Hilary Hahn és a Nemzeti Filharmonikusok / Budapesti Nyári Fesztivál 2017
2017.06.14.

A világhírű hegedűművésznő a tengerre hozott vizet: egy olyan hegedűversenyt, amiből hiány itthon sincsen. CSABAI MÁTÉ KRITIKÁJA.

Hilary Hahn felkérést kap Budapestről. Örül is meg nem is, elvégre Budapestre vitte első európai útja is, na de mit játsszak? – kérdezi menedzserét, aki viszont tudja, hogy egyetlen versenymű áll a közönség, a zenekar és a koncertrendező ízlésének metszetében. Hát a Mendelssohnt! – feleli. Hilaryt ez kicsit elkedvetleníti, hiszen fantasztikusan tudja ő Prokofjevét, Sosztakovicsét, sőt Sibeliusét is játszani a hegedűversenyek közül, de nincs mit tenni, ha ezt szeretnék az emberek. Meg bizonyítania úgysem kell, elvégre ő Hilary Hahn, csak egy picivel ismeretlenebb Joshua Bellnél, aki egyébként szintén az e-mollt hozta Budapestre pár hónapja, mi mást (de ezt Hahn nem tudja. Miért tudná?). A koncert is szabadtéri, az emberek pihenni jönnek ide, sztárvendéget akarnak látni, nem a repertoár széléről válogatni, legyen hát az e-moll.

Hilary Hahn
Hilary Hahn
Szóval az e-moll hegedűverseny, amelyet minden hónapban el lehet csípni vagy háromszor a budapesti hangversenytermekben. De ha már ez, akkor több kell nekem a puszta tökéletességnél – mert Hilary Hahn és a Nemzeti Filharmonikusok tökéletesen játszik. Legyen maradandó, szenvedélyes, ugorjon ki tőle a szív, ahogy kiugrott Joachim Józsefé egykor! Hahn túl mérsékelt, nem dől neki a dallamoknak, nem elég lendületes, nem elég érzelmes. Persze vannak itt egészen lenyűgöző nüanszok, fenséges könnyedséggel és bájjal odaszúrt díszítőhangok, gyönyörű kristályos hangszín. A lassú tételben jönnek a madarak – ez most nem metafora, meg nem is a Bartók Harmadik szól –, merthogy a Margit-szigeten vagyunk, Hahn néha el is mélázik egy-egy hosszú hang felett, a madarak (alighanem fülemüle) meg kórust énekelnek a zenekarral. A harmadik tétel a legjobb, Hilary Hahn szűk vibratói és a hegedű acélos hangja itt érvényesül a legjobban. Ebben a tételben hallom leginkább, hogy a szólista és a zenekar úgy lép interakcióba egymással, ahogy az a legnagyobbaktól elvárható. A ráadás egy Bach-darab, az E-dúr partitából (BWV 1006) a Gigue.

A koncert tematikája egyébként a reformáció köré szerveződött. A neobarokk komponista, Respighi átiratában felhangzó c-moll passacaglia és fúga című Bach-mű (BWV 582) átiratával nyitotta a koncertet a Nemzeti Filharmonikusok, melynek drámai ereje részben a zenekart, részben az átírót dicséri. A hangverseny főfogása azonban – sztárvendég ide vagy oda – a második játékrészben felcsendülő szimfónia volt.

Mendelssohn V. (Reformáció) szimfóniája egy fiatalkori mű (ne tévesszen meg senkit a magas sorszám és opusz jelölés), 1829–30 között írta a zeneszerző az ágostai hitvallás elkészültének 300. évfordulójára. (Zenetörténeti fun fact, hogy az első tételben felhangzik a „drezdai ámen” néven emlegetett luteránus cantus firmus, melyet egyébként Wagner a Parsifalban, a Tannhäuserben, Bruckner a IX. szimfóniájában, Mahler pedig a Titán-szimfóniában is felhasznál.) Kevésbé ismert műről van szó, viszont talán pont ez adott bátorságot Hamar Zsoltnak és a Filharmonikusoknak, hogy rendkívül egyéni ízlésű, izgalmas interpretációval szolgáljanak. A zenekar végletekig kidolgozott minden ütemet, izgalmas dinamikai váltásokat hallottunk. A II. tétel, a B-dúr scherzo különösen életteli volt, a lassú tétel lírai és érzékeny. A IV. tétel az Ein feste Burg ist unser Gott kezdetű Luther-korált parafrazeálja, Hamar és együttese pedig rendkívül markánsan ragadja meg azt. Sőt, amikor a ráadásban megismétlik a tétel második felét, még erőteljesebbek, még intenzívebb hangzás jön létre. Öröm ezt a ritka szimfóniát ilyen kiváló előadásban hallani.

Óriáskivetítő is van, meg némi ügyetlenkedés. Ugyanis ez egy külön műfaj, és ideális esetben a kameraman irányítója partitúrával a kezében ül valahol, melyet majdnem annyira ismer, mint a karmester, és úgy ad utasításokat.
Szerző: Csabai Máté