Merészen kísérletező lírakötettel jelentkezett Korpa Tamás. Az már az előző, az Egy híd térfogatáról (FISZ, 2013) című versgyűjteményt olvasva kiderült, hogy olyan elsőkötetest üdvözölhetünk a szerző személyében, aki adottságainál fogva nem csupán lírai hősöket állít elő. Leginkább olyan kortárs poéta doctus, akinek mesterségbeli tudása, tájékozottsága, elhivatottságból adódó lendülete átüt a papíron. Hajlékonyság, remek ötletek, elegáns megoldások, szárnyaló fantázia, kifogyhatatlan képzettársítás-bázis. A szöveg formai, hangzó és jelelméleti vetületeinek sokszínű összjátéka. Csak az a kérdés maradt nyitva, vajon mikorra sikerül megszabadulnia a sallangoktól, lemondania a helyenkénti túlzásokról, a keresettségről, a metaszövegeknek a posztmodernből itt maradt túl sok, tolakodó nyelvi reflexiójáról. Mikor engedhetjük meg magunknak akár a nevetést? A válasz megérkezett. Az idei, Inszomnia című verseskötetben megvan minden, ami csak kell az olvasónak az álmatlanság ellen. Mélység, humor, erotika.
A harmadik, a kötetkompozíciót érintő jeles megoldás a versek párosítása. Az Inszomnia ugyanis huszonnyolc ikerverset tartalmaz, vagyis a költemények páronként azonos sorszámot és címet viselnek, egymás melletti oldalakon szerepelnek. A párversek közötti kapcsolat fölfejtése lehet az olvasás egyik vezérfonala.
A felsorolt erények azonban a türelmetlen befogadó számára éppenséggel akadályozzák a közelférkőzést. Érthető, mivel a belső képek halmozása, lazára eresztett jelentéstani kötései nem könnyítik meg a jelentéstulajdonítást. Korpa hasonlatával szólva: mintha az olvasó „folyton egy kupac nyersfordításban turkálna” (kivetette hálóját III). A szerző nagyon is együtt érez velünk, hiszen az első három párvers (a beültetett szervek emlékére, a veterán játékosok emlékére és a kivetette hálóját címet viselő hat szöveg) úgy is olvasható, mint szövegek a szövegértés nehézségeiről. Ezek a jelentéstulajdonítást metaforizáló metaszövegek egyértelművé teszik, hogy az olvasóra nyomozási és együtt-alkotói feladat hárul. A (beültetett szervek emlékére) azonnal fölvillant egy lehetséges irodalomelméleti és költői hitvallást: „a beültetett szervek előtörténetéből / hiányzik minden referencia”, amelyet úgy is összefoglalhatnánk, hogy „olvasó, ki itt belépsz, ne is keress valóság-megfeleléseket, mert csak magad alkothatod meg a szövegek jelöltjeit”. A költemény az eredeti jelentés hiányának képsoraiból áll: „amnéziás hús”; „hiányzik az idő”, stb. A zárlat viszont felráz bennünket a felejtés apátiájából. „A fatemplomok” toposza, egyben telített protestáns jelképe átfedésbe hozza a különböző előismerettel rendelkező olvasók asszociációit. A zárlat tehát a korábbi, jelentésszóródást és törlést előhívó képek ellenpontjaként fogható fel. Íme, a nagyfeszültség.
De kisfeszültségből, azaz szókapcsolat szintű ellentétből, logikai bukfencből is jut minden oldalra több, ezek sokszorozzák, mélyítik a jelentést. Szellemes és cinkosan humoros ez a két metafora: „makacs kopaszodás”; vagy „a terasz leöntve puffokkal”. Megkapó nyelvjátékos költői kitalálásokra lelni a hasonlat, a metonímia vagy szinekdoché keverékéből összegyúrva. A betűrímes hasonlatok a szövegösszefüggésnek megfelelően diszkrétek vagy éppen kihívóak („kozmopolita, mint egy kemping”), nem terhelik túl a jelentéshálót, és csak egészen ritkán túlesztétizáltak, ahogyan az „avarverejték csillog” – szókapcsolatban. A megszemélyesítések között több az emlékezetes telitalálat: „palackok sorakozója a polcon elhivatottság szerint”, „musztángok szuszognak kertvárosi / boxokban”. Nevezetesek a jól kidolgozott erotikus allegóriák: „terítéken / egy rohanó nagyvad izgalomtól ízletes húsa”; vagy a teljes R élete. Ebben az utóbbi szövegben erotikus játék zajlik a szó filozofikus értelmében. Ugyanis eldönthetetlen marad, vajon a szexuális metaforák festik-teremtik-e meg a versbeli színhelyet-környezetet, esetleg éppen fordítva: a tárgyi környezet képezi a szeretkezés metaforáját. Ez a poétikai eljárás más szövegekben is visszaköszön. Az (ajtó, nevek) hang-szimbolikus és filozofikus allegóriája azért nevezetes, mert itt – az előző példával szemben – a szexus jelentéskörét külön előhívó lexémák nélkül is kacér szöveggel van dolgunk. Mégpedig a nyitás-zárás, az odaadás és visszavonás metaforáin keresztül. A költői képek vizualitása vonatkoztatható az értelemképző aktus – megmutatás-megmutatkozás-rejtve maradás – szakaszaira.
Ebből a pár példából is világosan látszik, hogy a szövegről szóló szöveg, a metanyelv koránt sem szorult vissza Korpa Tamás új könyvében. Sőt, főszerepet játszhat számos lírai darabban. Azonban a szerző radikálisan új funkciót adott a metanyelvnek azáltal, hogy nem pontszerűen kezeli azt. Visszaszorultak a szövegből kimutató megnyilatkozások (deixis), így nem válik tolakodóvá az írás/versírás helyzetének reflexiója.
A lejegyzésről szól kötetbeli kedvenc sorpárom is, akárha a költészetről. Az én ezt-azt feljegyez: „vihar előtti, komor, túlsúlyos virágfejeket, odakint. / a csonkolást csemetekorából, odakint.” Rímek és kataforák szövik át a (vihar előtti virágfejek) című párvers első, tizenháromsoros tagját. A neki-nekirugaszkodás, a folytonos kezdés, a próbálkozás cselekvéstöredéke performatív erejű lesz az ismétlődésre épülő szerkezet által. A nyomtatott sorokat mintha elfújta volna a szél; tipográfiájuk szerint egyre jobbra tolódnak. A szembe állított belső beszéd és hallás, illetve és a külső világ természeti képeken keresztül ér egymásba: „a szájban / feneketlen ötét honol, és fekete szél / mely a füleken azért ilyenkor kitör időnként, / s lecsapódik, mint a harmat, odakint”. Mintha egy költő kezdené írni a verset, elmondani a világot és újra meg újra nekifutna. A hangadás és a feljegyzés ad formát a világnak, de csak az embertől távol, a testén kívül. Ezért a teljesség mindörökre hiány marad az én számára, számunkra pedig az én marad rejtve. Mert, ha minden érzékelésünk (tárgya)„odakint” van/történik, akkor ki az az én „odabent”? Azoknak a fejcsóváló költőknek, akik méltatlankodva cöcögik: a „kortárs irodalom bizony elszakadt a valóságtól” – bár az idézett felvetés politikai kontextus nélkül nem értelmezhető – forrón ajánlom ezt a költészettörténeti, szép szakadást. „Az első hópehely érintését, odakint.”