Georges Feydeau: A hülyéje; Elza, vagy a világ vége / Miskolci Nemzeti Színház
2017.06.20.

A két miskolci előadás két távoli bolygó szülötte. A hülyéje, mondhatni, szabatos, klasszikus bohózat, az Elza, vagy a világ vége abszurd színjáték, amely kétségkívül vicces víziót hoz színre. Az Elza jut messzebbre. KOVÁCS DEZSŐ KRITIKÁJA.

Feydeau örökzöld vígjátékát, amelyet legújabban Hamvai Kornél ültetett át magyar nyelvre (leánykori nevén: A balekot), nem véletlenül tűzik műsorra időről időre a színházak. Strapabíró, elnyűhetetlen komédia félrelépésekkel, megcsalásokkal, félreértésekkel, sikamlós poénokkal, verbális, gesztikus és altesti humorral. A több mint százéves bohózatban megvan minden, ami egy előadást szórakoztatóvá tehet, ám sok múlik a ritmuson, a poéntechnikán, a szereposztáson, a rendezői megoldásokon.

A hülyéje
A hülyéje

Szőcs Artur miskolci rendezése üzembiztosan és technikásan bonyolítja le a népszerű komédiát. („A szövegkönyv Hamvai Kornél fordítása alapján készült”, áll a színlapon.) Elég szélsőséges az előadás: olykor meglepően statikus, máskor elvadultan és elrajzoltan komédiázik, bátran él a hatásszünetekkel, a felfokozott tempóval, az akrobatikus mozgásokkal, az operai betétekkel. 

Feketébe öltözött karmester-figura indítja a szerelmi pörgettyűt, a poénok jelentős részét zenei futamokkal is nyomatékosítják, ellenpontozzák. Gyorsan pörög a forgószínpad, s gyorsan perdülnek színre s tűnnek tova a szerelmi körtánc játékosai. Árvai György színes, látványos paravándíszlete előtt az erényes Lucienne (Czakó Julianna) körül, mint a bolygók a Nap körül, sündörögnek a felgerjedt férfiak. Mindenekelőtt az élveteg Pontagnac úr (Harsányi Attila), aki egy álló héten át követi az asszonykát az utcán, mígnem a házastársi hajlékban folytatja a kitartó udvarlást. Természetesen hamar kiderül róla, hogy a mulya férj, Vatelin (Lajos András) barátja, akivel körkörös verbális asszókban próbálják elsikálni a szerelmi félreértéseket. S színre lép még a tűzrőlpattant, fürge Rédillon (Rózsa Krisztián), aki éppúgy epekedik, s éppen olyan rámenős, mint férfitársai. Ha kell, bukfencezik, ha kell, szerelmi akrobatamutatványokat végez egy hotelszobában egy alkalmi partnerrel. És jönnek a szereleméhes és bosszúszomjas asszonyok, Mme Pontagnac (Jancsó Dóra), Maggie (Varga Andrea), a szobalány s a többiek. Mindenki megéri a pénzét, mindenki hajkurászik valamit vagy valakit; józan megfontolásból, játszadozásból, unaloműzésül, vagy benső meggyőződésből. 

A hülyéje
A hülyéje

Vehemens játékot látunk, telis-tele érzelmi turbulenciával, megcsavart szituációkkal; a bohózat közepe táján elszabadul az őrület, önfeledten kergetőznek a szereplők, keresztül-kasul egymásba bonyolódnak, végül már ők sem tudják biztosan, hogy ki kivel, miért, és főképp hányszor. A zárójelenet kitartott, elemelt. Az előadás utolsó harmadában néha nyílt színi tapsot kapnak a szereplők. A prímet Czakó Julianna Lucienne-je viszi, erényes, ámuldozó, visszafogottan kacér, majd elszántan rámenős: ha már egyszer bebizonyosodik, hogy férjecskéje félrelépett, akkor ő sem maradhat adós. Harsányi Attila hatásosan hozza a rafinált, felgerjedt hímet, Rózsa Krisztián a bohém férfiút. Jancsó Dóra szépasszonya rátarti és megbocsátó, Varga Andrea Maggie-je komplett energiabomba. Szőcs Artur Gérome-ja lakonikus, ironikus kiszólásaival flegmán kommentálja a díszes társaság csetlését-botlását. 

S bár a szerelmi asszók olykor élesek és csipkelődők, frivolak és sikamlósak, mégis kissé tét nélkülinek tűnik a játék: eljátszanak egy klasszikus bohózatot. Az érzékiség ereje, a franciás elegancia bája valamiért hiányzik a produkcióból. Talán bátrabban elrugaszkodhatott volna a rendező a klasszikus matériától, talán feszesebbre komponálhatták volna a játékot, s talán több szállal is köthették volna a szituációkat mai világunkhoz. S bár az előadás majdnem végig leköti a nézőtéri figyelmet, a háromórányi játékidő végtelenül hosszadalmasnak tetszik; a dramaturgiai üresjáratok lefaragásával könnyebben révbe érne a játék. 

