Boccanegra prológusával kezdődik az este. Hatásos, drámai felütés, egyben merészség is. Pape még nem rázódott bele, a hang hatalmas, meggyőző, a karizma pedig minden mást elfeledtet a színpadon. („Igen, ez René Pape” – lehet sóhajtozni.)  Pape tolmácsolásában Fiesco nem egyszerűen melankolikus, hanem dühös és vad. A basszus az opera felől közelít az áriához. (A legendás Cesare Siepi például érdektelenül szomorkásan énekli ugyanezt az áriát, frakkban, csokornyakkendőben, koncertelőadáson.)

Banco áriája a Macbethből („Studia il passo...”) Pape hangjának szilárdságát mutatta meg: szelídebb érzelmekkel, szinte melankolikusan, de nagyon átgondoltan formálta meg az áriát. (A basszus egyébként filmfelvételen is látható a szerepében, Anna Nyetrebko és Željko Lučić partnereként énekelte a szerepet a Metben.) Az első koncertrész Fülöp király áriájával zárult. A Don Carlos eme részletében a király, miután Carlost és a királynét paráznasággal vádolják, teljesen kétségbeesik felesége hűtlensége miatt. „Sohasem szeretett” – énekli Fülöp, és ez egy csapásra a koncert egyik érzelmi csúcspontjává válik. Hirtelen az egész Verdi-áriafüzér koncepciója kirajzolódik, és meg kell állapítanom, Pape remekül állította össze a műsort. A basszus a legteljesebb érzelmi beleéléssel énekel, fojtott hangjában rendkívüli feszültség van.

A koncert második része Wagner, a nyitány után Hans Sachs orgonamonológja A nürnbergi mesterdalnokokból. Ebben az áriában az énekes és a zenekar különösen jól rezdült együtt. Pedig az operarészlet a beszédszerűsége révén nem a legmutatósabb, Pape azonban hamarost lenyűgöző mélységében tárja fel a monológot. Érezzük az énekesen, hogy szívügyről van szó, nem egyszerűen „mutatós műsorról”, ahogy az egy sztárénekes esetében megszokott. Pape mélyére akar hatolni a zenének, ha csak egy-egy ária erejéig is, fel akarja tárni azokat a karaktereket, akiknek a bőrébe bújik. A legutolsó Wagner-szám Wotan búcsúja A walkürből, melyet a lendület, az érzelmi telítettség és az énekes karakteres jelenléte nyomán kiválóvá tett, de némi hiányt is hagyott maga után: Pape basszusként a legjobb, és a bariton regiszterben néhol fénytelenül szólal meg. (Igaz, mit énekelt volna egy Wagner-félidő zárószámaként, ha nem Wotan búcsúját?)

Az Operaház zenekaráról is ejtenem kell néhány szót. Az Aida balettzenéjét, A végzet hatalma, illetve A nürnbergi mesterdalnokok nyitányát és a Lohengrin I. felvonásának előjátékát játszották, miközben Pape pihent. Sokszor egészen fénytelenül. Persze, mielőtt további negatív kritikával illetném őket, megemlítem, hogy nem csak a budapesti Operaházban tapasztalat, hogy a ház zenekara alulmarad egy koncertzenekarhoz képest. A világ legnívósabb operajátszó helyei is küzdenek a problémával: miközben a közönség az énekest látja és hallja, a díszleten és a jelmezen álmélkodik, a zenekar tagjai, akiknek az árokban a láthatatlan hősök szerepe jut, alulfinanszírozott és kevesebb próba áll a rendelkezésükre. Pedig Wagner zenéje semmivel sem egyszerűbb, mint mondjuk egy Beethoven-szimfónia – sőt! (A zenekarnak ugyanakkor becsületére legyen mondva, hogy szó nélkül engedtek Pape kérésének, aki a koncert előtt két számot is cserélt a műsorban.

A ráadás egy magyar operarészlet, Pomádé király áriája a zenekar mögött felbukkanó kórussal - magyarul! Persze nem kell mondanom, hogy a történelmi kontextus nélkül nehéz hova tenni ezt az áriát: „nagy Pomádé, jó Pomádé, szép Pomádé, bölcs Pomádé” egyértelműen Rákosi Mátyásra tett allúzió volt a kor hallgatója számára. Most csupán egy kedves operarészlet, melynek záróhangja – nem csak most humorforrás – a Desz a nagyoktávon. Afféle sport megcsinálni ezt, a közönség pedig választ kap arra a kérdésre, melyet a vájtabb és a kevésbé vájt füllel rendelkező is feltesz magának: no, és milyen mélyen tud énekelni ez a basszus?

Hát így. Aztán René Pape fogja a kottatartót, viszi magával a színfalak mögé, jelezve, hogy több ráadást nem fog adni. A magyaros vastapsot viszont meghatódva fogadja – mi pedig nem szégyelljük pirosra verni a tenyerünket.

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Magyar Állami Operaház
Időpont:  2017. június 10.