IP: Csak te voltál, aki pályázott?
 Szabó Réka |
SzR: Az elején igen, mindent én csináltam. Aztán azt mondtam, hogy ez nekem nem megy. Egyre több előadásunk lett, több forrás, több lehetőség, túl sok volt. De arra még mindig nem volt elég pénzünk, hogy megfizessünk egy menedzsert, szóval szereztem segítséget. Nem hivatásosat, így nagyon sok energiát felemésztettek ezek a problémák, miközben tudom, hogy ezt mindenkinek végig kell csinálnia, akinek nincs elég pénze. A változás talán egy profi menedzser megjelenésével következett be, aki korábban egy akkor már jól ismert magyar tánctársulat ügyeit vitte. Otthagyta ezt a társaságot, és aztán nemsokára felajánlotta magát a Tünet Együttesnek. Rengeteget tanultunk! Akkoriban még nevünk sem volt például, se logónk.
IP: Szóval ő volt, aki felépítette a brandeteket.
SzR: Igen.
IP: Hogy találtatok egymásra ezzel a hivatásos menedzserrel?
SzR: Eljött megnézni minket, fél évvel korábban, a Trafóban, aztán odament az egyik táncosunkhoz, és megkérdezte, hogy ki ennek a társulatnak a menedzsere? Mert nagyon jó, amit látott, és szeretne a menedzserrel kapcsolatba lépni. Azt a választ kapta, hogy hát nincs valódi menedzserünk. Ez aztán benne maradt a fejemben. Így amikor hallottam, hogy otthagyta a másik társulatot, megkérdeztem, hogy csatlakozna-e hozzánk. Igent mondott.
IP: Hogyan változtatta meg a dolgokat, miután csatlakozott hozzátok?
SzR: Nagyon sok változást hozott. Lépéseket tettünk, hogy professzionálisabban működjünk, kitaláltuk a Tünet Együttes nevet, lett egy logónk, csináltunk egy honlapot, és a minisztériumtól is elkezdtünk több pénzt kapni. Eleinte nagyon keveset kaptunk, aztán keveset, aztán egy kicsivel többet, de még mindig nagyon keveset, majd amikor ő jött, több pénz lett és több lehetőség.
IP: Mik voltak ezek az új lehetőségek?
SzR: Nehéz összegezni, de például az, hogy szerződést kötöttünk egy kőszínházzal. Az együttműködésünk a Thália Színházzal a menedzserünktől függetlenül alakult ki, de valahogyan mégis egyszerre jöttek ezek a dolgok, a művészi munkában, a szervezésben, a nemzetközi fellépések terén. Nem tudom, hogy mindez miatta volt-e, vagy mert éppen egy nagyon virágzó időszakunk volt, de valahogy minden összejött.
IP: Kialakított valamilyen stratégiát, kiegészítette a te vízióidat?
SzR: Igen, nagyon jó szeme volt, hogy kellő távolságból rálásson a dolgokra. Volt a fejében egy struktúra, voltak céljai, világosabbá tudta tenni a dolgokat. Ilyesmiket kérdezett: „Mit akarsz? Döntsd el. Ezt vagy azt? Nem csinálhatod egyszerre mindkettőt.”
 Jelenet a Közhely című előadásból. Fotó: Puskel Zsolt |
IP: Csak te tanultál tőle, vagy egymás mellett nőttetek profivá?
SzR: Azt hiszem, én nagyon sokat tanultam tőle a menedzsment és szervezés tekintetében.
IP: Miért hagyta ott a Tünet Együttest?
SzR: Azt hiszem, több pénzt szeretett volna keresni, nem látott hosszútávú perspektívát. Elhagyta a terepet.
IP: A társulat tőled függött?
SzR: Én voltam a motorja.
IP: Volt más is, aki rajtad kívül irányított?
SzR: Nem igazán. Voltak vendégrendezőink, alkalmilag hívtunk más alkotókat is, de legnagyobb részben én csináltam a darabokat. Jelenleg négy színész van mellettem, aki állandó fizetést kap, ketten közülük az egésznek az alapját jelentik, ők itt vannak a legelejétől. Nagyon régóta tartó és erős a kapcsolatom ezzel a két emberrel, de bizonyos tekintetben én vagyok a társulat központja és motorja.
IP: Menjünk vissza arra a pontra, ahol terhes lettél.
SzR: Miután elment, tréningeket kezdett csinálni, coachinggal foglalkozott, szakmai képzéseket tartott menedzsereknek. Egy nagyon okos nőről beszélünk. Még mindig kapcsolatban vagyunk, sokat beszélgetünk, de ő akkor változtatott az életén. Pénzt akart keresni, gyerekeket vállalni, tehát úgy döntött, itthagyja ezt a területet.
IP: Mi történt ezen a ponton a társulattal?
SzR: Csináltam egy darabot, mikor a gyerekem másfél éves volt, egy koprodukciót az ország egyik legjobb állami színházával – szóval még mindig megvoltak ezek a lehetőségeim, de nagyon nehéz volt mindezt menedzselni, gyerek mellett. 2008-ban szültem, aztán 2010-ben jöttek a változások. Jött egy populista kormány, és minden összeomlott. Sokkal kevesebb lett a forrás. El kellett küldenem a társulat felét, nem tudtam tovább fizetni őket. Minden nap történt valami új, valami bosszantó és elfogadhatatlan… Mi is a megfelelő szó arra, amikor úgy érzed, semmit sem tudsz csinálni? Én gondoltam valamit a demokráciáról, voltak elképzeléseim arról, hogy egy demokráciában mit lehet és mit nem. Majd jött egy kormány, és ezeket az elképzeléseket – és a korlátokat is – mind felrúgta.
