De akár leáldozott neki, akár most kap új erőre, szórakoztató és tanulságos, ahogy Beischer-Matyó Tamás zeneszerző és Mechler Anna Eliza librettista a műfajhoz nyúl. Parodizálják, sőt, nevetségessé teszik alapvető elemeit – ilyen, amikor a két férfi szereplő vehemens erővel énekel olyan banális dolgokról, hogy miért nem veszik fel a telefont, és miként hívják vissza azt, aki hívta őket. Ugyanakkor eleget is tesznek az opera írott és íratlan műfaji jellemzőinek – például abban, hogy a mű halálesettel végződik. A Kreatív kapcsolatok arról a (valljuk be) elhasznált témáról beszél, hogy mennyire nincsenek nagy volumenű narratívák a mai korban. Ennek ellenére a megvalósítás érdekfeszítő, a dráma áldásos tévelygésben tartja a nézőt, még az első felvonás után sem tudhatjuk, mit várjunk a történettől.
 Kendi Lajos és Frankó Tünde |
Az opera négy ember kamaradrámája. A Fotós (Kendi Lajos) antihős, egy hedonista manipulátor, akit „a kreatív munkakapcsolatok” érdekelnek. Egoista és lélektelen, mégis hatni tud a lélekre, fotóalanyai függni kezdenek személyétől. A Fotós mint a valóság alakítója – ezáltal birtokosa – nem új szereplő a művészetben, gondoljunk csak Antonioni Nagyításának főhősére. A Fotóstól függő személy a becsvágyó, de állandóan falakba ütköző, kiégett Programozó (László Boldizsár), aki annak ellenére beleszeret a Fotósba, hogy az többször megalázza őt. Az ő mazochisztikus hajlamai végül tragédiához vezetnek. az Énekesnő (Lukács Anita) egy feltörekvő művész, aki viszont híján van mindenféle művésziességnek – manipulálható, hajlítható és hiú. A Fotós iránt érzett szerelme megalapozatlan, fő bűne a naivitás. Parányi tehetségét céges bulikon, kis haknikon kamatoztatja. Az Üzletasszony (Frankó Tünde) kényelmes és érdektelen, ő az, akire még a zárójelenet felfokozottsága sincs hatással.
Az előadást Székely Kriszta rendezte, az ő keze munkájáról árulkodik a hiteles színészi játék. Kendi Lajos alakítása különösen lenyűgöz – ő az, aki fittyet hány az éneklés alapvető szabályaira, az első megszólalását egy falat szendviccsel a szájában kezdi, a második felvonásban meg egy húzásra benyakal vagy három-négy deci vizet, és mégis képes utána énekelni. Fő érdeme persze nem ez, hanem hogy egy kamaraszínpad közelségéből is élvezhető és makulátlan színészi játékot nyújt – sőt, antihős lévén, szívből lehet utálni ezt a manipulatív, érzéketlen figurát. László Boldizsár hiteles az elnyűtt, válságban lévő, kiszolgáltatott Programozó személyében, a dráma csúcspontjában pedig hatásos kettejük közös játéka. Frankó Tünde pontosan az az elkényeztetett, elszürkült külvárosi újgazdag típus, melyből annyit látunk mostanában az amerikai sorozatokban. Lukács Anita az egyetlen szereplő, akivel azonosulni lehet – ártatlansága a veszte, és ez az ártatlanság az énekhangban is megjelenik.
 Kendi Lajos, László Boldizsár és Lukács Anita (Éder Vera fotói, forrás: Budapesti Operettszínház) |
A muzsika viszont, habár a mű posztmodern megközelítésének nélkülözhetetlen eleme, gyakran a háttérbe szorul. Persze ez nem feltétlenül negatív kritika. Beischer-Matyó olyan zenét írt, mely hűen szolgálja a cselekményt, sőt, reflektál más, korábbi zeneművekre is. (Jól észrevehető fityisz ez annak a gyakorlatnak, hogy ma már szinte csak a 19. századi operarepertoárt tartjuk életben.) Így például a Carmen vagy Beethoven egy-egy motívuma is megjelenik a műben. Az előadás egy mozzanatában pedig arra is rámutat, mennyire kívül került a művészet a hétköznapokon: miközben az Énekesnő egy munkahelyi összejövetelen énekel, az Üzletasszony azt ecseteli, hogy mennyivel egyszerűbb lett volna egy magnót hozni hús-vér ember helyett.
A zenekar csupán 11 fős; Dubóczky Gergely irányította őket. A vékonyabb, feszesebb és élesebb hangzás, mely egy ilyen kis együttessel létrejöhet, erősítette az opera pszichothriller jellegét. Hát ilyen egy opera az új évezredben: szokatlan, szabályok nélküli és kevés emberhez szól. Miközben itt-ott javában dolgoznak a repertoár megújításán, Beischer-Matyó Tamás zenéje félszeg iróniával és rendkívül szórakoztató módon jelzi, hogy ezzel a műfajjal nincsen minden rendben. Ahogy persze a világgal sem, hiszen mindannyian – így vagy úgy – manipulálunk és minket is manipulálnak.
Ja, és nem is említettem: ez az első opera, amelyben mémeket láttam. What a time to be alive!