Agrupación Señor Serrano: Birdie / TESZT 2017, Temesvár
2017.06.07.

A barcelonai Agrupación Señor Serrano társulatának 2016-ban bemutatott Birdie című előadását láttuk Temesváron, a TESZT-en. Akinek korábban is szerencséje volt, találkozhatott az előző munkájukkal, A House in Asia-val is a Trafóban. PROICS LILLA KRITIKÁJA.

A csapat munkamódszere elsősorban olyan közösségi kutatás, amelyet aztán színházi eszközökkel jelenítenek meg: pontosan kidolgozott dramaturgia szerinti szöveget, zenét, látványt, bábszínházi és filmes technikákat alkalmaznak, illetve jól szerkesztetten olyan hétköznapi forrásokat, technikákat és aktuális helyzeteket használnak, amitől biztosan nemcsak mi, kritikusok kezdtünk heves vitába az előadás után arról, hogy akkor ez most színház-e. Abban hibátlanul egyetértettünk, hogy szeretjük. Én azzal okoskodtam, és tartom is, hogy a játék terében színészeket látunk (tehát amit látunk, az színház), akik a technikai feladatok elbűvölően aprólékos és összehangolt ellátása közben is megjelenítenek valamit, aminek szoros köze van a személyes valóságukhoz, hiszen ezt az előadást is a maguk témaválasztása és együttes kimunkálása által hozták létre, ugyanakkor megjelenítenek valami olyasmit is, ami egyben az állításuk is a választott témáról, és világosan kifejez egy bizonyos attitűd szerinti látásmódot.


Roger Costa Vendell hangkulisszájával, amely a dramaturgia része (emlékezetesen heroikus pillanatokat is megkomponálva), tökéletesen harmonizál Simona Milsdochter holland színésznő érthetően tagolt, reflektív, bársonyosan szóló narrációja – izgalmas hiány-játék, hogy a három sokatmondóan jelenlevő férfi egyáltalán nem szólal meg. Ugyanakkor a megszólalásig kifejező, ahogy Pau Palacios, miközben együttműködik a másik két előadóval a látványt élőben szerkesztve, megáll egy pillanatra a jól tempírozott hosszú munkában, és megnézi a nagy vetített képet, jól esően cigarettázva. A vetítés az előadás viszonyfelülete: a játékhelyzet megmutatja az utat, ahogy elmesélnek valamit, ahogy gondolkodnak, ahogy előttünk hozzák létre az előadást azzal, hogy egy kép apropóján összeraknak egy megoldatlan problémáról szóló szárnyalóan szabadon bemutató élő filmet, a színház díszletét is használva. Középen különféle vonuló állatokból, mászó pelenkás csecsemőkből, pegazusokból kirakott végeláthatatlan sorok kígyóznak – ahogy nézzük, újabb és újabb árnyalatokkal gazdagodik az értelme, nekem például megidézte Swift fanyar jókedvét is.

Az előadás José Palazón egyik 2014. október végi napjáról kezd mesélni. Arról a napról, amikor megcsinálta ezt a képet Palazón, aki melillai lakos, emberjogi aktivista fotós, tanár, továbbá erős dohányos, már korábban létrehozott egy kiskorúakat segítő, védő szervezetet – miután elérték a jogi háttér országossal harmonizált szabályozását, hogy a menekült gyerekek kaphassanak étkezést, lakhatást, iskolai oktatást – a szervezethez hamarosan 80 ember csatlakozott. Palazón közegét, világhoz való viszonyát azzal ismerjük meg, ahogy reggel átlapozza az el Paíst. Már itt el lehet csípni azt a könnyedséget és bizonyosságot, hogy tudják, megyünk velük teljes figyelmünkkel. A kávé mellé szívott második cigaretta és egy olvasható nagy példányszámú országos napilap felvillantja annak a polgári létnek a bizonyosságát, ahonnan beszél az előadás.


Az El País-t 1976-ban alapították, a lap az országban a közbeszéd legfontosabb platformja lett és maradt is – aligha véletlenül: akik ebben részt vettek a hosszú diktatúra után, motiváltak, felkészültek és igen tudatosak lehettek, saját norma- és minőségellenőrzőrendszert építettek ki (többek közt az olvasói ombudsman intézményét), és aktív együttműködést alakítottak ki a világ nagy szocdem lapjaival.

