Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

A FRANCHISE ÁTKA

A Karib-tenger kalózai: Salazar bosszúja
2017. máj. 24.
Javier Bardem rothadó arca és kísértetiesen lebegő frizurája – leginkább erre fogunk emlékezni a Disney-kalózok ötödik vízre szállásából. No meg arra, hogy van az a kifulladás, amelyet nem tud felülírni az igyekvés és a CGI-rum. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Nem olyan borzasztó ez, sőt egyáltalán nem az. Leginkább ezt mondogattam magamnak, miközben néztem a filmet, amely nem csak, hogy a legrövidebb rész eddig (igaz, percekkel marad hátra a negyediktől), de a történetet is igyekszik célra tartani. A folytatások fárasztó, érdektelen barokkossága után kifejezetten üdítő, hogy nem tömködték tele felesleges kanyarokkal, örvényekkel és Sparrow kapitány haluzásaival a homokos parton. Egyértelmű, mit akarunk és kikkel, a szálak kihatással vannak egymásra, ha úgy tetszik, íve is van a cselekménynek, Johnny Depp is mintha kicsit jobban ott lenne agyban: nem csak azt a dülöngélő próbababát hozza, amit az előző epizódokban bámulhattunk. Vagy nem csak úgy hozza.

No de, s kérdezem ezt most úgy, hogy én aztán tényleg nyakig el tudok merülni az ilyen kalózos-átkos-romantikus-kardozós mesevilágban, hol marad a szív? Pontosabban, hol a mi szívünk, amely nem feltétlenül tud már dobogni a Karib-tenger kalózaiért.  

Félő, hogy az a dobogás nem jön vissza, vagy olyan halk, mint az illedelmes néző óvatos vacakolása a popcornos kosárral, s azt hiszem, ez a legnagyobb tanulsága ennek az egésznek. Három álmosító filmet nem lehet csak úgy meg nem történtté tenni, illetve így nem lehet – mert a Salazar bosszúja se szórja vissza a tengersós bűbájt, csak összeszedettebben üzemelteti a vidámparkot.

A kép forrása: MAFAB
A kép forrása: MAFAB

Hisz nagyjából ugyanaz történik, óvatos reboot hangulatban: meg kell törni egy átkot, ezért meg kell szerezni valamit, ennek köze van Jack Sparrow kapitányhoz, akit valaki (most épp Bardem) megint nagyon utál, ő meg (Sparrow) nem utálja magát (persze, hát ördög és pokol, hogy is utálná!). Vannak zseniális szakemberek által megalkotott szörnykalózok, van csinos lány (Kaya Scodelario), csinos fiú (Brenton Thwaites), óóóriási látványok, még óóóriásibb tempó: robbanás, ugrás, kiabálás, a régi kedvencek (például Geoffrey Rush) szokásos poénjai, néhány ajándék a fanoknak – aztán „már” be is fejeztük. Jöhet a stáblista utáni jelenet.

Sablon van itt hát kitöltve, zombicápákkal meg Poszeidón szuronyával színesítve, egy olyan sablon, ami hiába csillog-villog, belül el van kopva, mint a ráncosodó kalóz kalapja. Mert elkoptatták. S hiába lapozza fel valaki elődjeinél lelkesebben a blockbuster-legyártási kézikönyvet, hiába követi eminensként annak minden szavát, ha nem mer, vagy nem akar, vagy nem tud igazán friss lendületet belevinni a munkálatokba. Pontosabban, ha a filmkészítés munkának, s nem varázslatnak tűnik a vászon innenső oldalán. 

Amit itt láthatunk, az nem más, mint a megcibált franchise átka. Olyan, mintha régi pompájában ragyogna, pedig a belső sérülései miatt már régen halott. El kéne tisztességgel temetni. Békén kéne már hagyni. Pedig ó, jaj, dehogy fogják! Dehogy fogják…

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek