Frantz
2017.05.17.

François Ozon most nem provokál. Vagy nem úgy akar, ahogy szokta. Fekete-fehérben, klasszikus hangnemben mesél, filmje szép, színészei szintúgy. Míves-artfilmes melodráma ez, amelyre mégis rávetül valami, ami miatt nem lesz feltétlenül izgalmas. KOVÁCS GELLÉRT KRITIKÁJA.

Amikor egy Ozon remake-et készít, az nem olyan, mint amikor nem egy Ozon készíti. Pláne nem olyan filmből, amelyből a legtöbbek készítenének újrafeldolgozást. Ernst Lubitsch Broken Lullaby című, 1932-es mozija nem túlságosan ismert alkotás, meg az is színdarab alapján forgott, szóval itt nem a remake-elés, mint szórakoztatóipari tevékenység a hangsúlyos – vagy legalábbis nem a szokványos értelemben. S nem csak azért, mert François Ozon változtat a sztorin: a Frantz kicsit ugyanis a francia új hullámra is visszautal, konkrétan egy másik François, bizonyos Truffaut filmjeire. Akár még a Jules és Jim is eszünkbe juthat, igaz, tökéletesen finoman és ízlésesen.

No de mit akar egy híres botrányfilmes egy első világháború utáni történettől, fekete-fehérben, amelyben Németországba érkezik egy francia katona, hogy titokzatos indíttatásból megismerkedjen egy olyan családdal, kiknek fia a fronton veszett oda, s otthon menyasszonya gyászolja? 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Bizonyosan nem balhézni akar. A Frantz csendes, kimunkált romantikus történet, bátorsága pedig nyilván abban rejlik, hogy rendezője francia, s német szempontból vizsgál egy történelmi szembenézést, méghozzá igen empatikusan. Csodálatos főszereplőkkel: Pierre Nineny és Paula Beer törékeny és érzelmes alakítása feszültséget teremt ott, ahol annak kell lennie, egyikük a rejtélyt hordozza, a másik megfejteni akarja, közben a kisváros meg bámulja a franciát, akinek semmi keresnivalója ott, hisz ő még mindig ellenség. 

Azzal nem is jönnék, hogy Ozon mennyire jó filmes tud lenni, mennyire megbecsüli színészeit, mennyire művelt, mennyire tudja, mit és miért akar felszínre hozni. Most mégis, mintha több lenne az ígéret, mint amit a végére kapunk, mintha a nagy, elhallgatott érzelmi belső forrástól a katarzis elpárologna.

Alighanem pont a visszafogottság lehet a bűnös: annyira nem akar bombasztikus lenni, hogy maga is belefeledkezik a mélybe csendesen belenézős drámába, aztán úgy marad, benne ebben a kétségtelenül igényes, de kínosan jólnevelt filmben, s nem is nagyon talál ki onnan. Önmaga szépségét szemléli.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Ezért lehet, hogy a bár a Frantz témája érvényes és szívszorító, Pascal Marti kamerája gyönyörűen keretez álomszomorú kompozíciókat, ott kísért végig egy szó, melyet az ember legszívesebben elhessegetne, nem akar hinni neki, hisz a vásznon tényleg klasszikus filmművészet zajlik, értő direktor vezetésével. Jó lenne, ha inkább meghatódnánk, de félő, hogy kénytelenek vagyunk ezzel küzdeni, mármint azzal, hogy meggyőzzük magunkat, hogy ez a szó nem jellemzi igazából ezt a mozit, hisz így van rendben, biztos tévedünk. Ozon még fordulatokat is rakott bele, nem is keveset, s úgy érti, úgy tudja, miképpen kell úgy filmet készíteni, ahogy apáink, nagyapáink tették…

De olyan 30 perc után mégis megjelenik a fejünk felett ez a szó: az unalom. És ott lebeg szelíden. Aztán makacsul velünk is marad a befejezésig. Nem akar eltűnni. De nem – gondoljuk –, ez a film egyszerűen nem lehet unalmas. Mert szép. Mert hagyománytisztelő. Mert fontos.

Vagy mégis? Mégis az? 
 
Címkék: Mozipremierek 2017