Just Call Me God. A diktátor utolsó beszéde / Budapesti Tavaszi Fesztivál 2017, Müpa Budapest
2017.04.06.

John Malkovich második budapesti színházi fellépésén az égvilágon semmi meglepő nem történt. Azt is mondhatnám, hogy minden forgatókönyv szerint zajlott. JÁSZAY TAMÁS ÍRÁSA.

Nyilván velem van a baj, ha egy színházi előadástól ennél többet várok, de aki még emlékszik John Malkovich kereken öt évvel ezelőtti dupla teltházas fellépésére a Vígszínházban, amikor egy osztrák sorozatgyilkos bőrébe bújva nem volt rest az Új Színház ott és akkor nagyon is aktuális ügyére reflektálni a színpadról, az most is remélhette-várhatta, hogy a színpad és nézőtér közötti kommunikáció így vagy úgy maga mögött hagyja a papírformát. Nem botrányt akartam, nem feltétlenül szerettem volna, ha most a Bartók Béla Nemzeti Hangversenyteremben a rengeteg egy- és többnyári celeb között helyet foglaló köztársasági elnöknek ki-, vagyis beszól Malkovich. (A színész amúgy állítólag előadás előtt a CEU körüli élőláncnál bukkant fel.) Ennél léteznek fineszesebb megoldások, de tulajdonképpen én már azzal is elégedett lettem volna, ha ebben a másfél órában legalább itt-ott felszikrázik a levegő, és kiderül, miért kell itt és most egy fiktív ország fiktív diktátoráról szóló prezentációt meghallgatnunk.

Amikor a jegyeket már réges-rég elkapkodták a Malkovich-rajongók – mert mondjuk ki, ennek az estének, épp úgy, mint az öt évvel ezelőttinek, egyetlen valóságos nézői tétje van: élőben látni a filmsztárt, majd elégedetten távozni –, az előadásnak még híre-hamva sem volt. Azt ugyanis csak március elején mutatták be Hamburg vadiúj koncerttermében, hogy ezt követően tíz európai városból álló turnéra induljon. Az este bevált receptúra szerint készült: a sztárszínész és a rendező Michael Sturminger harmadszor dolgozott együtt, és állított elő közösen instant színházi előadást kevés szereplővel, szerény látványvilággal, sok zenével, és persze mindenekelőtt a kaméleon Malkovichcsal a reflektorfényben.

Róla még muszáj lesz szólni, de előtte a körítésről. Az írás és a rendezés feladatát is magára osztó Sturmingerre mondhatnánk, hogy egy szeizmográf érzékenységével reagál a nehezen vállalható szélsőségek irányába tolódó világunk jelenségeire. De nem mondunk semmi ilyesmit, hiszen elképzelt diktátorának csak és kizárólag Malkovich jelenlététől és színészi intelligenciájától lesz súlya és jelentése, nem pedig a szájába adott, többnyire közhelyes mondatoktól. Persze minden közhelyben van igazság, nem is kevés, de erről később.

A fikció szerint az Egyesült Népi Demokratikus Cserkeszföld fővárosában egy gigantikus földalatti hangversenyteremben vagyunk, amit a nép kedves vezetője hatalmas költségvetésből húzatott fel a puszta kellős közepére, többek között azért, hogy levitézlett popsztároknak adjon fellépési lehetőséget (diszkrét nevetgélés a Müpa földszinti soraiban). Valahol Keleten járunk, egy olyan isten háta mögötti helyen, ami csak arra vár, hogy a civilizált és fejlett Nyugat haderői végre felszabadítsák, és az elnyomás alatt élőket megörvendeztessék a felvilágosodás haladó eszméivel. 

John Malkovich az előadásban
John Malkovich az előadásban

Vagy ezt csak én szerettem volna látni? A fehér ember kínos gyarmatosító logikájáról még talán utalás szintjén sem esik szó ezen az estén, és ez akkor is hiányzik, ha el kell ismernem, hogy nehéz nekünk erről beszélni. A sötét koncertterembe érkező kis létszámú felszabadító csapat valójában a félelmetes diktátort, Satur Diman Chát akarja elkapni és nyugati bíróság elé citálni, aki nem is várat magára, és takarítónőnek álcázva egy tábori lelkész meg egy újságírónő kivételével mindenkit habozás nélkül agyonlő a színpadon állók közül. 

