A Netflix Kártyavára (House of Cards) 2013-ban lendületesen felfelé törő dramaturgiai ívvel indult, amely a második évad végén ért a csúcspontjára: a főhős, a washingtoni demokrata politikus, Frank Underwood (Kevin Spacey) hatalomért folytatott izgalmas mesterkedései beértek, és ő lett az Amerikai Egyesült Államok elnöke. Tulajdonképpen itt kellett volna pontot tenni a széria végére, hiszen minden sorozatnak más az ideális életpályája, és visszatekintve nyilvánvaló, hogy az első két évad dinamikus fejlődését és feszültségét többé nem fogják tudni visszahozni az alkotók, mivel a dráma mozgatórugója a gátlástalan törtetés volt a hatalom megszerzéséért.
 Kevin Spacey és Robin Wright |
A hatalom megtartása dramaturgiailag sokkal statikusabb, közel sem olyan szexi központi téma, és emellett az íróknak Washington meglehetősen behatárolt univerzumán belül már nem túl sok variációs lehetőségük marad: Underwood elveszítheti a hatalmát és megpróbálhatja visszaszerezni, de ez a vonal az első két évad után nem tartogat túl sok újdonságot, vagy megpróbálkozhatnak egy olyan váltással, amely teljesen új alapokra helyezi a szériát (lásd később). Nem meglepő módon a harmadik évad lényegesen lagymatagabb volt az első kettőnél, de az alkotók ezt azzal ellensúlyozták, hogy egyre jobban előtérbe tolták Frank feleségét, a lebilincselő, ellentmondásos Claire-t (Robin Wright). Az imádni valóan gonosz Franknél is érdekesebbé vált ez az ambiciózus, okos, férjéhez hasonlóan gátlástalan, mégis érzelmes nő, akit sokkal nehezebb volt kiismerni, mint a férfit.
Aztán a belassult harmadik után jött a felpörgetett negyedik szezon, amely még inkább jelezte a sorozat hanyatlását: amikor egy évadban folyamatosan robbannak a sztoribombák és merényletet kísérelnek meg a főhős ellen, sejthető, hogy az írók kétségbeesetten küzdenek a nézők figyelmének fenntartásáért. Frank és Claire az évad végére el is mentek a falig, és világossá vált, hogy innen tovább már nem növelhető a tét anélkül, hogy a sorozat teljesen irreálissá és nevetségessé válna. Talán ezt érezte a sorozat alkotója, Beau Willimon is, aki a negyedik évad végén visszavonult showrunnerként, és átadta a stafétabotot a Frank Pugliese–Melissa James Gibson párosnak, akik a harmadik évad óta írókként dolgoztak a Kártyaváron.
 Kevin Spacey és Joel Kinnaman (A képek forrása: MAFAB.hu) |
Az ötödik évad pontosan ott folytatódik, ahol az előző befejeződött: Claire a negyedik falat áttörve (korábban ez Frank kiváltsága volt) a kamerába néz, de aztán kiderül, hogy nem hozzánk, nézőkhöz, hanem az amerikai néphez beszél. A tét Frank újraválasztása, de akármilyen újabb trükköket is vet be a boszorkányos páros, akárhova fokozódik is a politikai helyzet, ezt mind láttuk már alig más formában. Az évad első részei túlságosan is ismerősek, csak a korábbi szezonok megoldásainak erőtlenebb megismétlésére futja az alkotóktól. Már azt is megszoktuk, hogy az írók villámgyorsan és ügyesen beépítik valós politikai események elemeit a sorozatba, naná, hogy az elnök ellen induló vizsgálatról Frankék terrorfenyegetéssel próbálják elterelni a figyelmet – már csak legyintünk a régi trükkjeiken, nem jövünk izgalomba tőlük.
