A kortárs dél-koreai filmművészet legtermékenyebb alkotója (évente minimum egy filmet készít, de idén például három játékfilmre futotta az erejéből) mintha csak kisujjából rázná ki elbűvölő, apró, intim történeteit, amelyek középpontjában a szó legszorosabb értelemben az ember áll, és azon belül is ami a legemberibb: a köztük létrejövő találkozások és az ezekből születő érzelem.
Filmjeiben kollégák, régi osztálytársak, évtizedekre eltávolodott barátok, idegenek, rajongók és eme rajongás tárgyai keresztezik egymás útját néhány rövid, a filmeken megörökített múló pillanatra. Ezeknek a semmiből születő és a filmek végén mintha minden következmény nélkül elenyésző találkozásoknak a különlegessége, hogy nagyon szigorúan csak a film terében és idejében léteznek, több értelemben. Egyrészt csak néhány apró, a viszonyok megértéséhez feltétlenül szükséges utalást kapunk az előzményekről, azonban minden, aminek tétje van, ott helyben, a beszélgetésekben, gesztusokban, és persze a véget nem érő iszogatásokban és evészetekben történik meg. Másrészt az is fontos, hogy annak ellenére, hogy érzelmeket taglal, Hong Szang-Szu nem pszichologizál: abban az értelemben biztosan nem, hogy nem késztet bennünket arra, hogy a jelek alapján a konkrét helyzetekben megnyilvánuló alakoknak azokon kívüli, teljes (fiktív) személyiségképét alkossuk képzeletben meg. Bármennyire is árnyaltak ezek a figurák a jeleneteken belül, nem tudjuk őket „valóságos” személyiségekként kezelni, hiszen nekik csak a mozi sötétjében felfénylő árnyékképeiként van jelentőségük.
A Másnap három plusz egy figurára fókuszál. A középpontban késő középkorú férfi, egy pici szöuli könyvkiadó vezetője áll, aki házas mivolta ellenére viszonyt folytat (vagy folytatott) fiatal és gyönyörű (jelenlegi vagy előző) asszisztensével. A történet elején az asszisztens első napját látjuk, amint megismerkedik a munkaadójával, elmeséli a legalapvetőbb tudnivalókat magáról, azonban ezután a dolgok meglehetősen összekavarodnak. Nehéz erről a varázslatos filmről beszélni, mert e kavar módját és jellegét, valamint a zárójelekben jelzett kételyek feloldását nem tehetnénk meg a fedezésé örömének elrontása nélkül. Amit itt jelezhetünk, az az érzékiségből, bántottságból, odaadásból és megalázottságból születő páratlan és mulandó pillanatok varázsa.
 Jelenetek a filmből |
A film formai különlegessége a narratív konstrukció és a vizuális eszközök rendkívül szoros összefüggéséből fakad. Hong folyamatosan megkavar bennünket a jelenetek közti illesztésekkel azáltal, hogy szinte minden jelenet elején azt hisszük, hogy az előző folyamatos vágásban való folytatásával van dolgunk, miközben hamarosan, vagy éppen jóval később rájövünk, hogy más térben és időben, sőt más beszélgetőpartnerrel van dolgunk. A rendkívül kifinomult és komplex módon használt montázs mellett ennek másik eszköze az évek során a rendező védjegyévé vált folyamatos újrakeretezés: a jelenetek közben látszólag indokolatlanul közelít rá vagy távolodik el a szituációtól, egyik vagy másik karaktertől, így vágva el bennünket a környezettől, majd illesztve hozzá egy másikhoz. Egyfajta belső vágás ez, de nem a klasszikus wellesi módon, amikor a tér mélységében való rendezés kapcsol össze a hagyományos megközelítésben külön plánokban felvett momentumokat, hanem kamerával és kamerában történő montázs ez.
