Különutak. Karl-Heinz Adler és a magyar absztrakció / Kassák Múzeum, Kiscelli Múzeum
2017.07.25.

A Kiscelli Múzeum és a Kassák Múzeum két összefüggő kiállítása Karl-Heinz Adler német absztrakt képzőművész életművének kapcsán nem kisebb feladatra vállalkozott, mint hogy a társadalom és a művészet bonyolult viszonyát firtassa. Magától értetődő, hogy az eredmény ellentmondásos, és nem kizárólag a szocializmus művészetszemléletére nézve. ZÖLDI ANNA KRITIKÁJA.

Karl-Heinz Adler neve valószínűleg keveseknek cseng ismerősen. Szégyenkezésre nincs ok – az idén 90. évébe lépett alkotó első önálló kiállítását 1982-ben, 55 évesen rendezhette meg Drezdában, Magyarországon pedig mindössze két alkalommal voltak láthatóak a grafikái, 1988-ban. Bűne mindössze annyi volt, hogy kezdettől az absztrakcióban látta a világegyetem megismerésének eszközét. A szocialista kultúrpolitika azonban az NDK-ban ezt még kevésbé nézte jó szemmel, mint Magyarországon, így a kezdetben mintarajzolást tanuló, majd a drezdai Képzőművészeti Főiskola festő szakát elvégző művész műszaki tanárként, majd az épületplasztikára specializálódva a hetvenes évektől beton és kerámia díszítőelemek tervezőjeként kereste kenyerét. Eközben mindvégig folytatta képzőművészeti kísérleteit a nem-ábrázoló képzőművészet területén, melyet a szocialista kultúrpolitika következetesen elutasított, külföldön azonban részt vett kiállításokon és alkotótelepeken, sőt 1988-tól a düsseldorfi Képzőművészeti Akadémián is taníthatott. A rendszerváltás után sorra nyíltak kiállításai hazájában és külföldön egyaránt, 90. születésnapját idén Berlinben és Drezdában is tárlatokkal ünneplik. 

Karl-Heinz Adler Glashütte óragyár betonfalának terve, 1980.
Karl-Heinz Adler Glashütte óragyár betonfalának terve, 1980. Fotó: Uwe Walter

A Kassák Múzeum a művész alkotásai mellett az Adlerrel és egyéb német művészekkel a nyolcvanas évektől kapcsolatot tartó magyar alkotók - Bak Imre és Fajó János egy-egy interjúján keresztül helyezi kontextusba Adler művészetét. Életpályája önmagában példázza a korszak kulturális ellentmondásait, ám a Kiscelli Múzeum ennél is többre vállalkozott. Az Adler tevékenységét fémjelző, egy elem variánsaiból kiinduló szeriális sorozatokhoz hasonlóan messzire kalandozik az alaptételtől, mindvégig megőrizve a variánsok között az elvont gondolati összefüggést.

A Kiscelli Múzeum már sokadik kiállításával tesz hitet a korszerű múzeumi információátadás mellett, amely az alkotásokat katalógus-szerűen felsorakoztató tárlat helyett az összefüggések kutatására, fel- és bemutatására fókuszál. A templomtérben úgy bóklászhatunk az információk között, mint az internet böngészőjében, mindössze az a különbség, hogy linkek helyett a 3D valóságában kígyózó tablók vezetik elménket és tekintetünket. 

Józsa Bálint – Kovács Ferenc: Dinamikus dombormű (részlet), Déli pályaudvar, aluljáró végfal, Budapest, 1974. Fotó: Lazlo Lugosi
Józsa Bálint – Kovács Ferenc: Dinamikus dombormű (részlet), Déli pályaudvar, aluljáró végfal, Budapest, 1974. Fotó: Lazlo Lugosi

