Aerowaves Spring Forward Festival 2017 / Aarhus
2017.06.29.

Az Aerowaves nemzetközi hálózat évente meghirdetett felhívásával nem kisebb célt tűz ki maga elé, mint hogy összegyűjtse, bemutassa és egy éven keresztül promotálja Európa húsz legkiemelkedőbb színvonalú kortárstánc produkcióját. DOHY ANNA BESZÁMOLÓJA.

A válogatás egy speciális (és egy kicsit túlmisztifikált) rendszerben történik: a jelentkezők videofelvételeket küldenek a jelölt előadásukról, a videókat a hálózat tagszervezetei közül delegált zsűri közösen nézi végig, majd egy speciális szavazási rendszeren keresztül szűri. A hálózatnak nincsen művészeti vezetője, éppen ezért a kiválasztott művek minden évben rendkívül változatos képet mutatnak – annyit azonban elárultak a szervezők, hogy törekszenek az elméleti, konceptuális munkák (melyek megfigyelésük szerint Európa földrajzi közepén gyakoribbak) és a fizikális, mozgásanyagban gazdag előadások (melyek inkább a peremterületek sajátja) egyenlő arányú bemutatására.

Az idén kiválasztott húsz előadásból tizennyolcat láthatott a közönség a dániai Aarhusban megrendezett három napos Springforward Fesztiválon – egy tajvani vendégprodukcióval és egy videón bemutatott munkával kiegészítve ez a szám már húszra emelkedett. A fesztivál Springback néven megrendezett kritikusképző programjának tagjaként az összes előadást végignézve természetes élőhelyemmé vált a sötét színházterem, és már oxigén helyett is a szárazjég tartott életben, mégsem terhelném az olvasót azzal, hogy egyetlen cikkben megpróbálom leírni mind a húsz produkciót. Ehelyett csupán azokat emelem ki, amelyek valamilyen szempontból mély benyomást tettek rám.

A legextrémebb: Origami

Origami
Origami

Satchie Noro félelmetes duója egy hatalmas, táncoló konténerrel. Az eposzok nagy csatáit lassított felvételként újraértelmező darabban a magányos hősnő a gravitáció és a nehézkedés törvényeit figyelmen kívül hagyva győzi le az embert magába morzsolni próbáló gépet. Az esőt ígérő szürke ég alatt szinte világítanak a konténer piros színei, miközben az ormótlan vas origami módjára változtatja alakját, folyamatosan újabb felületeket nyitva meg a táncosnő számára. 

A leglátványosabb: Guide

Noha a hatalmas, arany függönyökkel és mozgó lámpákkal felszerelt Mee Too is joggal pályázhatna a leglátványosabb előadás címére, Josef Kotêšovsky és Jaro Ondruš térmanipulációs és virtuális valóságot teremtő produkciója nálam elviszi a pálmát. A szárazjéggel telefüstölt teremben egyetlen projektor lappá vékonyított fénye vágja ketté a teret, melyben egyazon szereplő idősebb és fiatalabb énje próbál meg találkozni téren és időn át. A fényfal nemcsak tapinthatóvá, szilárddá válik, de még olyan mágikus erővel is bír, amely képes megszakítani az idő folytonosságát. 

A legkreatívabb: Ohne Nix

A semmiről csinálni előadást akkor is kihívás, ha az alkotók kiapadhatatlan forrásai a kreativitásnak. Az Ohne Nix egyike a fesztivál azon produkcióinak, amelyek rávilágítanak, mennyire furcsa is tulajdonképpen a színházi szituáció és a kortárs tánc műfaja. Két arc mosolyog ránk rezdületlenül a sötét színpadon: eleinte úgy tűnik, mintha valóban a szereplők arca lenne, de később kiderül, hogy szoborfejekre projektorral vetített videofelvételt látunk. A beszélő arcok egy fejben játszódó koreográfiai koncepciót osztanak meg velünk, melyhez később a valódi szereplők is csatlakoznak egy kísérleti bemutató erejéig.

