Cameron Carpenter koncertje
2017.05.30.

Cameron Carpenter lábai olyan gyorsak, akár egy sztepptáncosé, és afelől is kétségeim vannak, hogy csupán tíz ujja van a két kezén. Virtuóz, ambiciózus és elég különös figura – ennyi elég is a sztársághoz a klasszikus műfajban. CSABAI MÁTÉ ÍRÁSA.

Ami helyén is van, kellenek sztárok, kellenek az olyan figurák, akiken jó elcsodálkozni, és akiknek a személyisége leköti az embert. Cameron Carpenter viszont játszani is tud. Muzsikálni, a szó legnemesebb értelmében. Sőt, rá kell jönnöm, Carpenter csak muzsikálni tud, akárhogy híresztelik, ő nem akar polgárt pukkasztani. Csillogó öltönye és extravagáns cipellője éppúgy szerves része ennek a csillogó játéknak, ahogy például David Bowie vörös haja és festett arca hozzátartozik Ziggy Stardusthoz. És persze megvan benne az efféle popikonok kontroll nélküli önkifejezése is. Carpenter valamiféle kamaszos indíttatásból – a saját kedvére öltözködik így. Ha nem lennénk mi ott, a Müpa nagytermének tülekedő közönsége, ugyanígy öltözne.

Cameron Carpenter
Cameron Carpenter

Egy improvizációval kezd, hosszú, az egész billentyűsoron átívelő arpeggiókat játszik a hangversenyterem orgonáján – szinte kötelező jelleggel, elvégre tiszteletlenség lenne, ha úgy vonul át Budapesten, hogy a Müpa büszkeségéhez, a 6804 síppal és 5 manuállal rendelkező orgonához hozzá sem nyúlna. Az improvizáció után rögtön lejön a színpadra, és odaül a saját turnéorgonájához. Nehéz egy billentyűs dolga, akinek minden városban más hangszert bocsátanak a rendelkezésére. Carpenter megengedheti magának, hogy cipeltesse a saját hangszerét – Horowitz és Krystian Zimmerman csinált még ilyet –, ezt a nagy fekete, 52-csatornás hangrendszerrel felszerelt monstrumot, amelynek hangszíneit a világ legjobb orgonáit utánozva keverték ki a Marshall & Ogletree mesterei.

Bach A-dúr versenyműve (BWV 1055) egész más a művész átiratában. Az orgona hangszíne folytán az egész concerto transzcendens nyugalmat áraszt, Carpenter pedig a legnagyobb alázattal fordul a zene felé. (Közben pedig feltűnően barátságos, az első tétel utáni tapsot illedelmesen, félszeg mosollyal fogadja.) Pedig hajlamos az egyénieskedésre, egy-egy trilla vagy futam nem a klasszikus bachos frazeálással szólal meg, de a hangzás áttetszősége, világossága mellett ez is csak emeli az interpretáció értékét.

Az Academy of St Martin in the Fields egy Sally Beamish-szvitet játszik, Változatok egy Benjamin Britten-témára a címe. A zeneszerző a Peter Grimes egyik tengeri közjátékának brácsa- és csellószólamaiból lopott alapanyagot, és habár azt állította, nem brittenes zenét akart írni, azért a gyökér összetéveszthetetlen. Igazi modern angolos muzsikáról van szó: apró finomságokkal díszített, mértéktartó, de nagyon okos műről. Az egyes variációk más-más karakterrel szóltak, a műben van gyásztétel, ritmusroncsolt keringő és zaklatott, agitato szakasz – az egészet egyfajta melankólia jellemzi, mely a csüggedés helyett újra és újra a reményt választja. A St Martin in the Fields zenekara minden egyes tételt rendkívül precízen és mértékadóan játszott – ha egyáltalán kell ezt mondanom.

Tomo Keller
Tomo Keller

A maratoni hosszúságú első félidőbe még Poulenc g-moll orgonaversenye is belefért. Monumentális, szinte szakrális hangvételű versenyműről van szó, és Carpenter pontosan ismeri, milyen hatásra képes. Ebben a műben teret enged a jótékony teatralitásnak, ami már csak azért is helyénvaló, mivel a neobarokk mozgalomból sokszor pontosan az a teatralitás hiányzott, ami a barokkra annyira nagyon jellemző volt – többek között Poulenc és Stravinsky voltak azok, akik végtelenül hatásosak tudtak lenni e nyelven. Az is érződik Carpenter játékán, hogy szeret kísérletezni, imádja az orgonáját (illetve az orgona regisztereit), imádja megmutatni, hogy mit el nem tud játszani vele.

Újabb kamarazenekari mű, ezúttal maga Britten a szerző, a Variációk egy Frank Bridge témára című művet halljuk. (Micsoda szerencséje az úriembernek, aki egyébként Britten tanára volt, hogy a variációk révén fennmaradt az utókor számára! Ő egyébként a romantika és a modernség határán egyensúlyozó hegedűs és komponista volt, akihez elég hamar eljutottak a kontinensen véghezvitt zenei újítások.) A tanár még élt, amikor Britten megírta a művet, és hiába vágyta Bridge személyiségét versbe (kottába) venni, magánál tovább nem jutott. Nem egyszerűen zenei variácókat írt, hanem egy csokor portrét gyűjtött egybe. A Tomo Keller által vezetett kamarazenekar a legteljesebben adta vissza ezt a zenei sokféleséget, különösen emlékezetes maradt a záró Fúga és finálé tétel.

Cameron Carpenter a program utolsó számával azért helyre tette, hogy ki áll a reflektorfényben. (Nem mintha egy olyan fantasztikus együttest, mint a St Martin in the Fields, kísérőzenekarnak lehetne mondani.) A Gershwiniana tetszetős válogatás a nagy amerikai komponista műveiből – többek között a Porgy és Bess dallamaival. Carpenter pedig valóban élvezi, imádja, a medley után még ráadásokat ad – az sem érdekli, hogy a harmadik után már sokan szállingóznak az első sorokból. Négy ráadást ad, többek között zseniális Bernstein-átiratát a Candide-nyitányból, egyik csillogóbb és élettelibb, mint a másik. Ha konkurens orgonista volnék, biztos valami ilyesmit morognék magamnak: „Na, ez már pofátlan dicsekvés!”

Szerző: Csabai Máté
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem
Időpont:  2017. május 19.