Henrik Ibsen: Hedda Gabler / Dramaten Stockholmi Királyi Színház, MITEM 2017
2017.05.03.

A vetített díszletben lehetett volna egy medence is - kíbicnek semmi sem drága, ugye -, és akkor Hedda halomra lőhette volna benne a pasikat, mint Uma Thurman a Kill Billben, az én egyik kedvenc filmem egyik kedvenc jelenetében. Nem volt medence. CSÁKI JUDIT ÍRÁSA.

De volt vetített díszlet. Egy szép szalon, benne szép bútorok. Kényelmes fotelekben üldögélt a három férfi: Tesman, Brack bíró és Eilert Lövborg. A vászon előtt élőben játszott Hedda, vagyis Electra Hallman, aki azt is eljátszotta, hogy egy filmvászonnal játszik.

Electra Hallman
Electra Hallman

Nagy a műfaji vándorlás a színházak vidékén, a fantázia határtalan, a technikai tudás a csillagokat ostromolja. Engem speciel le lehet beszélni arról, hogy demagóg és divatjamúlt módon a dráma után kutakodjak - már amennyiben olyan intenzíven "etetik" a szememet, hogy időm sincsen erre, nemcsak kedvem. Vagyis: felőlem pereghet a film, jöhet a bluebox, a blacklight theatre, a laterna magika, tudok elégedett lenni dráma nélkül is. Kivált ha az van a színlapra írva, hogy Hedda Gabler, amit ismerek töviről hegyire, vagyis néhány kósza támpont is elég, hogy tudjam, hol tartunk és mennyi van még hátra.

Eléggé közkeletű vélekedés, kivált színigazgatói s egynémely rendezői berkekben, hogy a mai nézőnek ez kell: az "etetés", a varázslás, a hang- és színorgia, a klipszerű színpadi fogalmazás, a technikai virtuozitás. Részben igaz: a festett függöny díszlet már legföljebb idézetként megy el, vagy akkor, ha stílus(paródia). De a festett függöny és a virtuális szereplőgárda közt van néhány grádics.


Persze, a virtuális szereplőgárdával sincsen semmi baj, elvégre a filmeket is szeretjük. A színház par excellence színházjellegén ugyan némileg tompít, hogy szó nincs egyszeriségről, pillanatnyi csodáról, hiszen bármikor, akárhányszor ugyanúgy folyik az előadás, hozzáad viszont, ha az egyik szereplő játékának vezérfonala a vetített többiekkel való zökkenőmentes összeműködés. Nem sietni, nem késni, pontosan a "jelbe" állni - és minderre még föl is hívni a közönség figyelmét. Ezt is lehet érdeklődéssel nézni, úgy is néztem.

Ez pedig már akár Hedda Gabler jellemvonása is lehetne, mármint a dominaság. Ibsen kétségkívül új kontextusba helyezte a nőket százegynéhány évvel ezelőtt; Nórát és Heddát ráadásul olyanba, ami rugalmasnak mutatkozik az időben, vagyis könnyedén adható releváns mai értelmezés a figuráknak.Electra Hallman ezt perfektül tudja. Még mutatja is nekünk, kis "álcivil", kikacsintós mosollyal, hogy ő most a centire kimért jelben álldogál, vagyis valamit pótol a közönséggel való eleven kapcsolattartásból. És demonstrálja a hierarchikus viszonyt is a szereplők közt: egyetlen gombnyomással úgy belefojtja a szót a filmen igyekvő férfiakba, hogy csak úgy porzik, vagy jól beléjük teker, előre vagy vissza - szóval igazi domina.

A MITEM egyik előadása volt a stockholmi Dramaten produkciója, amelyet Anna Pettersson rendezett, aki maga is játszotta Heddát majdnem húsz éve. Mint a fesztivál műsorfüzetének (tán a fordítási nehézségek miatt?) kissé fűrészporos-nyögvenyelős ismertetőjéből tudhatjuk, az előadásban "a múlt és jelen párhuzamosan létezik, és álomszerű átjárók törik meg a lélektanilag realisztikus stílust". Ezt ugyan a magam részéről nem értem tetten (sem a "lélektanilag realisztikus" stílust, sem az álomszerű átjárókat), de azt láttam, hogy a nagyjából hetvenöt percre összenyomott darabban jókora ugrások vannak, hol erre, hol arra. Ez részint abból következik, hogy több szereplő hiányzik, ezért bizonyos fordulatok és motivációk elmaradnak, másrészt abból, hogy a főszereplő játéka "takarja" a vetített pasasokat.

Fotók: Sören Vilks. Forrás: MITEM
Fotók: Sören Vilks. Forrás: MITEM

Szóval nem érdekes Hedda apai öröksége és ebből fakadó létezési diszkomfortja. Nem érdekes Lövborg zsenialitása és Tesman középszerűsége. Nem érdekes Hedda el nem gyászolt szerelmi története Lövborggal. Mi érdekes? Hát az, hogy Hedda rá van cuppanva a fegyverekre, itt konkrétan öt darab pisztolyra, amelyet szigorú koreográfia illetve szertartás szerint csőre is tölt (nem Ibsentől, hanem Csehovtól tudjuk, hogy el is fognak sülni), szemlátomást szereti, simogatja őket, és nemigen szereti az életet.

Olykor bábjáték-formában végigsétál a vászon mögött, ez elég elgondolkodtató séta, szóval lassú is. Máskor összekacsint velünk, a nézőkkel, ránk mosolyog, mintha azt mondaná, ne vegyük már "azokat" olyan komolyan ott, a vásznon. Nem vesszük.

A vetített tér - szép. A színésznő igen tehetséges, akár még Hedda Gablert is remekül eljátszaná. De lehet, hogy Uma Thurmant is pompásan adná, amint szitává lövi az összes pasast, aztán a saját fejébe is ereszt egy golyót.

Mondom, hetvenöt perc volt az egész, láttunk egy remek színésznőt.

Szerző: Csáki Judit