IP: Volt bárki a művészeti világban, aki tiltakozott a jelenlegi kormány ellen?
 Jelenet a Sóvirág című előadásból. |
SzR: Voltak, de kevesen. Ott volt például Schilling Árpád. A Független Előadó-művészeti Szövetség elnöke volt egy évig, és elképesztően aktív volt. Abban az évben úgy éreztem, hogy az egész szcéna összetart, együtt tiltakozik. Olyan érzésem volt, hogy a sarki boltban is tudják, mi az a független színház, bekerültünk a köztudatba. Az összes újság, és általában a média a mi problémáinkkal foglalkozott. Drasztikusan megvágták a pénzeket, és a kormánynál sikerült elérnünk arra a területre, ahol már félni kezdtek tőlünk.
IP: A művészeti módszereitek is megváltoztak, mikor elment a menedzseretek?
SzR: Olyan darabokkal kezdtem, amelyek színészeket és koreográfusokat hoztak össze, de egy idő után úgy éreztem, hogy elakadtam. Nehéz időszak volt, nem csak a körülmények miatt, hanem mert minden egyszerre jött: a gyerek – az egyik felem ott volt –, a változások a rendszerben, egyszerre minden nagyon bizonytalanná vált és művészileg sem találtam a hangom. De most, az utóbbi pár évben, azt hiszem valami újra elkezdődött, és jó irányba halad.
IP: Milyen értelemben?
SzR: Volt egy pont, amikor nem tudtam, mit csináljak, hogy feladjam-e, mert már túl nehéz volt. Úgy éreztem, többet szív ki belőlem, mint amennyit ad, fáradt voltam, kimerült, nem voltak sikereim, minden mérhetetlenül nehéz volt, semmi sem működött, nem igazán tudtam megmondani, hogy belső vagy külső tényezők, vagy mindkettő eredményeként. Megpályáztam egy residencyt, és megkaptam. Úgy döntöttem, hogy elfogadom, otthagyok mindent, és létrehozok egy szólót, amelyben mindezeket a helyére próbálom rakni. Ez Brüsszelben volt, kimentem oda két hétre, hogy legyen magamra is időm, ami már nagyon régen nem volt. Folyamatosan az volt az érzésem, hogy nem tudok elég időt tölteni a gyerekemmel, hogy nem tudok elég időt fordítani a társulatra, és akkor még hol jövök én? Tipikus kiégés történet. Mindig én voltam, aki egyáltalán nem számított az egyenletben. Úgyhogy elkezdtem időt szakítani magamra. Fordulópont volt. Nagyon rég nem álltam akkor már színpadon. Kívül voltam, és egyre több felelősséget toltam az előadókra, de hol jön az én felelősségem? Ez nagyon fontos pont volt.
IP: Mi jött a művészi munkában a szülés után?
SzR: „Az élet értelme”: igazából ez volt az első olyan darab, amit a szülés után csináltam. Nem mondanám, hogy jó darab volt, de legalább abszolút radikális. Öt előadó a színpadon, élő zene, a közönség fejhallgatókat kap, a színészek akciókat hajtanak végre, fizikalitás és állandó monológ. A közönség válthat a csatornák között. Káoszt látsz a színpadon, minden színésznek megvan a saját csatornája, és a közönség arra fókuszálhat, amit éppen követni szeretne. Volt egy másik része is, a születés rész, az elején, amikor egy álomról beszéltem. Akkor még szoptattam. Ennek a végén azt mondom: „Már van valaki, akinél előbb szeretnék meghalni.” Ezt a mondatot nem tudtam kimondani azelőtt, hogy megszületett a gyerekem. Sosem volt ilyen gondolatom korábban. De a szülés után egyszerűen csak eszembe jutott. Sok minden változott bennem. Rendeztem egy három részes előadást, egy születés "előkével", középen a vaskos élet-résszel, a végén a halál "utókával". A mellem "mondta" a monológot, mert csak az látszott, és egy nagy pohár tele vízzel, meg egy üres kicsi pohár. Ebben fejtem le egy korty tejet, és megkérdeztem a közönséget, hogy koccintana-e velem valaki a lányom egészségére. Aki jelentkezett, annak adtam a tejet, én meg vizet ittam. Így lehetséges, hogy szaladgálnak néhányan a világban, akik a lányom "tejtestvérei’.
IP: Hogyan lehetséges gyerekkel művésznek lenni?
SzR: Nagyon nehéz, nagyon bonyolult. Valahogy az az érzésem, hogy nem lehet félretenni a társulatot, még egy-két évre sem, mert akkor mindenkit elveszítesz, és elveszted a lehetőségeket is. Együtt próbáltunk felkészülni erre az időszakra, osztozni a felelősségen, átvenni bizonyos feladatokat. De az energiám túl kevés volt. Ez nehéz. A tánc területén ugyan ismerünk női vezetőket, de a független színház területén nemigen találunk társulatvezető nőt.Nagyon nehéz nőként elérni ezt a pozíciót, és még gyereket is vállalni. Nagyon nehéz.
(Fordította: Márkus Eszter)
Ioana Paun (1984) bukaresti színházi rendező, performer, kritikus. Írását az Artportal.hu-val és a bukaresti Revista Arta Online-nal együttműködésben közöljük. Ioana az East Art Mags rezidencia-programjának keretében tartózkodott Budapesten, 2017 áprilisában.
Az East Art Mags négy, térségbeli képzőművészeti online magazin együttműködése, amelyben a fent említetteken kívül az Artalk (CZ/SK) és a SZUM (PL) vesz részt. A projektet az AFCN (Románia) és a Visegrádi Alap támogatja.