SzívHANG / Éljen soká Regina! - Trafó
2017.05.15.

Borsodi roma közmunkás asszonyok színházi előadást, ormánsági fiatalok fotókat és filmet készítenek az életükről, melyeket nemcsak a lakóhelyükön mutatnak be, hanem például a Trafóban is. A korszellemnek megfelelően talán nem árt mindjárt az elején nyilvánvalóvá tennünk: a Sajátszínház elnevezésű projekt egyike a norvégok által „pénzelt” veszélyes „politikai beavatkozásoknak”. KRICSFALUSI BEATRIX KRITIKÁJA.

Ha azonban – a korszellemmel szembehelyezkedve – a politika és a beavatkozás fogalmát nem a civil szervezetek és az őket külföldről finanszírozó uniós mechanizmusok ellen irányuló propaganda értelmében használjuk, az eredetileg megbélyegzőnek szánt kijelentés mindjárt vállalhatónak tűnik. 


Egy ilyen, hónapokon keresztül tartó művészetpedagógiai folyamat valóban a társadalmi változás igényével lép fel, amikor a közösségi alkotás, és azon keresztül a cselekvőképesség, az együttműködés, az önreflexió, a tudatosság, a saját tapasztalat megfogalmazásának és megosztásának lehetőségét kínálja fel mindazoknak, akiknek korábban mindebben nem volt részük. Annyiban tehát mindenképp politikai beavatkozásnak tekinthető, amennyiben megbolygatja a tér, az idő és a különböző tevékenységek a jelenlegi politikai-társadalmi berendezkedés szerinti felosztását: fotóznak, festenek, képeikből kiállítást rendeznek és filmet forgatnak Siklósbodony lakói, akiknek életét eddig nem is keresztezték a vizuális művészetek, és szabadidejükben előadást készítenek olyan szomolyai asszonyok, akiknek nézőként is alig volt részük színházi tapasztalatban.

A SzívHANG társulat tagjai azért vehetik birtokba a színpadot, mert épp nem azon a helyen vannak, melyet az államhatalom kijelölt számukra (azaz közmunkán) – tevékenységük már csak ezért is az esztétika és politika összefonódásának keretein belül válik értelmezhetővé. Ezen túl azonban semmi felforgató nincs abban, amit tesznek vagy mondanak: a Szomolyai Magyar Roma Egyesület és a Parforum együttműködésében létrejött Éljen soká Regina! című előadás koncepciója a személyesség politikáján alapul. Miközben elfoglaljuk helyünket a nézőtéren, az asszonyok – Báder Renáta, Horváth Róbertné (Rita), Horváth Zsanett, Kállai Gergőné (Vali), Lakatos Rudolfné (Noémi), Orgon Ilona és Suha JuditSárosdi Lillával kiegészülve már a színpadon berendezett konyhában tesznek-vesznek, a hangulatot megalapozandó a pálinkásüveg is előkerül. A fiktív kerettörténet szerint Regina ötvenedik születésnapjára gyűltek össze, a tűzhelyen rotyog a húsleves, pucolják a krumplit, aprítják a petrezselymet, dagasztják a kalácsot, díszítik a termet és közben sztoriznak az ünnepeltről, akit a kórházból várnak haza. 


Amint az anyaságra, továbbá az egészségügyi és szociális intézményekre terelődik a szó, mindenkiből előtörnek a saját élmények, melyeket el is játszanak. A jelenetekből egy olyan tapasztalatközösség bontakozik ki, amelynek a nemi identitáson túl meghatározó eleme az is, hogy ezek a nők romák és az ellátórendszer is ekként azonosítja őket. A baba bőrszínével viccelődő orvos, a kioktató védőnő vagy a szakbarbár családsegítő még az ártatlanabb szereplői annak a rendszernek, amelynek csúcsán a koraszülött halálát minden empátia nélkül közlő ápolónő, a beleegyezés nélkül végzett császármetszések és a meddővé tétel jelentik. 

