Beszélgetés Nánási Henrikkel
2017.05.08.

A Budapesti Tavaszi Fesztivál egyik legizgalmasabb produkciója Mozart Varázsfuvolája volt a berlini Komische Oper vendégjátékában. Az előadást a főzeneigazgató Nánási Henrik vezényelte. VLASICS SAROLTA INTERJÚJA.

Revizor: Ön vezényel és zenét is szerez: melyik szerepében erősebb az egója?

Nánási Henrik: Ez két alapvetően különböző dolog, mert a karmester elsősorban médium, aki a zeneszerző és a közönség kapcsolatában közvetít, míg maga a zeneszerző valami újat alkot. Én ismerem mind a kettő lelkét, hiszen zeneszerzőként is végeztem, és egy időben sok művem is született, bár ma már inkább háttérbe szorult az életemben a komponálás. Karmesterként kell egy nagyon határozott meggyőződés arról, hogy egy művet hogyan akarok interpretálni, tudnom kell, mit gondolt a zeneszerző róla és mit gondolok én. Zeneszerzőként az alkotás által közvetlenül ad magából valamit az ember, karmesterként pedig közvetetten, a zeneszerző művének interpretálásán keresztül.

R: Elkezdett zeneszerzést tanulni, aztán valamiért váltott.

Nánási Henrik
Nánási Henrik. Fotó: Jan Windszus Photography.

NH: Ez inkább folytatás volt. Budapesten a Bartók Konzervatóriumban kezdtem zeneszerzői tanulmányaimat, majd Bécsben folytattam a zeneakadémián, ahol később felvettem a karmesteri és a korrepetitori szakokat is. Az opera műfaja már gyerekkorom óta lenyűgözött, és amikor „csak” zeneszerzést tanultam, ez rendkívül hiányzott. Énekesekkel ugyan mindig is sokat dolgoztam, de nem eleget, és szerettem volna az opera műfaját a maga teljességében élni, elsajátítani és előadni. Így kezdődött a karmesteri életem, elsőként tanulmányaimmal, később az első operavezénylésemmel, majd kibővülve szimfonikus koncertekkel. Még a bécsi zeneakadémiára  jártam  utolsó éves hallgatóként, amikor már a klagenfurti színházban megkaptam első állásomat mint korrepetitor, ahol végre elkezdhettem az általam oly nagyon áhított  operákat kísérni, aztán hamarosan jöttek az első vezényelt előadások is.

R: Miért ment Bécsbe tanulni?

NH: Bécs mindig nagyon izgalmas hely volt, közel Magyarországhoz, és nagyon vonzott a város hihetetlenül színes zenei élete. Különösen érdekesnek találtam az óriási klasszikus-romantikus zenei tradíció és a legkülönbözőbb modern zenei irányzatok kínálatának kombinációját.

R: Aztán mégsem hazafelé indult el, hanem ellenkező irányba. Vannak szép számmal városok – Klagenfurt, Augsburg, München, hogy csak a kötött munkahelyeit említsük, de voltak egyéb meghívásai is. Ez egy konkrét út tudatosan építkezve, vagy mindegyikben van valami, ami akár véletlenszerűen, de fontossá vált?

NH: Mindegyik fontos állomás volt, de ma visszanézve azt gondolom, talán a legelső, Klagenfurt volt a legfontosabb. Ott tanultam  meg, hogyan  kell az operával mint műfajjal bánni,  hogyan  kell viszonyulni az énekesekhez zongorakísérés során. Egy korrepetitornak pontosan tudnia és éreznie kell, hogyan "működik" egy énekes, hogyan vesz levegőt, mire van szüksége a színpadon.  Ezen kívül nem úgy kell zongoráznia, mint egy zongoraművésznek, hanem azt kell reprodukálnia, ahogy egy egész zenekar szól. Klagenfurtban óriási repertoárt zongoráztam végig. Mivel Klagenfurt nem nyújtja azt a szórakozási lehetőséget, mint egy nagyváros, az odaszerződött vendégénekesek a próbák és előadások közti szabadnapokon is dolgozni akartak. Emlékszem például, volt egy basszus, aki fél évvel később Wagner Ringjében szerepelt egy nagy német színházban és gyakorolni akarta szerepét, amit így én tanítottam be neki. Tehát megtanultam majdnem az egész Ringet is, annak ellenére, hogy ez a darab soha nem került a klagenfurti Stadttheater műsorára. Ilyen és hasonló élményeim voltak, fantasztikus iskola volt, rengeteget tanultam.

