Van az úgy, hogy Dávid nem csak a Bibliában győzedelmeskedik. Nem először fordul elő, hogy egy nevetségesen kis költségvetéssel rendelkező horror elképesztő számokat produkál a bevételi oldalon, és a megtérülési rátáját tekintve még a legnagyobb blockbustereket is messze lepipálja (kétszázmillió dollárnak az ötszörös megtérülése azért nem rossz üzlet).
Így indult el annak idején a Fűrész diadalútja is (1,2 milliós költségvetésre majdhogynem 57 millió dollárnyit hozott, világszerte: 104 millió), és ezzel utol is érte a kiszámíthatóan jövedelmező horrorfilmek átka: egyre laposabb folytatásokban halt el a viszonylag eredeti ötlet. (Ha jól számolom, már nyolc résznél jár a saga, de nem kizárt, hogy végleg eltemettük a furfangos szerkezetekkel öldöklő térítőt.) Azóta egy másik sorozat is útnak indult: 2013-ban a The Purge (A bűn éjszakája) futott be a surranópályáról. A hárommilliós „befektetés” 64 milliót hozott, így nem is volt kérdés, hogy folytatják-e az üzletet. A harmadik rész a magyar mozikba már nem jutott el, pedig ez volt eddig a legjövedelmezőbb epizód mind Amerikában, mind világszerte (összbevétel 118 millió a még mindig csak tízmilliós költségvetéssel szemben).
A megint csak nem túl eredeti ötletet egy erős társadalmi kritika dobta fel: úgy sikerül visszaszorítani a szabad fegyverviselésbe időnként belerokkanó Egyesült Államokban a bűnözést, hogy egyetlen estére (ez lesz a bűn vagy a megtisztulás éjszakája) bárki bárkit megölhet (csupán a fegyverek méretét szabályozzák). A rendőrség nem avatkozik be, minden mást a polgárok elfojtott fantáziájára bíznak. A Purge-sorozat így egyszerre nézhető vértől iszamos horrorként és erős pamfletként is. Az utolsó részben erre még inkább ráerősítettek az alkotók: egy Hillary Clintonra hajazó női elnökjelölt küzdött meg egy Trumpra hasonlító vaskalapos jelölttel, a csata a kérdéses éjszaka eseményeiben csúcsosodott ki. A szemforgató álszentség és a csupasz ösztönök, a túlszabályozott píszi és a nyers erőszak összecsapása igen pikáns hátteret adott az egyre színesebb össznépi mészárlásnak. (A folytatás, ami előzményfilm lesz, jövőre érkezik.)
 Jelenetek a filmből |
Azért beszéltünk minderről ilyen hosszan, mert a Tűnj el! pontosan illeszkedik ebbe a sorba. Annyi különbséggel, hogy ez tűnik az eddigi legnagyobb sikernek (4,5 millióra csak az Egyesült Államokban 168 milliót hozott, és még mindig nem fulladt ki: hat hét után is a nyolcadik a bevételi listán). Ugyanakkor Jordan Peele debütfilmje sokkal inkább tűnik csiklandós szatírának, mintsem véresebb thrillernek vagy visszafogottabb horrornak. A siker most is abban rejlik, hogy persze a horror felől is nézhető és élvezhető az alkotás, ám erejét mégis az adja, hogy pontosan tapint rá egy mindenkit érdeklő és foglalkoztató társadalmi problémára, és helyenként mindezt igencsak jó akasztófahumorral.
A jómódú, polgári és főként fehér Rose (Allison Williams) úgy dönt, hogy a szüleinek is bemutatja a kevésbé jómódú, kevésbé polgári, ám annál feketébb bőrű barátját, Christ (Daniel Kaluuya). A lány, aki maga a megtestesült demokratapárti szavazó, azzal nyugtatja kissé nyugtalan kedvesét, hogy a gyönyörű vidéken élő szülei is hasonlóan liberális gondolkodásúak: az apja, ha tehette volna, harmadjára is Obamára adta volna a voksát. Csakhogy a látogatás igen hamar nyugtalanító fordulatot vesz: az Armitage család két színesbőrű szolgája furcsán viselkedik, és amikor a nagyszabású partin a sok fehér között végre felbukkan egy másik „tesó” (egy koros fehér hölgy oldalán), róla is kiderül, hogy igazából a fehéreket megszégyenítő módon udvarias és kimért. Mintha kicserélték vagy beidomították volna…
 A képek forrása: MAFAB |
S hogy miért lehetett ez akkora siker? Képzeljük csak el a fent felvázolt alaphelyzetet egy magyar filmben, „magyar” és roma szereplőkkel, mert így talán érteni fogjuk, hogy miért táncol késélen a Tűnj el! És mégis milyen jól megoldja. Hiszen egy kicsit mindenki nevethet a másikon és magán is. Nevetségesek a fehér felsőbbrendűséget már a megjelenésükkel is hirdető, befutott nagypolgárok, és mulattatóak a kívánalmakhoz idomuló, identitásukat elvesztő, alkalmazkodni próbáló színes bőrűek is. És mindez még kap egy plusz csavart a már többször alkalmazott horrorklisével. A halhatatlanságnak és a testcserének Robin Cook orvosthrillereitől az X-aktákig komoly „háttérirodalma” van, de csak itt kap ilyen csiklandósan ironikus többletet. Egy olyan fricskát, amely rassztól függetlenül igen szórakoztató. Talán csak azt róhatjuk fel a rendezőnek, hogy bár érezhetően a legsötétebb végkifejlet felé terelte a filmjét, az utolsó pillanatban egy deus ex machinával felérő ötlet bedobásával mégis meggondolja magát. Igaz, így sokkal könnyebben folytatható az üzletileg mindenképpen folytatás után kiáltó film.
Kétségtelen, hogy az jár jobban, aki a szatíra felől közelít a filmhez, és aki minden jelenetben látja az idézőjeleket. „Komoly”, vagy ha úgy tetszik, „szorosabb” olvasattal a Tűnj el! csak egy old school horror, amelynek háromnegyed részében annyi feszültség van csupán, mint egy jobban sikerült Meghökkentő mesékben. Csakhogy a finom társadalomkritika, amit most nem dörgedelmes szavakba, hanem elegáns kuncogás mögé rejtenek, szimpatikus elevenséggel tölti fel az alkotást. És az már csak bónusz, hogy a játékot láthatóan a színészek is maximálisan kiélvezték, némiképp karikírozva is a saját karaktereiket.