Egy kedves – fuvolatanár – ismerősöm úgy fogalmazott: a zeneéletben konszenzus van a tekintetben, hogy ki a ma élő legnagyobb fuvolás. Minden jel arra enged következtetni, hogy a szakmabeliek és laikusok többsége számára ez a művész a negyvenhét éves svájci szólista és zenekari muzsikus, a Berlini Filharmonikusok büszkesége, Emmanuel Pahud. Jó párszor koncertezett már Budapesten, de eddig minden alkalommal zenekari esteken lépett fel, versenyművek előadójaként. Most először esett meg, hogyszonátaestet adott, és az elképzelés beváltotta a hozzá fűzött reményeket: a Zeneakadémia nagytermének még a pódiumülései iselkeltek – ez manapság ritkán történik meg. Őszintén szólva nem is tudom felidézni, mikor volt legutóbb fuvola–zongora szonátaest a Zeneakadémia nagytermében. Egyetlen hasonlóra sem emlékszem, kivéve Aurèle Nicolet (Pahud későbbi tanára) és Kocsis Zoltán közös hangversenyét. Ennek pontos dátumát nem tudom, de aligha lehetett máskor, mint 1973. október 22-én – e koncert napján halt meg ugyanis Pablo Casals, akinek emlékére a két muzsikus eljátszotta Bach Komm, süßer Tod című geistliches Liedjét. Még egy hasonló alkalom rémlik: amikor Severino Gazzelloni lépett szonátaesten a Zeneakadémia nagytermének pódiumára – több hasonló esemény nem ugrik be negyvenöt év statisztikájából. Ez bizony nem sok… (Rampal is fellépett kamara-hangversenyen a Zeneakadémián, de az korábban volt, mint Nicolet vagy Gazzelloni koncertje – azt a hangversenyt még csak rádióközvetítésben hallhattam.)
 Emmanuel Pahud |
A mostani esemény méltó volt a nagy elődök emlékéhez. Pahud és zongorakísérője, a francia Éric Le Sage négy kompozíciót szólaltatott meg, a 18-19. századi zenetörténet osztrák–német vonulatának képviseletében. Három az egyhez arányban átiratok csendültek fel, s valamennyi átdolgozás Pahud találékonyságát dicsérte. Először Mozart C-dúr hegedű–zongora-szonátáját hallottuk (K. 296), majd a műsor egyetlen eredeti kompozícióját, Schubert Bevezetés és változatok az Elszáradt virágok című dal témájára (D. 802) című alkotását. A szünet után Schumann op. 73-as Fantasiestücke-sorozatának három tétele következett, végül ismét egy hegedűdarab, Mendelssohn rendkívül hatásos, lírai és életkedvtől duzzadó F-dúr szonátája 1838-ból. Pahud átiratai épp olyan értékesek, mint a fuvolázása: remekül játszható, a hangszer lehetőségeihez idiomatikusan alkalmazkodó, mutatós – és nem utolsósorban: a legnagyobb szerzőktől származó – darabokkal gazdagítják a fuvolarepertoárt.
Magam kritikusként az évek során csak lassan barátkoztam meg Pahud zsenialitásával. Eleinte nem tetszett a hangja, amelyet fent kissé levegősnek véltem, lent pedig, úgy éreztem, ez a tömör, sűrű tónus hátrányosan különbözik Rampal hajdani – hatalmas, öblös és ugyanakkor hihetetlenül laza – egyvonalas oktávjától. Az igazat megvallva Pahud hatásközpontú előadásmódjától is idegenkedtem olykor. De már három-négy éve nálam is megtört a jég: be kellett látnom, hogy ez a csodálatos művész nem véletlenül lett a Berlini Filharmonikusok szólófuvolása. Most még többet és többfélét nyújtott, mint az elmúlt évek versenymű-tolmácsolásaiban – nem véletlenül, hiszen egész este őt hallgathattuk. Elegancia, könnyedség és hajlékonyság a Mozart-szonáta tételeiben, fényes és átható tónus, puha legatók és könnyed staccatók. Líra és szenvedély, mindenekelőtt azonban lehetetlent nem ismerő virtuozitás a Schubert-variációkban, melyeknek fájdalmas, halált legyőző optimizmusú költészetét is érvényre juttatta. (Éric Le Sage, aki mindvégig fürge ujjakkal, de nem különösebben ihletetten zongorázott, ebben a darabban olykor talán valamivel hangosabb és keményebb volt a kelleténél.)