R: Valahogy mindig visszatérünk az operához. Miért ez a legfontosabb?

NH: Ezzel kezdődött minden. Édesapámnak megvolt otthon a Teatro alla Scala lemezsorozata, amelyeken Maria Callas, Tito Gobbi és hasonló kaliberű művészek énekeltek, ez engem teljesen elvarázsolt. Különösen Callas, akinek a hangja először közvetítette nekem a zenét, és mai napig az egyik legnagyobb énekesnek tartom, aki valaha élt.  Callasról senki nem mondja, hogy elég jó énekes volt: vagy rajong érte valaki, vagy ki nem állhatja. Mondanom sem kell, hogy én az előbbiekhez tartoztam és tartozom ma is, az ő hangján keresztül kezdődött az én opera imádatom. Zeneileg az ő lemezein nevelkedtem. Később azután, zenei tanulmányaimat követően, Klagenfurtban belekerültem az operai világba, annak minden oldalát megismerve. Persze a karmesteri tevékenység során fokozatosan másféle zenei műfajok is előtérbe kerültek, elsősorban is a szimfonikus zene, de az opera ma is az egyik legfontosabb része az életemnek.

R: Vezényelt Magyarországon is a Budapesti Operettszínházban, ott más műfajban dolgozott.

NH: Az Operettszínházban Marica grófnőt, Denevért, A mosoly országát vezényeltem, egy időben pedig sokat dolgoztam a bécsi Volksoperben is, ami híres az operett-tradíciójáról. Azelőtt kevésbé kedveltem az operettet, de amikor elkezdtem behatóbban foglalkozni vele, csodálni kezdtem ezt a műfajt és a benne közreműködő művészeket. Aki az operett műfaját igazán tudja, az mindent tud. Ott minden fontos, ének, tánc, beszéd, humor, de talán mindennél a legfontosabb: a tökéletes timing.

R: Volt két év az életében, amikor szabadúszó volt, az mennyire volt más, mint amikor színházakhoz kötődött?

NH: Szabadúszóként sokat van úton az ember, ugyanakkor mégis több idő jut a felkészülésre, a darabokkal való behatóbb foglalkozásra. Főzeneigazgatóként nagyon sokféle a feladat és néha sajnos kevesebb a lehetőség az elmélyült munkára.

R: 2012 óta berlini Komische Oper főzeneigazgatója.

NH: Ez egy teljesen másfajta tevékenység, alapvetően arról szól, hogy az intendánssal közösen meghatározzuk a színház zenei arculatát, a zenei irányokat, biztosítjuk az előadások színvonalát, ápoljuk a zenekar, a kórus és az ensemble munkáját. Természetesen ez sok adminisztrációval is jár, de számomra a zenén van a hangsúly, és mivel emellett sokat vendégszerepelek is, így alapvetően a zenei életem nem változott.

R: A Komische Oper mellett két másik operaház is működik Berlinben, a Deutsche Oper és a Staatsoper. Megférnek egymás mellett, mennyire különböznek egymástól?

Képek a berlini Varázsfuvolából
Képek a berlini Varázsfuvolából. Fotó: Iko Freese/drama-berlin.de