A vágyakkal, hűtlenséggel, emberi gyengeséggel és ebből fakadóan alig érzékelhető fájdalommal teli történetnek különleges súlyt ad az a tény, hogy az egyik főszerepet játszó színésznővel (Kim Minhee) nemrég nagy bulvárbotrányt kiváltó viszonya van, így az idősebb kiadóvezető a rendező alteregójának kezelhető. Mindez még egyértelműbb, ha Hong másik, Cannes-ban ugyancsak bemutatott filmjét (mondtam, hogy termékeny a csávó) is megnézzük, amelyet tavaly itt forgatott, és egy idősebb rendező, valamint egy ugyancsak Kim Minhee által játszott fiatal filmértékesítő közötti afférról szól. A Claire’s Camera címet viselő második, kisebb formátumú és jelentőségű filmmel való kapcsolat több szempontból is fontos. Ebben ugyanis Isabelle Huppert egy olyan, pusztán barátnője filmjének bemutatója miatt a városba és a fesztiválra keveredő tanárnőt játszik, aki polaroid kamerájával fotóz folyamatosan, és meg van győződve arról, hogy ha valakit lefotóz, az megváltozik ettől. A film narratívája erre rá is játszik, hiszen látható személyiségváltozásokat tapasztalhatunk a szereplőknél, ami elég nyilvánvalóan Barthes Világoskamráját idézi (nem lehet véletlen, hogy a könyv eredeti francia címe La chambre claire), ahol a szerző többek között arról beszél, hogy mennyire nem ugyanaz a fotó tárgya, és a fotón látható személy. Fotóelméleti tépelődés felfedezhető fel a Másnap elején zajló beszélgetésben is, amelyet az indít el, hogy az új alkalmazott lány hívőnek nevezi magát, azt állítva, hogy szerinte létezik sorszerűség, nem teljesen magunk irányítjuk életünket. Ezzel szemben a kiadóvezető (aki, mint említettük, a kamerát kezében tartó rendező alteregója) csak a valóságban hisz, bár annak szóban (hiszen irodalommal foglalkozik) történő ábrázolhatóságát ő sem vallja. Azt mondja, a valóságot leginkább érezni lehet – csak akkor, tehetjük fel a kérdést a lány helyett, mi különbözteti meg a valóságot a hittől?
 A képek forrása: Cannes-i Nemzetközi Filmfesztivál |
Ugyanez a gondolkodásmód jelenik meg a nézőt megtévesztő színészválasztás és a megragadhatatlan, kezünk közül állandóan kicsúszó narratíva (melyeknek részleteit itt nem fedhetjük fel) révén is. A történet pillanatainak teljes időbeli megkavarása, az, hogy nem tudjuk, a következő jelenet az előző folytatása, netán flashback vagy időben előreugrás állandó, felfokozott figyelmet követel. A film narratív szerkezete ezáltal leginkább Escher lehetetlen lépcsőjére emlékeztet, amelyen egyszerre több irányból lehet elindulni, de egyiken sem lehet végig érni. Ez pedig a rendező eddigi legnagyszerűbb filmjére, a nálunk sajnos soha be nem mutatott The Day He Arrives-ra (2011) emlékeztet, amely három nagyon hasonló nap történetét meséli el, de egyenértékű jelek utalnak arra, hogy ez ugyanannak a napnak több variációja, vagy közvetlenül egymás után következő napok láncolata.
Gyönyörű fekete-fehérben fényképezett film a Másnap, amelynek a szereplők esendősége, az emberi találkozások szikrája iránti páratlan érzékenysége, komplex narratívája és vágástechnikája valamint ábrázoláselméleti kérdésfelvetése révén érzelmi és mentális szinten egyaránt elvarázsolja nézőjét. Ez a film olyan apró gyöngyszem, amelyet remélhetőleg nemsokára a filmtörténet legjelentősebb alkotásai közt fognak számon tartani, azon kevés remekművek egyike, amelyekben kézzelfoghatóan, átélhetően tapasztalható meg a mozi leírhatatlan, mágikus, hátborzongató gyönyöre.