Elza, vagy a világ vége
Elza, vagy a világ vége

Az Elza, vagy a világ vége a színlap szerint „Babits Mihály Elza pilóta vagy a tökéletes társadalom című regényét felháborítóan megbolygatva” készült. A „megbolygatás” pompásan sikerült. A k2 Színház rendezőpárosa, Fábián Péter és Benkó Bence munkája nagy erudícióval megírt, sziporkázó ötletekkel zsúfolt időutazás az időben. Előre és hátra, hátra és előre, egészen a távoli jövőig, amikor is a világvégi, véres falú bunker, amely a szeánsz színtere, s amelynek birtoklásáért a szó szoros értelmében is öldöklő küzdelmet vívnak hőseink, akár rakétabázis is lehet egy távoli galaxisban.

Egy fiatal lány, Miskolczi Elza (Prohászka Fanni) szülinapját ünneplik a szülők éppen, de a meglepi-parti helyszíne szüntelen hadműveleti tereppé válik. (A partinak többször nekifutnak, de valahogy nem akar sikerülni; az ismétlés, a szituációk széttördelése, a jelenetek elemelése a reflexív játék integráns része.) A családtagok egymást terrorizálják, az apa, Miskolczi Mózes (Harsányi Attila) véres kezű szülészorvos, aki legfőként csecsemők csonkolásából jut busás jövedelemhez. Mária, a feleség (Szirbik Bernadett) másra sem vágyik, csak hogy lecsillapítsa a kedélyeket, de hát ő is kiszolgáltatott. A vaslépcsőkkel, traverzekkel kibélelt kietlen odú falai mögül előlép, mondjuk, az egyik testvér (hol Máténak, hol Lukácsnak, hol Menyhértnek vagy Boldizsárnak nevezik, nincs túl nagy jelentősége, a lényeg, hogy nem ő esett el a fronton, hanem valaki más), s parancsnokként azonmód bevezeti a házi diktatúrát, a háborús terrort. (A látvány Jeli Sára Luca munkája.) 

Közben nosztalgiazenék úsznak be, s filmképek zuhognak, filmes áttűnések, áthallások torlódnak egymásra, Tarantino főképp, de bárki asszociálhat kedvére. A lényeg, hogy időről időre elszabaduljon a földi pokol, s hőseink megfélemlítve, megrettenve emlékezzenek vissza ama békebeli kétezres évekre, amikor még lehetett filozofálni, kultúráról hablatyolni, nem égettek könyveket, mint most éppen.  

Elza, vagy a világ vége. Fotók:
Elza, vagy a világ vége. Fotók: Gálos Mihály Samu

Elza pisztolyt kap ajándékba Radostyán Tihamértól (Rózsa Krisztián), a félszemű, kampókezű, műlábú hadfitól, akihez a szülők hozzá akarják adni feleségül, mert hát övé a bunker, s további létük, úgymond, tőle függ. De Elza mást szeret, Arnóti Dezsőt (Feczesin Kristóf), aki a fronton harcol, a háborúban, s ahonnan haza is tér, a lány nagy örömére.  

Pörögnek a szóviccek, az irodalmi utalások, a versrészletek, szinte minden megszólalás, lélegzetvétel egy-egy poén, a kabaré dramaturgiája szerint. Aki nem igazán járatos Babitsban, József Attilában, Radnótiban, más klasszikusokban, a poénok jelentős részét nem feltétlenül érti. Igaz, marad így is elég.

Sziporkázóak az epizódok, a felszikrázó pillanatok, még a meditatív betétek is inspiratívak, bár a matéria ezerfele indázik széjjel. És mégis dinamikus egész, tele élettel, humorral, nyegle és obszcén poénokkal, kiszólásokkal, szabad szájú, malac viccekkel. Abszurd bohózat, kabaré-persziflázs, amit látunk. Üdítő katasztrófa-komédia, amely önmagára, s a színjátszás mibenlétére is reflektál. Elég sokat lövöldöznek közben, végig iróniában tartva a töredezett, idézőjelek közé tett cselekményt. Van, akit többször szitává lőnek, mégsem hal meg. 

Az együttes összehangoltan, rutinosan hozza az abszurd stílt, Prohászka Fanni illúziót keltően adja a naiv (olykor álnaiv), de mindenre elszánt, világra csodálkozó, megedződött leányzót. Az abszurd kompánia legszimpatikusabb tagja kétségkívül a bajszos, zömök, kötényes bejárónő, Cenci (Fandl Ferenc), akiből egyszer csak Babits Mihály lesz. Igen, az ihletadó költő. De jól áll a kezében a pisztoly.

A hülyéje című előadás adatlapja a port.hu oldalon itt, az Elza, vagy a világ vége című előadásé itt található.