Fekete tej / Rigai Új Színház, MITEM 2017
2017.05.01.

Mindig azok a fránya előítéletek, mindig azok a csúnya elvárások. Alvis Hermanis békés bocijai arra is tanítanak, hogy mindezekre semmi szükség. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Mivel tán nem vagyok egyedül meglepettségemmel és – mint majd kiderül – értetlenségemmel, jobb már most színt vallani. Igen, amikor anno lefoglaltam a jegyemet a Rigai Új Színház Fekete tej című produkciójára, bizony azt gondoltam, hogy a Kamrában sok éve nagy sikerrel futott Szigarjev-darab adaptációjára fogok majd menni, és ez a lett Alvis Hermanis színházi gondolkodását valamelyest ismerve talán nem is volt nagyon elrugaszkodott ötlet. (És akkor most lehet helytelenítően fejet csóválni, hogy milyen felkészületlen a magyar kritikus.) 

A mindenkori (észak)kelet-európai kisember nyomorának, túlélési küzdelmeinek, apró örömeinek plasztikus ábrázolásában mesteri fokon teljesítő, Magyarországon is több fontos előadásával megfordult lett sztárrendezőtől nem áll távol az élet sötét oldala, meg az abban megcsillanó szépség megtalálása és játékos, szellemes felmutatása. Jó néhány éve neves kollégám okkal nevezte őt korunk nagy humanistájának, hiszen az esendő, törékeny ember iránti szeretet átsüt legjobb előadásain. A Hosszú élet, a SzonyaA csend hangjai mind színházi szocializációm fontos építőkövei (most visszagondolva tűnik fel, hogy A jégre is emlékszem, pedig azt ott és akkor nem kedveltem annyira), épp ezért lepett és rendített meg, amikor 2015-ben nem legújabb rendezésével került a lapok címoldalára Hermanis, hanem azzal a nyilatkozatával, amiben a német színházakat „menekültfogadó központoknak” nevezte. Nesze neked, humanizmus. (És miközben megyek le a Nemzeti alagsorába, eszembe jut Oliver Frljic döbbenetes erejű, Magyarországon természetesen nem bemutatható előadása, A mi erőszakunk és a ti erőszakotok, amiben Hermanis fogvacogós rettegéssel fogalmazott nyilatkozata szó szerint elhangzik a színpadon. Arról jobb, ha hallgatok, hogy hogyan szcenírozva.)

Jó, most már nem tudok tovább köntörfalazni, ez a Fekete tej nekem most nem esett túl jól, és ebben lehet némi szerepe a felsorolt előzményeknek. A 2010-ben bemutatott előadás egy hosszú, 2003-ban megkezdett széria, A jég és a Szonya kivételével az említett előadásokat is tartalmazó sorozat záródarabja, melyben Hermanis a lett ember antropológiájáról gondolkodott a tőle megszokott és elvárt precizitással. A kisembert nagyítóval vizsgáló rendező fontos munkáiban látni, érezni, érzékelni tanított, illetve a vágy, a fantázia, a gondolat teremtő erejével hozott létre élő, lélegző tablókat. Olyan képeket mutatott, amelyeken sokáig élvezettel bóklászott a tekintet, olyan történeteket mesélt, melyek éppen jelentéktelenségük, banalitásuk révén kötötték le a nézői fantáziát. 

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból

Például amikor hiperrealista részletességgel ábrázolt egy életkort vagy egy egész korszakot, amikor saját legendáriummal rendelkező tárgyak segítségével (re)konstruált egy világot, amiről ugyan közvetlen érzéki tapasztalatunk nem volt és nem lehetett, mégis biztosak voltunk benne, hogy minden úgy és akkor történik a színpad jelenidejében, mint abban a tán sosemvolt múltban. Ezekben az előadásokban kimondatlanul is ott lebegtek a régió politikai-történelmi hátterére mint vastag, mindent elfedő függönyre tett utalások, ám ha a kelmét közelebbről vettük szemügyre, előtűntek a molyrágta lyukak is. 

A Fekete tejre mindezek a jellemzők (többé-kevésbé) állnak, azzal a különbséggel, hogy ezúttal nem emberek, hanem tehenek Hermanis történet nélküli történetének a főszereplői. Az előadás ismertetője érinti a globalizáció korában a lett farmereket (is) sújtó kártékony eseményeket, és a háztáji gazdálkodás lassú kivéreztetése valóban értelmezhető univerzális jelenségként, a végeredmény számomra mégis csupán magas színvonalon megvalósított, ám sem nem felkavaró, sem nem megható, s legjobb pillanataiban is csak mérsékelten elgondolkodtató etűdök füzére. 