Kevin Spacey lenyűgöző alakítást nyújtott a korábbi évadokban, de az egyre nagypapásabb habitusú színész már csak rutinból nyomja Underwood manírjait, és ugyanez érezhető Wrightnál is, mintha kissé ők is ráuntak volna figuráikra, nem találnak bennük új árnyalatokat, amiket megmutathatnának nekünk. Így már gyűlölni is nehezebb őket, hát még drukkolni nekik: a Joel Kinnaman által megformált republikánus ellenfél lendületével, frusztrált ambíciójával izgalmasabb figurává válik a két főhősnél, már-már azt kívánjuk, bár róla szólna a folytatás.
(Figyelem! Innentől kisebb spoilerek következnek az évad sztorijával kapcsolatban, de a fontos fordulatokat nem lőjük le.) Egyáltalán nem tesz jót a lendületnek a sok epizódra elnyújtott elnökválasztási huzavona, amelynek kimenetelébe nézőként egyre kevesebbet invesztálunk, emellett Claire-nek és szeretőjének, Thomas Yatesnek (Paul Sparks) az előző évad végén még ígéretesnek tűnő személyes szálát sem sikerül továbbfejleszteni, sem kettejük kapcsolata, sem Frankkel alkotott furcsa triójuk nem hordoz igazi feszültséget.
Az évad kétharmada takaréklángon bugyborászik, mondjuk ki: sokszor kifejezetten unalmasak az epizódok. Csak a 9-10. rész környékén kezd valamiféle élet visszaköltözni a szériába, amikor végre túlestünk az elnökválasztás körüli nyammogáson. Sorozatok esetében nem érdemes túlbecsülni a rendezők szerepét, az irányítás jellemzően inkább a showrunner(ek) és az írók kezében van, de nagyon úgy tűnik, hogy a Kártyavárnál ez mégis fontos. Az évad első kilenc részét négy különböző filmes csinálta, akik mindannyian most először dolgoztak ezen a sorozaton, a 10-11. részt viszont Agnieszka Holland rendezte, aki más ligában játszik és korábban már levezényelt két részt, a két utolsó epizódot pedig maga Robin Wright rendezte.
Az új showrunnerek hibát követtek el azzal, hogy az évad nagy részét újoncok kezébe adták; az utolsó négy epizód feszessége, ereje egyértelműen bizonyítja, hogy óriási a különbség akkor, amikor a sorozat világában otthonosan mozgó rendezők dirigálnak. Még azzal együtt is, hogy a forgatókönyv sosem közelíti meg az első két évad szintjét: a szélsőséges fordulatok egyre kevésbé hihetőek, a régebben mindig fergeteges Underwood-aranyköpések egy része pedig mostanra inkább erőltetetté vált. Még a képi világon is azt érezni, hogy a korábban kidolgozott sémákat hasznosítják újra, elsősorban a szimmetrikus kompozíciókat profilból felvett, egymással szemben elhelyezkedő figurákkal, ami szinte a sorozat védjegyévé vált, vagy Claire ruhatárának és frizurájának keményítő vagy lágyító variálását. Összességében ez az évad olyan benyomást kelt, mintha másodrangú alkotók próbálták volna reprodukálni a korábbiakat – és valószínűleg pont ez is történt.
Két új figura növi ki magát fontos mellékszereplővé az évad során Patricia Clarkson és Campbell Scott alakításában. Sokáig ők is alaktalan, követhetetlen motivációjú játékosok, viszont a fináléra beérik a szerepük, és végre felkeltik a kíváncsiságunkat a lehetséges folytatás iránt. Ami a sorozat korábban említett új alapokra helyezését illeti: mondhatjuk, hogy az ötödik évad végén ez megtörténik, egy olyan új felállás jön létre, amiben más lehet a figurák dinamikája, mint eddig. Kérdés, hogy ha egyáltalán lesz hatodik évad, az ebben rejlő lehetőségeket ki tudják-e aknázni az alkotók, vagy beérik majd annyival, hogy most más figurákat tologatnak ugyanazon a sakktáblán.
A sorozat adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.