Egy négy évvel ezelőtti számot lapoznak nekünk, a címekből világosan kiderül a fókusz: percenként harminc ember kényszerül elhagyni a lakóhelyét, jelenleg közel hatvan millióan vannak; ma van a Madarak című Hitchcock-film premierjének ötvenedik évfordulója, és még néhány cím, lead, ami sejteti, milyen lehet ez a lap, és láttatja, hogy olvassák is.

A narrátor aztán a város történetéről, építészetéről, nyüzsgő, turistákat is vonzó hangulatáról mesél, majd a néhány egyszerű mondat után elhangzik: Melilla egy spanyol város Afrikában. És mielőtt elakadnánk, hogy hoppá, miként került egy spanyol város oda, már azt halljuk, hogy kultúrák találkozási helye, ahol béke és tolerancia honol. Továbbá megtudjuk, a város melletti golfpálya ötmillió euróból épült, amiből kétmillió az EU regionális innováció és kutatási fejlesztési alapjából származik (korábban megtanultuk, hogy a golfban birdie-nek mondják, amikor valaki a várt ütésszámnál eggyel kevesebb érintéssel teljesíti a pályát) – ez a közlés önmagában olyan hatású, hogy azt is megérthetjük, hogy a mediatizáltság okán túl miért is kerül egyre több dokumentarista elem a művészetbe. Az előadás értelmezési tartománya, ahogy persze bármilyen alkotással kapcsolatba kerülve, befogadó-függő is: a Birdie azért is élményszerű, mert lényegében láthatóvá teszi azokat az elemeket, szándékokat, tartalmi síkokat, amelyekből megkomponálták az előadást – és ez a munka elsősorban nem technikailag, hanem gondolatilag korszerű, mert nem irányítani, nem elvarázsolni, nem manipulálni akar, hanem egyfajta hétköznapi mintát mutat. Ez a munkamódszer pedig a tartalmon túl egyúttal azt is megmutatja, hogy tényleg keresésben, párbeszédben, semmint a színház máig autonóm alkotóra fókuszáló rendszerében vagyunk (ahogy egyébként is kevésbé működnek autokratikusan a valamilyen eszközre vagy módszerre specializálódott színházak).

Fotók: Roger Costa Vendrell. Forrás: TESZT
Fotók: Roger Costa Vendrell. Forrás: TESZT

De vissza a sztorihoz: Palazón hívást kap, hogy a kerítésen át akarnak jutni menekülők, a rendőrség nem enged senkit közel, ezért egy távolabbi dombról fényképez.

És néhány korabeli, sokat mondó filmkocka után (izgalmas összevetni az ötven évvel ezelőtti világ képi ábrázolásainak különbözőségeit és hasonlóságait; a fotót alaposan meg is nézetik velünk, hasonlóan a klasszikus festmények kiosztását is berajzolva, az ábrázolt alakokra is kitérve: vonalakkal és irányított figyelemmel, nem ilyen didaktikusan, ahogy most leírtam) meghallgatjuk Hitchcock allegóriáját: a madarak saját félelmeink kivetülései. Aztán távolabbról pillantunk a vizsgált problémára, és visszacseng a lapozásból az egyik tudományos ismeretterjesztő cikk: amióta világ a világ, mindig is mozgásban voltak, vándoroltak az emberek – hol kalandvágyból, hol kényszerből.

Az előadás nem ideologizál, nem ítélkezik, hanem dokumentarista módon kutat, van hallásuk és látásuk a részletek könnyű kezű strukturálására, illetve mindennek van levegője, amit nekünk is meghagynak, mi pedig azon gondolkodunk, amiről akarunk – én, mondjuk, arról, hogy a kolonizáció folytatásaként a világ jelenlegi kapitalista elitje hogyan tékozolja el profitjáért a környezetünket. Az előadás persze nem mond többet, minthogy a kerítés se a madarakat, se a menekülőket nem állítja meg.


Szerző: Proics Lilla