A válogatás egy speciális (és egy kicsit túlmisztifikált) rendszerben történik: a jelentkezők videofelvételeket küldenek a jelölt előadásukról, a videókat a hálózat tagszervezetei közül delegált zsűri közösen nézi végig, majd egy speciális szavazási rendszeren keresztül szűri. A hálózatnak nincsen művészeti vezetője, éppen ezért a kiválasztott művek minden évben rendkívül változatos képet mutatnak – annyit azonban elárultak a szervezők, hogy törekszenek az elméleti, konceptuális munkák (melyek megfigyelésük szerint Európa földrajzi közepén gyakoribbak) és a fizikális, mozgásanyagban gazdag előadások (melyek inkább a peremterületek sajátja) egyenlő arányú bemutatására.

Az idén kiválasztott húsz előadásból tizennyolcat láthatott a közönség a dániai Aarhusban megrendezett három napos Springforward Fesztiválon – egy tajvani vendégprodukcióval és egy videón bemutatott munkával kiegészítve ez a szám már húszra emelkedett. A fesztivál Springback néven megrendezett kritikusképző programjának tagjaként az összes előadást végignézve természetes élőhelyemmé vált a sötét színházterem, és már oxigén helyett is a szárazjég tartott életben, mégsem terhelném az olvasót azzal, hogy egyetlen cikkben megpróbálom leírni mind a húsz produkciót. Ehelyett csupán azokat emelem ki, amelyek valamilyen szempontból mély benyomást tettek rám.

A legextrémebb: Origami

Origami

Satchie Noro félelmetes duója egy hatalmas, táncoló konténerrel. Az eposzok nagy csatáit lassított felvételként újraértelmező darabban a magányos hősnő a gravitáció és a nehézkedés törvényeit figyelmen kívül hagyva győzi le az embert magába morzsolni próbáló gépet. Az esőt ígérő szürke ég alatt szinte világítanak a konténer piros színei, miközben az ormótlan vas origami módjára változtatja alakját, folyamatosan újabb felületeket nyitva meg a táncosnő számára. 

A leglátványosabb: Guide

Noha a hatalmas, arany függönyökkel és mozgó lámpákkal felszerelt Mee Too is joggal pályázhatna a leglátványosabb előadás címére, Josef Kotêšovsky és Jaro Ondruš térmanipulációs és virtuális valóságot teremtő produkciója nálam elviszi a pálmát. A szárazjéggel telefüstölt teremben egyetlen projektor lappá vékonyított fénye vágja ketté a teret, melyben egyazon szereplő idősebb és fiatalabb énje próbál meg találkozni téren és időn át. A fényfal nemcsak tapinthatóvá, szilárddá válik, de még olyan mágikus erővel is bír, amely képes megszakítani az idő folytonosságát. 

A legkreatívabb: Ohne Nix

A semmiről csinálni előadást akkor is kihívás, ha az alkotók kiapadhatatlan forrásai a kreativitásnak. Az Ohne Nix egyike a fesztivál azon produkcióinak, amelyek rávilágítanak, mennyire furcsa is tulajdonképpen a színházi szituáció és a kortárs tánc műfaja. Két arc mosolyog ránk rezdületlenül a sötét színpadon: eleinte úgy tűnik, mintha valóban a szereplők arca lenne, de később kiderül, hogy szoborfejekre projektorral vetített videofelvételt látunk. A beszélő arcok egy fejben játszódó koreográfiai koncepciót osztanak meg velünk, melyhez később a valódi szereplők is csatlakoznak egy kísérleti bemutató erejéig.

A legelgondolkodtatóbb: The rest is Silence

Ohne Nix

A túlsúly, az evészavarok, a saját test elfogadása és az ezzel kapcsolatos traumák kerülnek színpadra egy puha, csöndes, meleg atmoszférában. Zene helyett egy női hang meséli az élettörténetét, erre reagál a négy táncművész, akiknek mozgása és halk létezése egy temető hangulatát idézi. A koreográfia búcsú a lelki bajok forrásaként megjelölt anyától, és búcsú a soha el nem fogadott testtől is. 

