Csehov nyomán Simon Stone: Három nővér / Bázeli Színház / Theatertreffen 2017
2017.05.18.

Három önálló, öntudatos, önkritikus csaj és a depis öcs elhesszelget a közös víkendházban az Alpokban, amit még a papától örököltek. És valamiért mindegyiknek orosz neve van. GÁBOR SÁRA KRITIKÁJA.

A Német Színházi Szövetség statisztikája szerint évente 20 millió néző vesz jegyet 142 államilag finanszírozott színház 70 ezer előadására. És ha ennek a hihetetlenül magas előadásszámnak csak egy töredékét jelentik is az idén bemutatott darabok, akkor is elég gazdag és széles repertoárból választhat a Theatertreffen zsűrije, amikor tíz előadást kiemel az évi termésből. A fesztivál nyitóelőadása, Simon Stone Három nővér-rendezése rámutat, mennyire könnyű még így is mellényúlni.


Stone[1] a tavalyi évad óta a Bázeli Színház rezidens rendezője, de előadásaiban közel tíz éve kísérletezik a klasszikus drámai szövegek adaptálásával – azaz modernizálásával, aktualizálásával. Repertoárjában fellelhető Csehov mellett többek között Ibsen, Wedekind és Seneca is. A rendező, állítása szerint, megtartja a csehovi szerkezetet, dramaturgiát és szereplőket, csupán azokat a hétköznapi beszédtémákat változtatja meg, amelyekről a szereplők a színpadon beszélnek, hogy a mai nézők ráismerhessenek saját életükre, amely így a színpadon komédiából drámává változik.[2]

A Berliner Festspiele nagyszínpada még teljesen sötét, amikor elindul a pergő párbeszéd. Fülsértően érces és egymástól megkülönböztethetetlen a szereplők hangja – mindenkin mikroport van. Ahogy lassan feljön a fény, az is kiderül, hogy miért. A díszlet egy fa és üveg elemekből épült, reális méretűnek ható, minden oldalról zárt, két szintes víkendház. (Díszlet: Lizzie Clachan). A szereplők nagyrészt bent tartózkodnak, így hangtechnikai segítség nélkül nem hallanánk belőlük semmit.

Először három színészt látunk az üvegfalú, berendezett konyhában. Irina (Liliane Amuat) panaszkodik. Nem érzi jól magát, úgy gondolja, rákos, de nagybátyját, Romant (Roland Koch) hidegen hagyja az impromptu diagnózis, inkább itallal kínálja a lányt. A beszélgetésbe megpróbál bekapcsolódni Nikolai (Max Rothbart), akiről megtudjuk, hogy korábban Irinával volt viszonya.


Hirtelen egy fürdőgatyás fiatalember rohan át a konyhán, be a nappaliba. Ekkor kapcsolódik fel a fény a másik szobában. Ahogy a színészek bejátsszák a különböző tereket, láthatóvá válik az egész víkendház. Masha (Franziska Hackl) kint ül a ház előtti lépcsőn és cigarettázik. A fürdőgatyás odarohan, megöleli – ő a férje, Theo (Michael Wächter). Majd fut is tovább a tóhoz. Közben lassan megérkeznek és előkerülnek a többiek is. Irina ma ünnepli a huszonegyedik születésnapját.

Hihetetlenül gyorsan peregnek a dialógusok, amelyekben ténylegesen felvonulnak korunk közhelyei, a pilatestől a mojitón át az amerikai elnökválasztásig. Közben a különböző terekben párhuzamosan zajlanak a történések. A néző figyelmét főként a hangpultból vezetik. Egyszerre általában egy tér zörejei, hangjai hangosodnak fel, majd ahogy a fókusz változik, elhalkul a konyha és felhangosodik a fürdő. Andrej (Nicola Mastroberardino) dezodorral próbálja kifújni a spanglifüstöt a fürdőből, majd nem sokkal később magáévá teszi az emeleti szobában Natashát (Cathrin Thörmer). Roman pármai sonkát és sonkaszeletelő gépet hozott Irinának, aki nem ehet belőle, mivel vegetáriánus. Masha rátalál a kertben a sebesült Alexre (Elias Eilinghoff), aki meglepő módon ráismer a három lányra, bár ők nem emlékeznek a férfira.