Hermanis tágas, üres színpadán kezdetben két padon, háttal nekünk nagydarab, kabátba-kendőbe burkolt öregasszonyokat látni. Nem tudom, csak érzem, hogy öregasszonyok, ahogy roskatagon-görnyedten ülnek, meg ahogy a félhomályban, komótos, ingatag léptekkel, darabos mozgással eltávolodnak tőlünk, és elkezdik fejni láthatatlan teheneiket. Majd jön egy klasszikus Hermanis-féle átváltozás, amikor a szürke pufajkák álcája alól színes, virágos ruhákba, magas, tűsarkú cipőkbe öltöztetett, bájos fiatalasszonyok kerülnek elő. Izgatottan készülődnek, csinosítják magukat, igazgatják a hajukat és a sminkjüket, hogy aztán a műanyag, négyjegyű számmal ellátott fülbevaló-billogok, a mindegyikük csuklójára kerülő, szorosan megsodort, legyek elhessegetésére is tökéletesen alkalmas hajfonatok, a nyakba akasztott kolomp és a fejre erősített diszkrét szarvacskák előkerülésével rájöjjünk, hogy egy lett tehénfarm hétköznapjaiba nyerünk bepillantást a következő száz percben.

A képek forrása: Nemzeti Színház
A képek forrása: Nemzeti Színház

Igen, elismerem, hogy ez elég bizarrul hangzik, és az előadás tétje valószínűleg egy olyan, számomra itt és most csak nehézkesen felfogható kapcsolatnak a megérzékítése, ami a lett embert a természethez, az állataihoz fűzi. (A nemzetközi fesztiválok visszatérő jelensége ez amúgy: a kontextusukból kiragadott előadások mást és máshogyan kezdenek jelenteni, mint szülőföldjükön.) Nyilván van, akit mindez hosszas elemzésre indít a globalizáció kártékony hatásairól, a fogyasztói társadalom ránk aggatta súlyokról, vagy arról, miként merült feledésbe a rousseau-i jelszó az elmúlt évszázadokban. Ettől én megkímélem az olvasót, s csupán regisztrálom, hogy az elhangzó, többnyire banális történeteknek jól érzékelhetően van egy második, rejtett rétege, ami a megállíthatatlan változásról, az ún. fejlődésről szól, s ami ebben az archaikus értékeket, ember és természet valamikori bonthatatlan egységét tematizáló előadásban bűnös-kártékony folyamatként tételeződik. 

Az előadás hat női és egyetlen férfi szereplője Lettországban gyűjtött szöveganyagot mond gazdák és családtagként kezelt teheneik viszonyáról, miközben a szóban forgó jószágokat és gazdáikat is ők maguk játsszák, vetésforgóban. És az tényleg fantasztikus, amit tudnak és megmutatnak a lett színészek a mesterségből. Az, ahogyan a színésznők hol unott, bamba arccal, almát ropogtatva bámulnak ránk, máskor érzelmesen vagy rajongva bújnak oda tulajdonosaikhoz, az, ahogyan a falu kacska lábú, részeges bikája szerencsétlenkedve próbálja becserkészni az üszőket, pompás színészi teljesítmény. És remek, amikor anélkül, hogy „eljátszanának” egy tehenet, pici gesztusokkal, pontos mimikával és tekintettel keresik és találják meg az állati létezés leglényegét, miközben egy pillanatig sem felejtenek el emberek (is) maradni. Az ember és az állat attribútumai – összhangban az előadás alapüzenetével – nem ellenpontozzák, hanem szelíden összesimulva kiegészítik egymást. 

A kis létszámú csordát örömmel elnézegetem, a humoros vagy (Albinoni Adagiójával aláhúzott) tragikus hangoltságú sztorikat is érdeklődéssel hallgatom egy darabig. Nem kell sokáig keresgélni azokat a pillanatokat, melyek akadálymentes átjárókat nyitnak állati és emberi világ között, ilyenek a születésről vagy a halálról szóló jelenetek, és persze nem marad el a hatás akkor sem, amikor a kényes-lomha tehenekre csak legyint a gazda, és annyit mond szeretetteli megvetéssel: „Igazi színésznők!” Ám hiába dőlök előre várakozva, hogy a háború említésével végre születik valami igazán drámai a színpadon, csalódnom kell. Naiv, lírai, egyszerű örömökkel és bánatokkal teli világ körvonalazódik a színpadon. Valami, amitől a mi mostani világunk végtelen távolságra van.