Tűnj el!
2017.04.19.

Ha nem csilingel úgy a kasszagép, ahogy csilingelt az Egyesült Államokban, akkor a Tűnj el! el sem jut hozzánk. Úgy viszont egy pofás kis szatírával lettünk volna szegényebbek, amelyet horrorelemek színeznek elfogadhatóvá. Némi plusz bátorsággal pedig az év meglepetése is lehetett volna. PAPP SÁNDOR ZSIGMOND KRITIKÁJA.

Van az úgy, hogy Dávid nem csak a Bibliában győzedelmeskedik. Nem először fordul elő, hogy egy nevetségesen kis költségvetéssel rendelkező horror elképesztő számokat produkál a bevételi oldalon, és a megtérülési rátáját tekintve még a legnagyobb blockbustereket is messze lepipálja (kétszázmillió dollárnak az ötszörös megtérülése azért nem rossz üzlet). 

Így indult el annak idején a Fűrész diadalútja is (1,2 milliós költségvetésre majdhogynem 57 millió dollárnyit hozott, világszerte: 104 millió), és ezzel utol is érte a kiszámíthatóan jövedelmező horrorfilmek átka: egyre laposabb folytatásokban halt el a viszonylag eredeti ötlet. (Ha jól számolom, már nyolc résznél jár a saga, de nem kizárt, hogy végleg eltemettük a furfangos szerkezetekkel öldöklő térítőt.) Azóta egy másik sorozat is útnak indult: 2013-ban a The Purge (A bűn éjszakája) futott be a surranópályáról. A hárommilliós „befektetés” 64 milliót hozott, így nem is volt kérdés, hogy folytatják-e az üzletet. A harmadik rész a magyar mozikba már nem jutott el, pedig ez volt eddig a legjövedelmezőbb epizód mind Amerikában, mind világszerte (összbevétel 118 millió a még mindig csak tízmilliós költségvetéssel szemben). 

A megint csak nem túl eredeti ötletet egy erős társadalmi kritika dobta fel: úgy sikerül visszaszorítani a szabad fegyverviselésbe időnként belerokkanó Egyesült Államokban a bűnözést, hogy egyetlen estére (ez lesz a bűn vagy a megtisztulás éjszakája) bárki bárkit megölhet (csupán a fegyverek méretét szabályozzák). A rendőrség nem avatkozik be, minden mást a polgárok elfojtott fantáziájára bíznak. A Purge-sorozat így egyszerre nézhető vértől iszamos horrorként és erős pamfletként is. Az utolsó részben erre még inkább ráerősítettek az alkotók: egy Hillary Clintonra hajazó női elnökjelölt küzdött meg egy Trumpra hasonlító vaskalapos jelölttel, a csata a kérdéses éjszaka eseményeiben csúcsosodott ki. A szemforgató álszentség és a csupasz ösztönök, a túlszabályozott píszi és a nyers erőszak összecsapása igen pikáns hátteret adott az egyre színesebb össznépi mészárlásnak. (A folytatás, ami előzményfilm lesz, jövőre érkezik.)

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Azért beszéltünk minderről ilyen hosszan, mert a Tűnj el! pontosan illeszkedik ebbe a sorba. Annyi különbséggel, hogy ez tűnik az eddigi legnagyobb sikernek (4,5 millióra csak az Egyesült Államokban 168 milliót hozott, és még mindig nem fulladt ki: hat hét után is a nyolcadik a bevételi listán). Ugyanakkor Jordan Peele debütfilmje sokkal inkább tűnik csiklandós szatírának, mintsem véresebb thrillernek vagy visszafogottabb horrornak. A siker most is abban rejlik, hogy persze a horror felől is nézhető és élvezhető az alkotás, ám erejét mégis az adja, hogy pontosan tapint rá egy mindenkit érdeklő és foglalkoztató társadalmi problémára, és helyenként mindezt igencsak jó akasztófahumorral.

A jómódú, polgári és főként fehér Rose (Allison Williams) úgy dönt, hogy a szüleinek is bemutatja a kevésbé jómódú, kevésbé polgári, ám annál feketébb bőrű barátját, Christ (Daniel Kaluuya). A lány, aki maga a megtestesült demokratapárti szavazó, azzal nyugtatja kissé nyugtalan kedvesét, hogy a gyönyörű vidéken élő szülei is hasonlóan liberális gondolkodásúak: az apja, ha tehette volna, harmadjára is Obamára adta volna a voksát. Csakhogy a látogatás igen hamar nyugtalanító fordulatot vesz: az Armitage család két színesbőrű szolgája furcsán viselkedik, és amikor a nagyszabású partin a sok fehér között végre felbukkan egy másik „tesó” (egy koros fehér hölgy oldalán), róla is kiderül, hogy igazából a fehéreket megszégyenítő módon udvarias és kimért. Mintha kicserélték vagy beidomították volna…

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

S hogy miért lehetett ez akkora siker? Képzeljük csak el a fent felvázolt alaphelyzetet egy magyar filmben, „magyar” és roma szereplőkkel, mert így talán érteni fogjuk, hogy miért táncol késélen a Tűnj el! És mégis milyen jól megoldja. Hiszen egy kicsit mindenki nevethet a másikon és magán is. Nevetségesek a fehér felsőbbrendűséget már a megjelenésükkel is hirdető, befutott nagypolgárok, és mulattatóak a kívánalmakhoz idomuló, identitásukat elvesztő, alkalmazkodni próbáló színes bőrűek is. És mindez még kap egy plusz csavart a már többször alkalmazott horrorklisével. A halhatatlanságnak és a testcserének Robin Cook orvosthrillereitől az X-aktákig komoly „háttérirodalma” van, de csak itt kap ilyen csiklandósan ironikus többletet. Egy olyan fricskát, amely rassztól függetlenül igen szórakoztató. Talán csak azt róhatjuk fel a rendezőnek, hogy bár érezhetően a legsötétebb végkifejlet felé terelte a filmjét, az utolsó pillanatban egy deus ex machinával felérő ötlet bedobásával mégis meggondolja magát. Igaz, így sokkal könnyebben folytatható az üzletileg mindenképpen folytatás után kiáltó film. 

Kétségtelen, hogy az jár jobban, aki a szatíra felől közelít a filmhez, és aki minden jelenetben látja az idézőjeleket. „Komoly”, vagy ha úgy tetszik, „szorosabb” olvasattal a Tűnj el! csak egy old school horror, amelynek háromnegyed részében annyi feszültség van csupán, mint egy jobban sikerült Meghökkentő mesékben. Csakhogy a finom társadalomkritika, amit most nem dörgedelmes szavakba, hanem elegáns kuncogás mögé rejtenek, szimpatikus elevenséggel tölti fel az alkotást. És az már csak bónusz, hogy a játékot láthatóan a színészek is maximálisan kiélvezték, némiképp karikírozva is a saját karaktereiket.  

És szinte az is biztosra vehető, hogy ennél csak rosszabb jöhet. De ha van egy kis szerencsénk, akkor az agónia nem húzódik majd el három vagy négy epizódnál tovább.    
 
Címkék: Mozipremierek 2017