A színpadon fiktív történetet látunk, melynek előadói egyértelműen szerepet játszanak, sőt azokat a szemünk láttára folyton váltogatják is, mégis egyre nyilvánvalóbb, hogy ezek a nők a saját életükről beszélnek. A projekt első szakaszában – Lanszki Anita vezetésével – a digitális történetmesélés eszközével ismerkedtek meg és néhány perces kisfilmet készítettek egy meghatározó kórházi élményükről. Az így felszínre került történeteket Teszáry Judith szociodráma foglalkozásain dolgozták fel, majd Gyulay Eszter dramaturg és Horváth Kata kutatásvezető ezekből állította össze az előadás szövegkönyvét. A fikciós keret, valamint az, hogy a sztorik olykor leválnak a tulajdonosukról és máshoz vándorolnak, valamelyest oldják a vállalkozás zsigeri személyességét. Már amennyiben ez egyáltalán lehetséges, mert az, amikor a szüléstörténetek lezárásaként ki-ki a petevezetékének önként vállalt vagy épp önkényes elkötéséről beszél, akkor is megmarad megrázóan privát pillanatnak, ha arc már nem társítható a beletörődés szenvtelen hangjaihoz (mivel a játékosok a nézőknek háttal ülve adják elő).

Fotók: Csoszó Gabriella
Fotók: Csoszó Gabriella

Eleinte úgy tűnhet, mintha az alkotók közötti társadalmi és szakmai hierarchia visszatükröződne a színpadi játékban is, amennyiben többnyire Sárosdi Lilla alakítja a hatalmi pozícióban lévőket (ápolónő, védőnő). Aztán mindez változik, a szerepjátékban legalábbis nem ragadnak bele végleg az alávetettség helyzetébe. A gyámügyes vagy más hivatalos személy bőrébe bújva megmutatják, hogy néz ki az ő szemszögükből a rendszer érthetetlensége és érzéketlensége, ahogy azt is, mennyire megalázottnak és tehetetlennek érzik magukat ezekben a hétköznapi helyzetekben. A hatalmaskodókat csibészes iróniával, önmagukat hatásvadász gesztusok nélkül, ámulatba ejtő természetességgel alakítják. Egy virtuóz szociodrámás helyzetgyakorlatban például egymás után hárman próbálják megoldani azt a lehetetlennek látszó feladatot, hogy cigány nőként szobát kapjanak a kórházban ápolt beteg gyermekük közelében lévő anyaotthonban. Nem használ a könyörgőre fogott szép szó, „sajnos” minden szoba foglalt, a helyzet csúszópénzzel, illetve annak hiányában verbális erőszakkal oldható meg. Ez utóbbit a darab nem dicsőíti, még csak nem is mentegeti, de a tehetetlenség és eszköztelenség szülte jelenségként nem is tagadja.

Sárosdi Lilla minden szempontból kilóg a játszók közül (lévén „gádzsi”, budapesti és nem utolsó sorban foglalkozására nézve színésznő), miközben meg csodával határos módon mégsem. Ő az egyetlen, aki saját néven vesz részt az előadásban és szerepe szerint is színésznő, de hogy Sárosdi Lilla itt önmagát játssza vagy egy Lilla nevű budapesti színésznőt, az olyan képlékenynek tűnik, mint dokumentarista színházban a fikció és életvalóság között húzódó határvonal. Egyszerre kívülálló és közülük való: folyamatosan figyel, kérdez, bátorítja civil szereplőket, akiket játékostársként – ha tetszik: színészként – sosem hoz alárendelt helyzetbe. Privilegizált helyzete vitathatatlan, de amikor az egészségügyre és a nők önrendelkezésére terelődik a szó, neki is van egy hálapénzes abortusztörténete. A terhességmegszakítás, úgy tűnik, az a hely, ahol minden nő egyenlő, legalábbis rendszerszinten egyformán megalázható.

Az egyórás színpadi játék egy kilenchónapos művészetalapú társadalmi beavatkozás és kutatás eredménye. Az alkalmazott színházi projekteket alapvetően téves pusztán a végeredményeként létrejött előadás felől megítélni, hiszen céljaik ennél jóval összetettebbek. Annyi bizonyos, hogy Romankovics Edit rendezőnek a már említett szakemberekkel együtt sikerült egy olyan keretet létrehozni, amelyben a civil szereplők elég otthonosan érzik magukat egy számukra merőben ismeretlen közegben ahhoz, hogy a saját hangjukon a saját nyelvüket megőrizve a saját életükről beszéljenek. De azt sem könnyű megmondani, egy ilyen előadás hol van a legjobb helyen. Korántsem azért, mintha különlegessége vagy minősége okán problémát jelentene megtalálni a befogadására leginkább alkalmas intézményt és célközönséget. Sokkal inkább azért, mert oly sok helyen volna fontos bemutatni. 

A szöveg a Nemzeti Kutatási, Fejlesztési és Innovációs Hivatal – NKFIH PD 115819 azonosítószámú pályázata keretében készült.