A szereplők bemutatása, felvonultatása, megismerése nagyjából lekötötte a figyelmet az első fél órában, hisz össze kellett raknunk az új világot. Ám ahogy lezárul az első felvonás, az expozíció, és legördült a fekete függöny – hogy azalatt beindulhasson a második felvonáshoz a hógép –, el kellett volna kezdeni a történettel is foglalkozni: hogyan alakul az élete ezeknek az ismeretlen ismerősöknek az Alpokbeli nyaraló zárt tereiben?

Fotók: Sandra Then. Forrás: Theatertreffen
Fotók: Sandra Then. Forrás: Theatertreffen

Natasha egyértelműen parodisztikus figura; károg, tipeg, vihog. Andrej egy krisztusi fizimiskával bíró kamasz, akinek Natasha teste ugyanolyan antidepresszáns, mint a drog és a szerencsejáték. Masha izgalmas, karcos hangú és természetű nő, aki bekeríti a kissé szerencsétlen, otthoni gondjaiba belegabalyodott a Alexet. És kialakul köztük egy hotelszobákban, ellopott órákban megélt szeretői viszony. Miközben ott van a kissé infantilis, de jóképű és szimpatikus férj, Theo. A másik két nővér nekem kicsit eltűnt, mintha Olga (Barbara Horvath) keserűsége és Irina ragyogása az üvegfalon túl rekedt volna.

A korszerű víkendház-szituáció is hozzájárul, hogy radikálisan megváltozik a szereplők helyzete, és az események tétje. Házasságuk után Andrej és Natasha gyermekükkel beköltöznek a nyaralóba, amiről a nővérek akkor értesülnek, amikor megérkeznek előkészíteni a karácsonyi partit. Mindez elég kellemetlen, de ebben a helyzetben a nővérek nem válnak tehetetlen áldozataivá a náluk durvább, nyersebb Natashának. Miközben az eredeti műben a saját házukból, egyedüli lakóhelyükről, szobájukból túrja ki őket a sértett sógornő. Ettől még folyik tovább a dráma, csak kissé alacsonyabban áll a feszültség-barométer.

A rendező állításával ellentétben a Három nővér cselekménye Csehov szövege nélkül nem tudja követni a csehovi dramaturgiát. Egy teljesen másik történetet, más kérdéseket, másik drámát kapunk. Jelen helyzetben a Csehov-dráma helyett egy szitkomként induló melodrámát, amelyben a Három nővér ismert toposzaira rákerülnek a 21. századi húszas-harmincas generációjának kliséi.

Csehov sokszor szürke, kopott, általános, mégis sűrű, újra-újraolvasható, értelmezhető, titkos mondatai, furcsa figurái helyett fecsegést kapunk, és sablonalakokat. Filmet bámulunk, csak a kameralencse helyett egy üvegfal mögött zajlik a történet, és nem látjuk a szereplőket premier plánban.

Az előadás adatlapja a TheaterTreffen honlapján itt érhető el.

[1]Simon Stone 1984-ben Bázelben született. Majd később a családja Angliába, majd Ausztráliába költözött. Ő Melbourne-ben végezte el a rendező-szakot, és ott is kezdte el színházi pályafutását. Bázel előtt rendezett már Amszterdamban és Londonban. Illetve The Daughter című filmjét számos rangos fesztiválra meghívták. Részletesebben itt.

[2] Das Leben ist anderswo. (Az élet máshol van). Interjú Simone Stone-nal a Theatertreffen Három nővérhez készült műsorfüzetében.

Szerző: Gábor Sára