A lenyűgöző improvizációs tehetségű Melissa McCarthyt ez a film tette ismertté, majd feltűnt a színen Lena Dunham a Csajokkal, illetve a stand-upos Amy Schumer, aki először élő műsorának Mostly Sex Stuff című felvételével vált némiképp ismertté, aztán az Amynek áll a világ (Inside Amy Schumer) című formabontó tévésorozatával csinált kisebb feminista forradalmat a tévében.
Hármójukban közös, hogy merész, sokszor kifejezetten közönséges, máskor erősen átpolitizált humoruk és – mondjuk ki – túlsúlyuk miatt egy évtizeddel korábban aligha rúghattak volna labdába a filmiparban, de a 2010-es évekre (részben a televíziós robbanásnak, a korhatáros komédiák divatjának és a fősodorbeli amerikai komikusok kifulladásának köszönhetően) megérett rá a helyzet, hogy nem modellalkatú, nem a férfi főhős csaját alakító, nem szexuális tárgyként funkcionáló nőket is lássunk a tévében. Olyanokat, akiknek saját hangjuk van.
Ahogyan egyre híresebbé (azaz jövedelmezőbbé) váltak, egyre nagyobb szabadságot kaptak tévében és moziban: Amy Schumer 2015-re eljutott oda, hogy nemcsak megírhatta a Kész katasztrófa című egész estés vígjátékot, hanem a főszerepét is eljátszhatta, annak ellenére, hogy 50 kilogrammnál többet nyom. Azért persze megkérték, hogy dobjon le néhány kilót a forgatás előtt, és ráeresztettek egy személyi edzőt – de legalább lett egy újabb vicces sztorija a stand-upjához.
 Jelenetek a filmből |
A Kész katasztrófa azt a hollywoodi romantikusfilm-sablont fordította visszájára szórakoztatóan, amely szerint a csélcsap pasi felvezetésképpen mókás kalandokba keveredik különböző nőkkel, hogy aztán ráleljen az Igazira, akivel sok fordulatot, nehézséget és látványos személyiségfejlődést követően egymáséi lesznek. Itt Schumer alakította az egyéjszakás kalandokra szorítkozó, felszínes csajszit, akit végül meghódít a Bill Hader által játszott szimpatikus orvos. Schumer és Judd Apatow filmje egyszerre működött szellemes műfajparódiaként és a műfaj kiemelkedően jól megírt, egyedi hangvételű darabjaként, és mivel 140 millió dollárt hozott, egyértelmű volt, hogy Schumer innentől kezdve színésznőként is elképzelhetővé válik a stúdiók számára.
A héten bemutatott Ó, anyám! (Snatched) az első olyan film, amelyhez alkotóként semmi köze, viszont főszerepet játszik benne. A vígjátékot Katie Dippold írta, aki a Melissa McCarthy és Sandra Bullock főszereplésével készült idétlen, de néhol meglepően vicces Női szervek szerzője is, és Jonathan Levine rendezte, aki olyan szerethető, az átlagosnál sötétebb komédiákat csinált, mint a Fifti-Fifti és az Eleven testek. Egyáltalán nem meglepő, hogy Schumer rábólintott a felkérésre, de tény, hogy az Ó, anyám! sokkal kommerszebb és kevésbé különleges, mint bármi, amit eddig csinált, és míg az Amynek áll a világ némelyik feminista szkeccsére minden bizonnyal évek múlva is emlékezni fogok, ebből a filmből másnap már nehezemre esik képsorokat felidézni.
Világos, hogy miért akarták Schumerrel megcsinálni ezt a filmet: az alkotók átmentették ide színpadi alteregójának azokat az elemeit, amelyek beleférnek egy széles közönséget megcélzó vígjáték kereteibe; ismét a fogalmatlan, végtelenül nárcisztikus szőkét hozza, aki a folyamatos szelfizés közben nem nagyon veszi észre, hogy mi zajlik körülötte a világban. A sztori lényege, hogy mivel a pasija ejti, kénytelen az anyukáját (Goldie Hawn, aki tizenöt év kihagyás után tért vissza a vászonra) elvinni a már befizetett ecuadori nyaralásra, ahol minden és még annál is több megtörténik vele, ami csak egy tájékozatlan, de annál magabiztosabb amerikai turistacsajjal megtörténhet.
 A képek forrása: MAFAB |
De miközben a film viszonylag mulattatóan kifigurázza a fehér amerikai felsőbbségtudatot és a közösségimédia-függőséget, valamint korhatáros komédiaként bedob olyan őrületesen merésznek szánt kiszólásokat, hogy „anya farkát szopod”, meg „nem szolgálnak fel ondót”, azért egy pillanatra se higgye senki, hogy bármi olyat fog tőle kapni, amit ne látott volna már ezerszer más hollywoodi vígjátékokban.
Az Ó, anyám!-ban talán még az a legmeglepőbb, hogy a sztorija annyira vadan valószerűtlen és idióta fordulatokat vesz néha (kis spoiler: bár Schumer figurája annyira mozgékony, hogy épp csak a napozóágyig képes elvánszorogni, amikor anyjával együtt csúnya, gonosz emberrablók kezére kerülnek, azért technikásan kinyír közülük párat), hogy időnként úgy érezhetjük magunkat, mintha egy gyengébb Adam Sandler-darabot néznénk. Vizuálisan pedig pont annyira jellegtelen a film, amilyenre az Egy bébiszitter naplója látványtervezőjétől és a Dől a moné operatőrétől számítanánk.
Úgy tűnik, Amy Schumert máris utolérte az, amit Melissa McCarthynál mostanában (A főnök) szintén érezni lehet: ahogy sztárstátuszba kerültek, Hollywood kiszipkázza belőlük azt, amitől különlegesek, és ezt felhígítva a tömegek elé löki. És ebben a változatban persze már sokkal kevésbé izgalmasak, mint amikor a saját kis projektjeiket tolták a saját szabályaik szerint, rétegközönségnek. Bár már akkora nevek, hogy szinte bármit megtehetnek, ironikus módon ahhoz, hogy a státuszukkal járó szabadságukat megtarthassák, lehet, hogy kénytelenek lesznek egyre több kommersz, nagy pénzügyi sikerrel kecsegtető filmet vállalni.
De olyan nagyon azért nem aggódom Amy Schumerért. Világos, hogy neki továbbra is fontos, hogy kreatív alkotóként valósíthassa meg az ötleteit, tavaly megjelent a The Girl with the Lower Back Tattoo (A ribancrendszámos lány) című memoárja, idén kijött egy újabb standup-felvétellel a Netflixen (The Leather Special), amit ő maga rendezett, és állítólag előbb-utóbb az Amynek áll a világ ötödik évada is megszületik majd. Csak legyen rá ideje két bohóckodás közt.