A legenergikusabb: Reck

Botis Seva koreográfiája nem egy törzsi civilizációt jelenít meg, hanem magát a civilizáció tagadását. A hip-hop fúzióra épülő tombolás olyan energiákat szabadít fel a színpadon, ami leviszi az első sorban ülő nézők haját. Nem csoda, hogy a felrobbantott színpadot maguk mögött hagyva a táncosok vissza sem jönnek a taps alatt – mit nekik olyan apróság, mint a nézők tetszése?!

A legcukibb: Alien Express

A filmtörténet híres komikus párosait idéző duó két srác kapcsolatának elmélyülését jeleníti meg vicces, kedves és könnyen szerethető formában. A gyerekkori barátságból, játékos piszkálódásból fokozatosan bújik elő a felnőttszerelem, miközben az előadók visszarepítik a nézőket is saját gyermekkoruk boldog békeidejébe. 

A legritmikusabb: Bolero

The rest is Silence

Az ikonikus zene magával ragadó lüktetése harcot vív a színpadra lépő Clara Pampyn és Alberto Alonso állóképességével. A megállíthatatlanul sodró ritmus újabb és újabb körökre kényszeríti az egyre inkább levegőért kapkodó párost, miközben azok fizikai megpróbáltatásaikon keresztül saját kapcsolatukat is próbára teszik. Az elszántság, a megszállott szenvedély – amely különösen a táncosnő szeméből sugárzik – végül győzelemre segíti az előadókat. 

A legmélyebb: Displacement

Akár a legritmikusabb előadás címére is pályázhatna Mithkal Alzghair szíriai alkotó koreográfiája, melyben három férfi lépésinek ütemei szolgáltatják az egyetlen hangforrást. A kényszerű menetelés, a test állandó mozgásban tartása, a megadás gesztusai aktuálpolitikai töltetükön túlmutatóan is képesek megszólítani a nézőt: a test helyezkedése és helyet nem találása, a tanácstalanságból fakadó ideges, állandó testtónus, a tenni akarás és az alkotó energiák feszes ritmusba korlátozása szinte szétfeszíti a koreográfia szigorú rendjét.

A legerősebb: Woman

A fesztivál arcának is választott Daniel Mariblanca kétség kívül egyike a legerősebb jelenléttel bíró előadóknak. A darab félelmetes bátorsággal ötvözi a férfi és női energiákat, és mutat rá a biológiai nem és a nemi identitás között feszülő konfliktusokra. Az előadó a koreográfia második felében végig a nézőknek háttal állva néz át egyik, majd másik válla fölött, félelmetes sebességgel dobálva a fejét ide-oda, mintha csak a nemiség kétpólusú rendszerébe szorult volna. Ezzel az egyszerű gesztussal egy feloldhatatlan belső harc őrlő gépezetét tárja elénk.

A kedvencem: Anyádék rajtam keresnek

Cuhorka Emese és Fülöp László produkciója nem csak azért volt a kedvencem, mert egyetlen magyar meghívott előadókként levetkőzhetetlen elfogultsággal vártam a produkciójukat: a fesztivál záró előadása friss levegővel söpörte tisztára a sok mélységes témától, traumától és izzadtságtól már áporodottá vált sötét színháztermet. Az egészséges önkritika, a humor és a kérdés, hogy végül is mi lehet annyira fontos, hogy mi itt Aarhusban három napja egy emailre sem tudunk válaszolni, segített kijönni a fesztivál okozta kábulatból, és elmosolyodni saját fontoskodásunkon. Mert a társadalom józanabbik fele számára mégsem több egy kissé érthetetlen, de megbocsátható játéknál az, amit mi összeráncolt szemöldökkel, tiszteletteljes kiejtéssel kortárs táncnak nevezünk.