A különböző színekkel tagolt kiállítási egységek párhuzamosan mutatják be azokat a tartományokat, amely az absztrakt alkotásnak és gondolkodásnak termékeny terepet kínált. Az egyetlen elemből – jelből – kiinduló variánsok a képzőművészet terén az egyik irányban egészen a gesztusok vagy testnyelvi kísérletek sorozatáig vezettek, és korántsem élvezték a hatalom támogatását, miközben a tömegesen gyártható, reprodukálható elemek a szocreál leáldoztával az építészet kedvelt díszítő motívumává váltak. Mai sanyarú sorsukat, tudatlanságból következő elbontásukat, olykor tudatos pusztításukat – melyet a kiállítás külön gyász-szekcióban mutat be – is részben ennek köszönhetik. A köztudatban és az ezt jól manipuláló politikai közbeszédben ugyanis a szocialista korszak a hetvenes- nyolcvanas évek absztrakt modernizmusával egyenlő, viszolygást keltő és üldözendő, de minimum sötét folyosókba zárandó. Pedig esetleges technikai fogyatékosságaik ellenére művészi szempontból komoly értékekről van szó, melyeket a divat változása, vagy a hozzájuk fűződő negatív asszociációk ítél pusztulásra. A dolog pikantériája, hogy a szocialista ideológia legkevésbé az absztrakt megfogalmazást támogatta, a direkt narratíva, a félre nem értelmezhető egyértelmű tartalom, a természethű ábrázolás felelt meg a hatalom céljainak. Az absztrakt az akkori kortárs romlott nyugat terméke volt, csakúgy, mint a klasszikus naturalizmusa letűnt polgári koroké. Ilyen körülmények között azonban nehéz volt hiteles előképet találni, és a voltaképp a klasszikus motívumokat használó szocreál néhány éve, Sztálin halála után egyfajta mérsékelt modernizmus bontakozott ki Magyarországon. A kiállítás és Adler életútja, valamint a kortársak visszaemlékezése szerint az NDK-ban nem volt ilyen kedvező a helyzet, bár épp Adler neve alatt több mint tíz bejegyzett találmányt jegyeznek az épületdíszítő beton- és kerámiaelemek kivitelezése terén. 

Lantos Ferenc: Frízelemek Pécsről az egykori DÉDÁSZ-épületről. Fotó: Varga-Somogyi Tibor
Lantos Ferenc: Frízelemek Pécsről az egykori DÉDÁSZ-épületről. Fotó: Varga-Somogyi Tibor

Egy másik szálon indulva a geometrikus sorozatok ipari gyártását, az erre irányuló művészi kísérleteket, alkotótelepeket követhetjük nyomon. A hetvenes évektől a szocialista kultúrpolitika kitűzött célja volt a „művészet társadalmasítása” ennek érdekében támogatta a köztéri műalkotások megvalósulását, önmagukban és építészeti projektek részeként is. A Kiscelli előző kiállításának egy ilyen korai mű, Bernáth Aurélnek az 1958-as Brüsszeli Világkiállítási Pavilonhoz tervezett pannója szolgáltatta az apropóját. A hetvenes évektől a művészek kísérleteit az épületdíszítő elemeket előállító gyárak - zománc, beton, kerámia – is támogatták, így köztéri alkotások sora jött létre, nem csak nyilvános tereken, hanem sokszor lakóházak külső-belső falain is. Ennek emlékeit pedig épp a mostani kultúrpolitika irtja előszeretettel, megtámogatva a közízlés ideológiai elutasításával, amely nem elsősorban a művek esztétikájának szól, sokkal inkább keletkezésük korának. 

Ezt felismerve egészült ki a projekt egy tényleges városi faktorral – kitágítva a két óbudai múzeum határait Budapest, sőt az ország határáig. A Köztérkép nevű honlap ezen időszak köztéri alkotásainak egyre bővülő, és a közönség által is bővíthető adatbázisa, amelyben olyan nevek is felbukkannak eldugott lépcsőházak falán, mint Barcsay Jenő, Bálint Endre, vagy Victor Vasarely. A kiállításhoz kapcsolódóan a városi műalkotások felfe­dezésére készített térkép segítségével az érdeklődők a helyszínen is megnézhetik a Kiscelli Múzeumban bemutatott munkák máig megmaradt darabjait – például a Déli Pályaudvar falplasztikáit, vagy a ma Marriott néven ismert Hotel Duna Interconti­nental épületének díszítését, de azokat a műveket is felkereshetik, amelyek nem kerültek bele a kiállítási válogatásba. A múzeum várja a még rejtőzködő további alkotások ismerőinek jelentkezését.

Külön szekció foglalkozik a korszak absztrakt képzőművészeti törekvéseinek korabeli recepciójával, illetve a kiállított köztéri munkák utóéletével. A kacskaringós labirintust végigjárva sem kapunk azonban választ arra, hogy miért éppen az absztrakt gondolkodást tekintette – és tekinti – ellenségének a hatalmi politika és ideológia. Ez azonban nem az alapos kutatást dokumentáló kiállítás hibája, a kérdés mélyebbre és messzebbre mutat. Örkény óta tudjuk, hogy milyen irányban kell keresnünk az élet értelmét: ha sok paprikát madzagra fűzünk, paprika-füzért kapunk, ha azonban nem fűzzük össze őket, nincs füzér, pedig a madzag is, a paprika is ugyanaz. A jelenségek füzérének vizsgálatára invitál a Karl-Heinz Adler alkotóművészetéből kiinduló kiállítás, és megeshet, hogy aki végigjárja, a paprikafüzér lényegéhez méltó felfedezésekkel gazdagodhat.

A kiállítás 2017. szeptember 17-ig látogatható.

Szerző: Zöldi Anna