Béla Tarr: Till the End of the World (A világ végéig) / EYE Filmmuseum, Amsterdam
2017.05.21.

Tarr Béla ezen a kiállításon felajánlotta életművét a világ menekültjeinek a szolidaritás és az emberség jegyében. RADNÓTI SÁNDOR ÍRÁSA.

Egy kiállítás képei
Egy kiállítás képei

A magyar történelemnek arról a sötét korszakáról, amelyben élünk, a leggyászosabb lapokat a számkivetettekkel való gyalázatos bánásmódról, a velük szembeni gyűlölet- és hisztériakeltésről fogják följegyezni.  Megírják majd, hogy akadt magyar bíró, aki terroristának minősített és tíz év börtönre ítélt egy végső kétségbeesésbe taszított földönfutót, aki elhajított néhány kavicsot. Hogy akadt keresztény főpap, maga az ország bíboros prímása, aki azzal hárította el a segítséget a szükség órájában, hogy akkor a világi hatalom szemében az egyház embercsempésszé válna. Hogy más főpapok versenyt bujtogattak a hatalommal, és fanatikus tömegeknek, a nyáj közé szabaduló farkasoknak hazudták a szerencsétlen oltalomkeresőket. Hogy köztisztviselők, közalkalmazottak, önkormányzati képviselők és polgármesterek a maguk hatáskörében nehezítették a menedék-kérők sorsát, hogy újságírók tömege állt a felsőbbség rendelkezésére, hogy uszítson és (néha szó szerint is) gáncsoljon. Hogy az ország népét bele lehetett kergetni a félelembe és fóbiába részvétet és segítséget érdemlő embertársaikkal szemben, akik nem idetartanak, s akiket jószerivel csak a hecc-propagandából ismernek. Hogy a szimpla embertelenséget politikai észnek vélhette bárki, s honvédelemnek egy-két ezer bujdosó befogadásának irgalmatlan elutasítását.

A torinói ló asztala
A torinói ló asztala

Még azok sem, akik a hét évvel ezelőtti rendszerváltás, az autoriter egyszemélyi uralom egyéb gaztettei ellen fölemelik a szavukat – a CEU mellett állnak, a Népszabadság mellett állnak, a civilszervezetek mellett állnak, a tanárok függetlensége mellett állnak, a jogállam mellett állnak, és még Soros Györgyöt is annak tartják, ami: filantrópnak, akinek sokat köszönhet Magyarország –, még ők sem találják meg a módját, hogy tiltakozzanak a szögesdrót kerítés, a kerítésbe vezetett áram, az országba bejutó menekülőknek a gyermekeket sem kímélő rabosítása ellen. Örök tisztelet a kivételnek, a „migránssimogatóknak”, akik azokban a két évvel ezelőtti napokban, amikor a kormányzás inkompetenciája és szándékos gonoszsága miatt káosz alakult ki, ételt és italt vittek a hatóságok helyett a rászorulóknak. Örök tisztelet azoknak az értelmiségieknek és művészeknek, akik szóltak, ha már mást nem tehettek.

Ebben az összefüggésben szeretném értelmezni az egyik legnagyobb élő magyar, Tarr Béla amszterdami életmű-kiállítását, amelyet nem láthattam, csak dokumentációját és képeit ismerem, s amely már bezárt, de remény van arra, hogy Berlinben és Párizsban is bemutatják. Az 1200 négyzetméter alapterületű tárlatot a Fekete György uralta budapesti Műcsarnok aligha fogja bemutatni.

Tarr Béla ezen a kiállításon felajánlotta életművét a világ menekültjeinek a szolidaritás és az emberség jegyében. Deim Réka informatív írásából (ld. még Horváth Eszter Apokalipszis után című kritikáját az áprilisi Filmvilágban) tudjuk, hogy Tarr kiállítása Stanley Kubrickét, Federico Felliniét, Michelangelo Antonioniét követte, s ez mutatja, hogyan jegyzik ma Tarr művészetét. Ő a lehetőséget nem az ön-kanonizálásra használta fel, hanem javaslatot tett egy aktuális értelmezésre. A kiállítás első terme szimbolikus áthaladás a magyar határ szögesdrótjai és pengésdrótjai között, ahol három megrendítő fényképet látunk a menedékkérőkről, köztük azt a kétségbeesett embert, aki családjával a sínekre feküdt Bicskénél. S hogy ne feledjük, mi az oka annak, hogy – a magyar kormány és az európai fasiszták nyelvezetén – ezek „a hordák ránk rontanak”, mozgóképek mutatják a szíriai Aleppót, közös jelképeként a világ mindazon rettenetes helyének, ahonnan a nyomorultak nem jókedvükben kelnek útra.