A legelgondolkodtatóbb: The rest is Silence

Ohne Nix
Ohne Nix

A túlsúly, az evészavarok, a saját test elfogadása és az ezzel kapcsolatos traumák kerülnek színpadra egy puha, csöndes, meleg atmoszférában. Zene helyett egy női hang meséli az élettörténetét, erre reagál a négy táncművész, akiknek mozgása és halk létezése egy temető hangulatát idézi. A koreográfia búcsú a lelki bajok forrásaként megjelölt anyától, és búcsú a soha el nem fogadott testtől is. 

A legenergikusabb: Reck

Botis Seva koreográfiája nem egy törzsi civilizációt jelenít meg, hanem magát a civilizáció tagadását. A hip-hop fúzióra épülő tombolás olyan energiákat szabadít fel a színpadon, ami leviszi az első sorban ülő nézők haját. Nem csoda, hogy a felrobbantott színpadot maguk mögött hagyva a táncosok vissza sem jönnek a taps alatt – mit nekik olyan apróság, mint a nézők tetszése?!

A legcukibb: Alien Express

A filmtörténet híres komikus párosait idéző duó két srác kapcsolatának elmélyülését jeleníti meg vicces, kedves és könnyen szerethető formában. A gyerekkori barátságból, játékos piszkálódásból fokozatosan bújik elő a felnőttszerelem, miközben az előadók visszarepítik a nézőket is saját gyermekkoruk boldog békeidejébe. 

A legritmikusabb: Bolero

The rest is Silence
The rest is Silence

Az ikonikus zene magával ragadó lüktetése harcot vív a színpadra lépő Clara Pampyn és Alberto Alonso állóképességével. A megállíthatatlanul sodró ritmus újabb és újabb körökre kényszeríti az egyre inkább levegőért kapkodó párost, miközben azok fizikai megpróbáltatásaikon keresztül saját kapcsolatukat is próbára teszik. Az elszántság, a megszállott szenvedély – amely különösen a táncosnő szeméből sugárzik – végül győzelemre segíti az előadókat. 

A legmélyebb: Displacement

Akár a legritmikusabb előadás címére is pályázhatna Mithkal Alzghair szíriai alkotó koreográfiája, melyben három férfi lépésinek ütemei szolgáltatják az egyetlen hangforrást. A kényszerű menetelés, a test állandó mozgásban tartása, a megadás gesztusai aktuálpolitikai töltetükön túlmutatóan is képesek megszólítani a nézőt: a test helyezkedése és helyet nem találása, a tanácstalanságból fakadó ideges, állandó testtónus, a tenni akarás és az alkotó energiák feszes ritmusba korlátozása szinte szétfeszíti a koreográfia szigorú rendjét.

A legerősebb: Woman

A fesztivál arcának is választott Daniel Mariblanca kétség kívül egyike a legerősebb jelenléttel bíró előadóknak. A darab félelmetes bátorsággal ötvözi a férfi és női energiákat, és mutat rá a biológiai nem és a nemi identitás között feszülő konfliktusokra. Az előadó a koreográfia második felében végig a nézőknek háttal állva néz át egyik, majd másik válla fölött, félelmetes sebességgel dobálva a fejét ide-oda, mintha csak a nemiség kétpólusú rendszerébe szorult volna. Ezzel az egyszerű gesztussal egy feloldhatatlan belső harc őrlő gépezetét tárja elénk.

A kedvencem: Anyádék rajtam keresnek

Cuhorka Emese és Fülöp László produkciója nem csak azért volt a kedvencem, mert egyetlen magyar meghívott előadókként levetkőzhetetlen elfogultsággal vártam a produkciójukat: a fesztivál záró előadása friss levegővel söpörte tisztára a sok mélységes témától, traumától és izzadtságtól már áporodottá vált sötét színháztermet. Az egészséges önkritika, a humor és a kérdés, hogy végül is mi lehet annyira fontos, hogy mi itt Aarhusban három napja egy emailre sem tudunk válaszolni, segített kijönni a fesztivál okozta kábulatból, és elmosolyodni saját fontoskodásunkon. Mert a társadalom józanabbik fele számára mégsem több egy kissé érthetetlen, de megbocsátható játéknál az, amit mi összeráncolt szemöldökkel, tiszteletteljes kiejtéssel kortárs táncnak nevezünk.

Szerző: Dohy Anna