Thundercat /Budapesti Tavaszi Fesztivál 2017
2017.04.10.

Az Akvárium színpadán ritkán hallható természetességgel forrt össze a fekete zenék múltja és jelene, ám a lebilincselő részletek sem garantálhatták a maradéktalan sikert. GREFF ANDRÁS KRITIKÁJA.

2017-et senki sem keverheti össze 1967-tel, de azért észlelhetőek nyugtalanító párhuzamok. Ahogy számunkra Közép-Európában az autokratikus hatalmi mozdulatok vagy a fenyegető orosz műveletek csempésznek vissza rég túlhaladottnak remélt nyelvi, gondolati és viselkedésbeli mintákat, úgy Amerikában a fekete és a fehér polgárok között kiélesedő, durva rendőri túlkapásokban és erőszakos választüntetésekben is testet öltő ellentétek generálhatnak sokakban szomorkás déjá vu-érzést. A populáris kultúra gyors és intenzív reakciókra képes bajnokai pedig nyilván nem szándékoznak elrejtőzni a korszellem elől. Az Egyesült Államokban például a popzenében látványosan megnőtt az igény, hogy az afro-amerikai művészek félreérthetetlenül felmutassák, mennyi mindent hozzátettek szellemi elődeik a huszadik században az ország kulturális arcképéhez. Így azzal párhuzamosan, hogy egy generáció ismét megtanulta Martin Luther King, Maya Angelou és a polgárjogi küzdelem más hőseinek a nevét, az eredetileg vitathatatlanul fekete zsánerek, a funk, az r&b, a soul és a jazz meghatározó korszakaira is megújult figyelem kezdett irányulni (Chuck Berry halála apropóján talán felkészülhet a rock and roll is).

Stephen “Thundercat” Bruner
Stephen “Thundercat” Bruner
Nincs abban semmi meglepő, hogy a hiphopkultúra élen jár ebben a figyelemfelkeltésben. Elvégre a hiphop zenei alapjaiba gyakorlatilag bármi belefér – ahogy mi, magyarok mostanában megtanultuk, még az sem elképzelhetetlen, hogy Kanye West, a műfaj szupersztárja egy Omega-hangmintát illesszen valamelyik számába. Másrészt a hiphop mindig is életben tartotta a fekete zenei örökséget. Ritmikai sajátosságai miatt főleg a funk és a soul járt jól ezzel, de a jazz is kapott már egy újabb esélyt a rapperektől a 90-es évek elején, így végeredményben nem csodálkozhatunk, hogy még ez a műfaj is eltalál ma újra a fiatalabb közönséghez. De kicsit azért csodálkozzunk rajta mégis: hiszen a jazz, lássuk be, amúgy szinte semennyire nem izgatja a harminc alattiakat.

Ennek megfelelően napjaink előremutató Los Angeles-i jazz-zenészei, akik közé Stephen “Thundercat” Bruner is tartozik, alighanem örökre megmaradtak volna a beavatott kevesek és a megbízható sessionzenészek után kutató producerek favoritjainak, ha nem irányítja rájuk a reflektort Kendrick Lamar, korunk legtehetségesebb rappere 2015-ös albumával. A To Pimp a Butterflyon a friss Los Angeles-i jazzisták közül ott fújta a szaxofonját Kamasi Washington, illetve segített megformálni a hangzást Flying Lotus, de a legnagyobb szerepet mégis Thundercat hatalmas fantáziával vartyogtatott, a 70-es évek funkját és a fúziós jazzt egy időben telibe találó basszustémái vitték.

Akárcsak a budapesti koncerten. Az Akvárium kisebbik színpadán, lelkes ifjú közönség előtt csupán egy végtelenül intenzív dobos (Justin Brown) és egy képességes billentyűs (Dennis Hamm) szorgoskodott a főhős mellett, aki hathúros, szólógitárszerű díszítésekre is alkalmas basszusgitárjával irányította az eseményeket. A trió színpadi eljárásmódja szinte minden számban azonos volt: a zenekar introvertáltabb r&b-ből vagy tradicionálisabb funkból startolt, majd amikor egy poposabb zenekarnál (vagy mondjuk Kendrick Lamar számaiban) a ragadós refrén következett volna, akkor ők inkább vad improvizációkon kergették keresztül egymást. Az egyik ilyen csúcspontnál mintha a modális jazzt akarták volna keresztülverni az elektronikus tánczenén, egyik legismertebb számukban, a Them Changesben pedig a toronyházak alapozási munkálatait idéző, gengszterrapbe illő betonozás fölött a billentyűs egyenesen a progresszív rock lüktető szívéig szólózta el magát.

Ezek a lélegzetelállító kitörések és elbillenések sem tudták ugyanakkor elfedni a tényt, hogy a rokonszenvesen szerény zenekarból fájdalmasan hiányzik egy elem – ráadásul éppen a centrumából. Hiszen ha már Thundercat úgy döntött, hogy koncertjein alapvetően dalközpontú, vokális előadást épít fel, akkor óriási szükség lett volna valakire, aki karizmájával hitelesen magához tudja igazítani a főszereplő lényegében eljátszatlanul maradt szerepét, hangjával pedig el tudja érni a basszustémák nívóját. Thundercat falzettje ugyan távolról sem volt hatástalan, dallamai mégis a koncert legfelejthetőbb összetevői maradtak – nem véletlen, hogy friss lemezének, a Drunknak is olyan jót tesznek a vendégénekesek. Így viszont – bravúrfutamok ide vagy oda – még akkor is kivédhetetlenül benne ragadt volna némi hiányérzet a nézőkben, ha a koncertnek nem szakad vége olyan kurtán-furcsán hatvan perc után.
Szerző: Greff András
Helyszín:  Akvárium,  Időpont:  2017. április 6.