Ez az installáció aktualizálja Tarr filmjeleneteit egy meghatározott irányba. A következő terem installációja, A torinói lóból ismert fa mása, és a szélgépek által kavart falevelek pörgése, ágak hajladozása a menekülés terévé teszi Tarr ismert tereit. Hiszen abban az utolsó filmben is megpróbálnak elmenekülni, és kocsijuk a hegyélen, ahol a fa is áll, eltűnik, hogy kisvártatva újra föltűnjön, és visszatérjenek, belátva, hogy nincsen remény. A világvége, amely a filmben nincs közelebbről meghatározva, ezen a kiállításon a magyar határnál következik be.

EYE Filmmuseum
EYE Filmmuseum

A következő termekben Tarr legemlékezetesebb jeleneteiből látunk válogatást. A hatalmas körtáncokból, menetelésekből, csődületekből szemlélődésekből, ételosztásokból, gyermekarcokból, nyitányokból és befejezésekből. Ezek a film egészéből kiemelt jelenetek olyannyira fölerősítik a stiláris egységet, hogy a történettől szükségképp eltekintve mintha egyetlen nagy műből vétetnének. S pontosan ez a szándék; Tarr csak klasszikus filmjeiből (Kárhozat, Sátántangó, Werckmeister harmóniák, A londoni férfi, A torinói ló), s azokkal koherens rövidfilmjeiből válogat.

A Tarr-filmek mindig az emberi sorsról és a minden embert megillető méltóságról szólnak. Azzal azonban, hogy az életműkiállításban oeuvre-jét a menekültválság és a menekültekkel való bánásmód botrányának hommage-ává tette, új értelmezési lehetőségek nyíltak meg, elmozdulások következtek be. Az emberi sors, noha gyakran a szegénység vagy éppen a nyomor körülményei között ábrázolta, kevésbé a szociális kérdésre, mint egzisztenciánk végső kérdéseire vonatkozott. Amszterdamban viszont a conditio humanát a menekülők sorsához rögzítette, egy olyan élethelyzethez, amelynek világvégéjét nem az időmúlás és a halál elkerülhetetlensége, hanem az emberi irgalmatlanság és gazság okozza. Ez pedig megváltoztatja a másik oldalon az egyenlő emberi méltóság motívumát, amely így a részvétnél erősebbé, az embereket méltóságuktól megfosztó emberek elleni váddá változik.

Egyetlen filmrészlet tartalmaz emberi beszédet, A torinói ló pálinkát vásárló szomszédjának monológja. Ebben a teremben, a „konyhában”, ott van a film nagy asztala is, ahol apa és lánya eszi napra nap a forró krumplit. Mellé lehet telepedni és nézni a szónoklatot. Az új értelmezési keretben ennek a magánbeszédnek a funkciója is megváltozott. Az eredeti filmben őrült beszéd ez, semmibe futó prófétai átkozódás, hiszen miképpen is lehetne egy kozmikus katasztrófáról, a teremtés visszavételéről, a fény kialvásáról, a mindenkire váró semmiről az emberi felelősség fogalmaiban beszélni, hacsak nem vallásosan, ami Tarr művészetétől távol áll. A kiállítás szövegkörnyezetében azonban „azok” – a gonoszak, a hatalmasok – sátáni győzelme konkretizálódik, az ember saját ítélete saját maga felett.

Képek: Tarr Béla
Képek: Tarr Béla

Ezek az új értelmezési perspektívák nem érvénytelenítik a régieket, csak megmutatnak egy lehetőséget a lezárt, de az interpretáció szempontjából nyitott életműben. Új rövidfilmmel fejeződik be a kiállítás, amelyet Tarr nem új műnek, hanem szigorúan a kiállítás részének tekint. Egyetlen snittben látható itt egy tangoharmonikázó gyermek-koldus, Muhamed, akinek reménytelen tekintete maga is a világvégéről beszél.

Elmenőben még Tarr Béla beszédének angol fordítása olvasható, amelyet Schilling Árpád olvasott fel egy Kossuth-téri tüntetésen. Néhány mondatot idézek belőle. „Gyerekek százezrei bolyonganak elveszetten, asszonyok és férfiak, öregek és betegek, nyomorékok, háborús sebesültek keresnek menedéket… Fel kell tennünk a kérdést: kik vagyunk mi és milyen erkölcsöt képviselünk, mikor kerítést építünk ezen emberek ellen? Mikor rendőri erőszakot alkalmazunk velük szemben? Amikor megtagadjuk tőlük a minimális emberi SZOLIDARITÁST? Miért gondoljuk, hogy ehhez jogunk van? Milyen erkölcs hatalmaz fel minket erre? … SZÉGYELLD MAGAD! SZÉGYELLD MAGAD A GYALÁZATOS KERITÉSÉRT!”

A menekült-válság súlyos társadalmi probléma. Egy nagy művésznek nem kell tudnia a választ a megoldására. Tarr azt tudja, hogy mit nem lehet elkövetni semmilyen körülmények között. Nem lehet embertelenül bánni a menekültekkel, és nem lehet a legalantasabb ösztönöket feltüzelve rasszista hecckampányt folytatni ellenük.

Címkék: Tarr Béla