Szafari
2017.04.26.

Aprólékosan ábrázolt afrikai vadászatok, és egész világképet feltáró, természetességükben embertelen megszólalások a kegyetlenül éles osztrák rendező legújabb dokujában. Ennél felkavaróbbat és kényelmetlenebbet nem látsz egyhamar. GYENGE ZSOLT KRITIKÁJA.

A jóravaló, megelégedettségben élő átlagember, a nyugati kispolgár áll Ulrich Seidl egész életművét átható maró társadalomkritikájának középpontjában. Azért fontos ezt leszögezni, mert sok kortársával, illetve a baloldali társadalomtudósokkal ellentétben az osztrák filmes nem a felsőosztály vagy a pénzügyi arisztokrácia életmódján köszörüli a kameráját, hanem az egyszerű kisemberen. 

Azon a társadalmi osztályon, amely főleg Nyugat-Európában haszonélvezője volt annak a második világháború utáni gazdasági fellendülésnek, amely – szerényebb kivitelben ugyan, de – elérhetővé tette számára egy korábban polgárinak tartott életforma sok elemét. Akár a svéd Roy Andersson, majd' minden filmjében Seidl is azt állítja, hogy mai világunk bajainak jó része az ebbe a helyzetbe belekényelmesedett, osztályöntudatát vesztett egykori proletárnak kapitalista gőg által megfertőzött világképéből származik.

A roy andersson-i párhuzam magától értetődően adódik ennek a sok esetben a rögzített kamerával felvett, abszurd jeleneteket egymás után soroló életműnek az esetében, azonban míg svéd kollégájának életműve egyre inkább a groteszk és a paródia irányába tolódott el, Seidl egyre komorabbá, és metszően realistává válik. A Paradicsom-trilógia öt évvel ezelőtti első darabjának végkifejlete és tengerparti tánc-inzertjei még az abszurd révén elemelték a történetet a hétköznapi konkrétumoktól, legutolsó két munkája azonban dokumentumfilm, amelyben minden túlzás a világban talált lelet, és nem szerzői konstrukció. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Osztrák házaspár tulajdonában álló, és általuk is üzemeltetett namíbiai vadászfarmon vagyunk, ahol az oda érkező turisták a tulajok és a helyiek segítségével hatalmas afrikai állatokra (antilopokra, gnúkra, zsiráfokra) vadászhatnak, bizonyos összegek leperkálásáért cserébe. Seidl egy kisebb csoport, valószínűleg egy család tagjait követi néhány napon keresztül, ahogy mindegyiküknek lehetősége adódik egy-egy „tökéletes lövéssel” elejteni egy-egy „csodás példányt”. A Szafari – Seidl legújabb ellentmondásos opusza – két regiszteren zajlik: egyrészt a tőle megszokott rögzített beállításokban látjuk a szótlanul üldögélő, egymással beszélgető, vagy a kamerának nyilatkozó szereplőket; másrészt ezek között több, kézikamerával felvett, részletesen megmutatott vadászjelenetet követhetünk figyelemmel. 

A meglepő mindebben az, hogy Seidl nem könnyíti meg a helyzetünket azzal, hogy akár diszkurzív módon, akár a film vizuális konstrukciója révén állást foglal. A megszólaló szereplők önmaguk világán belül teljesen hitelesek, mikor életformájukat és elkötelezettségüket magyarázzák, e tevékenységük (a vadászat) létjogosultságát igazolják, valamint a vadászat iránti szenvedélyükről, a becserkészés és a lövés izgalmáról vallanak hol nekünk, hol társaiknak. Az (elő)ítélet, a tálcán felkínált következtetés hiányát jelzi az is, hogy a környezet, amelyben helyet foglalnak, tipikus, de a legtöbb esetben közel sem annyira eltúlzott, mint mondjuk a náci relikviákkal teli pince az előző filmben. Az igazán izgalmas azonban az, hogy a szereplők közt résztvevőként mozgó kamerával megjelenített vadászjelenetek képi és dramaturgiai felépítésük révén olyan nézői azonosulást hoznak létre, amelynek köszönhetően egy pillanatra még a leginkább állatvédő néző is a pontosan megszervezett, gondosan előkészített lövés sikeréért drukkol. Seidl talán arra is felhívja a figyelmet – és ez okoz leginkább meghasonlást e filmben -, hogy bármennyire embertelen és kegyetlen ez a hobbi, követői koherens világképpel rendelkeznek, van bennük egyfajta kifinomult manualitás, valamint erőteljes szellemi és érzelmi koncentráció hatja át őket. Azt gondolom, hogy miközben Seidl álláspontja természetesen nem kérdéses, a felsőbbrendű liberális gőg megvetése helyett inkább a megértésre, a másik helyzetébe való helyezkedésre helyezi a hangsúlyt – persze nem az elfogadás, hanem a párbeszéd megteremtésének lehetősége miatt. 

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Talán pontosan emiatt olyannyira erős az alapüzenet, amely az egyszerű, jó szándékú embereket átitató hétköznapi barbárságról szól. A védtelen áldozatok alapos hely- és állatismerettel rendelkező vezető, állvány és távcsöves puska segítségével történő leterítése nem igazán adhat okot büszkeségre, mégis közösséget kovácsoló rituális köszöntés és fényképezkedés követ minden sikeres lövést. Seidl azonban ennél tovább megy, és a Szerelmet a feketepiacon filmje mintájára a globális turizmus kolonializáló attitűdjét állítja pellengérre mind azáltal, hogy rávilágít, nyugat-európai fizetésekhez képest nevetséges összegeket kell kifizetni a kilőtt vadakért, mind azzal, hogy a helyi környezethez és emberekhez való viszonyt az interjúk tárgyává teszi. Úgy tűnik, az osztrák rendező szerint a világ gazdagok általi leigázásának egyik legfontosabb és legalattomosabb eszköze az egyre nagyobb méreteket öltő tömegturizmus, amelynek alanya a meglátogatott helyszíneket agancsok módjára, trófeaként aggatja virtuális falára.

A Szafari ezen átfogó kérdések taglalása közben sem felejti el a történet anyagszerű vetületét: Enyedi Ildikó látványosságában tüntető vágóhíd jeleneteivel (Testről és lélekről) ellentétben azonban Seidl kamerája szenvtelenül figyeli a hatalmas, korábban délceg állatok hússá és bőrré válását. Ez a film, különösen az állatok szenvtelenül figyelt szenvedését mutató jelenetei révén mindenki számára megterhelő, azonban sokoldalúsága, kifinomult ellentmondásossága, mélyre ható, a lényegi viszonyokat és attitűdöket feszegető társadalomkritikája révén kihagyhatatlan tapasztalat, és már a vetítésről finnyásan távozók révén is rengeteget mond világunkról. A feliratokat megelőző és követő legelső és legutolsó snitt révén ugyanis, amelyen európai fenyves előtt vadászkürtöt fúvó alakokat láthatunk, Seidl arra hívja fel a figyelmet, hogy itt elsősorban nem Afrikáról van szó.

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Szerző: Gyenge Zsolt