NH: Megférnek, mert különböznek. A Deutsche Oper és a Staatsoper között van ugyan átfedés, sok tekintetben hasonló a repertoár, többnyire a nagy volumenű operákat játsszák, Wagnert, Strausst, Puccinit, a nagy Verdiket. A Komische Oper más irányba orientálódott. Sokkal inkább specializálódtunk a ritkaságokra, olyan darabokra, amiket máshol nemigen láthat-hallhat az ember. Ezen kívül jelentős az operett-tradíciónk, ezekből is főként a kevésbé ismerteket mutatjuk be. Ugyanakkor Felsenstein óta erős hagyományai vannak a rendezői színháznak, ezt tekintve is erősen elkülöníthető a másik két színháztól. Ellentétben a másik két operaházzal, a Komische Oper alapvetően ensemble-színház, összeszokott társaság, amelyik pontosan tudja, mit lehet kihozni egy-egy produkcióból közösen. Rendszeresen visszatérő rendezőink vannak, akik szintén jól ismerik a társulatot. Kevésbé dolgozunk sztárénekesekkel, ami persze pénzkérdés is. Ugyanakkor azt gondolom, fontos, hogy elkülönítse magát a színház, kialakult egy saját repertoár, van törzsközönség, szinte mindig teltházakkal játsszunk, még olyan kevésbé ismert darabokat is, mint például Muszorgszkijtól A szorocsinci vásár, aminek április elején vezényeltem a premierjét.

R: A varázsfuvola, amivel most az Erkel Színházban vendégszerepeltek, immár legendává vált.

NH: Ez egy speciális produkció, mely szinte szimbólumává vált a színház jelenlegi arculatának. Mindenütt fantasztikus siker, Berlinben bőven túl vagyunk a 100. előadáson, és akkor még nem beszéltünk a vendégjátékokról. Ez a produkció szinte hozzánk nőtt, mindannyiunk szerves részévé vált.

R: Egészen elképesztő szcenikailag is az előadás, nagyon sokféle elemet használ, mozgásszínháztól a némafilm, az animáció eszközeiig.

NH: A premier idején két hónapig próbáltuk a darabot, ugyanis ahhoz, hogy összeálljon, nagyon fontos a precizitás. Az énekeseknek nagyon nehéz volt megszokni, hogy sokszor nem egymással játszanak és kommunikálnak, és reagálniuk kell arra, ami egy vetítővásznon történik. Nincsenek számukra tárgyak, díszletek a színpadon. Az énekes szinte a vetítővászon része, nyúl egy tárgyért, ami valójában nincs, vagy simogat egy virtuális feketemacskát. Aztán beállt a produkció, de nagyon oda kell figyelni a precizitásra, mert ha valami ott elcsúszik, az rögtön észrevehető, dominóként dőlhet össze az előadás. Nem is beszélve arról, hogy ahhoz, hogy zeneileg is minden finomság és pontosság meglegyen, különösen nagy koncentrációra van szükség.

R: Nagyon sokféle Varázsfuvola van, de azért ez nagyon másféle megközelítés.

NH: Van egy úgynevezett animációs csoport, az "1927", akik ilyen jellegű rendezői megközelítéseket dolgoznak ki, különböző művészeti projekteket valósítanak meg az animáció segítségével. Ez annyira izgalmasnak tűnt, hogy úgy gondoltuk, valahogy be kellene építeni egy darabba, mert ez a formanyelv nagyon különleges lehet. Ez volt a kezdet, de eleinte nagy volt a kérdőjel is. Ez volt az első közös produkciónk Barrie Koskyval, és biztosak voltunk benne, hogy mássága miatt a produkció vagy nagyon nagy siker lesz, vagy nagyon nagy bukás. Szerencsére siker lett, és máig töretlenül az. Fontos, hogy a Komische Oper fölvállaljon olyan előadásokat és megközelítéseket, amiket máshol nem láthat és hallhat a néző. Ebben persze mindig ott rejlik a rizikó, mert a közönség reagálása kiszámíthatatlan. Mindenestre az esetek túlnyomó többségében döntéseink helyesnek bizonyultak.

R: Régóta nem Magyarországon él. Mennyire lát rá a magyar kulturális életre?

NH: Kevéssé, hiszen nagyon régen dolgoztam Magyarországon utoljára. Mindenestre az a kínálat, amit például akár az idei Budapesti Tavaszi Fesztivál nyújt, a programok sokszínűsége és gazdagsága fantasztikus és példaértékű. Általában véve is sok a prózai színház, a legkülönbözőbb kulturális projekt, nagyon sokféle zenei intézmény működik: ez európai mércével is igen figyelemre méltó.