Bertrand de Billy és az Orchestre de Chambre de Lausanne / BTF 2017
2017.04.06.

„Azon gondolkozom, hogy tulajdonképpen milyen nehéz egy színdarabot elkezdeni” – mondja Turai a Játék a kastélyban elején. Fesztivált kezdeni sem könnyű, de ha a kezdés jó, az a teljes eseménysornak lendületet adhat. CSENGERY KRISTÓF KRITIKÁJA.

A francia karmester, Bertrand de Billy generációjának egyik legjobbja (1965), aki korábban is járt már Budapesten: 2006 júniusában a Müpa hangversenytermében Don Giovannit hallott tőle a közönség, 2015 tavaszán pedig a Nemzeti Filharmonikusok vendégeként Liszt, Schubert és Berlioz egy-egy művét vezényelte. Volt a barcelonai Gran Teatre del Liceu és a Bécsi Rádiózenekar vezető karmestere, koncertjein széles szimfonikus repertoárból válogat, kitüntetett figyelemmel a francia zene iránt, leginkább azonban operakarmesternek tartják – ezen a területen Wagner számít tevékenysége egyik súlypontjának. Mostani fellépésén is eszünkbe juthatott opera-karmesteri tevékenysége, pedig a műsoron Raveltől a Couperin sírja és a G-dúr zongoraverseny, valamint Haydn D-dúr szimfóniája („London”, no. 104) szerepelt. Épp e kritika megírásának napján beszélgettem a hazai karmester-társadalom középnemzedékének egyik kiválóságával, aki mesterére emlékezve felidézte Lukács Ervin mondását: aki nem vezényel operát, az nem is karmester. Ez így persze aforisztikus túlzás, annyi azonban bizonyos, hogy az opera-karmesteri eszköztár és gondolkodásmód a koncertpódiumon is busásan kamatozik.
 
Bertrand de Billy
Bertrand de Billy
Bertrand de Billy például a Lausanne-i Kamarazenekar élén minden szimfonikus zenét az események és kontrasztok felől közelített meg. A Couperin sírja tételeiben (Ravel a hatból csak négyet hangszerelt meg) a zene csupa mozdulat és kecsesség volt, mintha balettot hallanánk: fürge és derűs Prélude, élénk-mozgalmas fúvós szólókkal, elegánsan szökellő Forlane, kecses-ábrándos, mértéktartó Menuet és friss-ropogós Rigaudon. Az ember szinte látta maga előtt a táncosokat, amint a sajátos neobarokk zenére mozognak e különös, „derűs gyászzenék” tételeiben (Ravel, mint közismert, az I. világháborús mű minden tételében baráti körének egy-egy halottjára emlékezett).
 
A G-dúr zongoraverseny is tele volt indulattal, váratlan fordulattal, s ezt a pezsgést közvetítette a jeles Ravel-specialista, a kiváló Pascal Rogé virtuóz és pontos játéka is, amely persze csak a saroktételekben hangsúlyozta a mű sokat emlegetett jazzes karaktereit, az átszellemülten tiszta és ihletett Adagio assaiban inkább – mint mindenki – ő is rácsodálkozott a Ravel műhelyében vendégeskedő Wolfgang Amadeusra, aki a fiatalabb francia kolléga válla fölé hajolva alighanem saját kezűleg írta a partitúrába e mozarti zsenialitású tétel kottafejeit. Pazar előadás volt Pascal Rogé Ravel-értelmezése: funkcionálisan virtuóz és nemesen intellektuális – de a saroktételek szemtelenségét sem palástoló. Ráadásként a hatvanöt éves francia pianista egy másik kedves szerzője, Erik Satie zenéjével kedveskedett a magyar közönségnek.
 
Pascal Rogé
Pascal Rogé
Kiváló együttes a hetvenöt éve alapított Orchestre de Chambre de Lausanne. Erőteljes, magvas vonóshangzás, kitűnő fúvósok, intelligencia és fegyelem, lendület és perfekció jellemzi játékukat – no meg kedv és felszabadultság, de az utóbbin aligha csodálkozhatott a koncert közönsége, hiszen Bertrand de Billy nem uralkodói alkat, inkább ösztönző és lelkesítő karmestertípus, aki valóban felszabadítja muzsikusait. Haydn London-szimfóniája drámaian indult és életörömmel folytatódott keze alatt; olvasatának mindvégig fontos eleme volt és maradt a humor és a már említett színpadiasság is, a szó jó értelmében: muzsikálása a zene minden részletében felfedezte a fordulatot, az eseményt, a váratlant. A nyitó Allegróról már szó esett: ezt kedvesen mackós Andante és élénk Ländler-tempójú Menuetto követte, melynek triója a maga negédes lágyságával ebben az értelmezésben egészen Mahler népiességéig mutatott előre. Végül Bertrand de Billy alaposan kiélvezte a dudabasszusos finálé folklórzamatait, a tétel megszólalásmódját a végkifejletben a diadalmas hangzásmámorig juttatva el. Apropó hangzás: ezen a koncerten ismét megfigyelhettük, milyen remek lehetőség s mennyire mozgékonnyá teszi a szólamok ritmusát, ha kamarazenekar játszik szimfonikus műveket. És azt is újfent beláthattuk, hogy a timpani bizony a zenekar egyik legfontosabb hangszere – kivált, ha historikus hangszert szólaltat meg faütő, s ha a karmester ilyen figyelmet fordít a drámai központozás hatásosságára. De hát ha egyszer Bertrand de Billyt operakarmesterként tartja számon a világ, nála ezen a fogékonyságon aligha csodálkozhatunk.
Helyszín:  Zeneakadémia nagyterme,  Időpont:  2017. március 31.