A két túlélő asszisztál végig Malkovichnak: a lelkészre (Martin Haselböck) azért van szükség, hogy a Müpa orgonáján játssza főleg saját szerzeményeit, a többnyire robusztus, Franz Danksagmüller által élőben torzított-módosított hangzással aláfestve és kommentálva a szűkös színpadi akciót, az újságírónőre (Sophie von Kessel) meg azért, hogy kérdésekkel szorítsa sarokba a diktátort. (Meg azért, hogy az éppen kéznél lévő kamerájával a színpad fölötti vászonra kivetítse Malkovich arcát, a távolban ülők örömére.) Az újságírónő missziója amúgy a reménytelenebb vállalkozás, és ez például működőképes és szellemes ötlet: a kötelező körök lefutása után (megöllek, nem öllek meg, megerőszakollak, és utána öllek meg) a riporternő nyeregben érezve magát elkezdi instruálni a fölényes macsó Satur Diman Chát, aki előbb döbbent arccal hallgatja, majd ellentmondást nem tűrően közli, hogy itt nem lesz semmiféle interjú, ő szépen elmondja az ezüstjubileumi ünnepségre szánt beszédét, aztán mindenki mehet a dolgára. Mármint, ha ő hagyja. 

Ez például egy olyan pont, ami közvetve bár, mégis élesen mutatja fel azt az alapvetően fordítási jellegű problémát, amit a magát messiási szerepbe helyező nyugati hatalmak képviselnek a szegény civilizálatlan barbárokkal szemben. Más a nyelv, más a környezet, mások a játékszabályok, és az, hogy nem vagyunk hajlandók megtanulni őket, de legalább alkalmazkodni hozzájuk, minket minősít, nem az ellenfelet. A kegyetlen zsarnok Satur Diman Chában – és ez már Malkovich alakításának a magva – ott a megfellebbezhetetlen tudás arról, hogy amit ő tesz szeretett népével és népéért, az a lehető legjobb dolog, ami alattvalóival történhet. 

Martin Haselböck. Fotók: Posztós János. A képek forrása: Müpa, BTF
Martin Haselböck. Fotók: Posztós János. A képek forrása: Müpa, BTF

Hideglelős pillanatokat hoz a felismerés, hogy ez a tábornoki jelmezbe bújt, kopasz, pocakos ürge – mint minden valamirevaló diktátor – addig ismételgetett bizonyos mondatokat, míg végül elhitte azokat. Erős élmény a pszichózissal szemtől szemben találkozni, ti. azzal, hogy Satur Diman Cha valóban jótevőként tekint önmagára. Történetének csakis ő a főszereplője, de van annyi humorérzéke és realitásérzéke, hogy lássa és tudja, milyen ellentmondás van személye és a róla kialakított össznépi kép(zelgés) között. (Fikció és valóság problematikus viszonyának jut még szerep a finálé előtt.) Némelyik mondata ugyanakkor erősen betalál, például amikor azon gúnyolódik, hogy a fennkölt eszmék hirdetése közben éppen azokról feledkezünk meg, akik segítségért nyújtják felénk a kezüket. Vagy amikor a magát elfogulatlannak álmodó sajtóról gúnyos tirádát tart, majd kijelenti, hogy a kamerái(n)k valójában fegyverek. 

A sztorira nem érdemes sok szót vesztegetni, természetesen nem lesz véletlen, hogy csinos riporternő sodródott a szörny karmai közé, de a diktátor valódi identitásáról is esik még szó. Nem igazi spoiler: a zsarnokra legvégül az a sors vár, mint minden tegnapi és mai kollégájára, úgyhogy mindenki megkönnyebbülten (?) dőlhet hátra. 

Azt hiszem, a diktátor olyan, úgy néz ki, egyelőre nem kihalásra ítélt állatfajta, akivel a Malkovich one-man-show-jának megtekintéséért komoly pénzeket kifizető nézők többsége nem tud és nem is akar (?) azonosulni, sőt. A sok jellegtelen vagy csak simán nem jó mondat közé pedig néha bekúszik olyasmi, amit akár mi is mondhatnánk, ha lenne elég bátorságunk. Mint például azt, amikor a történelem végét hirdető világhíres tudósra reflektálva Satur Diman Cha azt mondja: „Fukuyama tévedett. Ez még csak a kezdet.” Bárcsak ne volna igaza.

Az előadás adatlapja a BTF oldalán itt található.