A New York-i Filharmonikusok koncertje
2017.04.03.

Az évad kiemelkedő eseményének ígérkezett a New York-i Filharmonikusok március 28-i hangversenye a Müpában, búcsúzó zeneigazgatójuk, Alan Gilbert vezényletével. A várva várt este azonban határozottan csalódást okozott. MALINA JÁNOS ÍRÁSA.

Jóllehet Alan Gilbert és a New York-i Filharmonikusok együttese „hozott” minden olyasmit, ami formálisan számonkérhető, amire egy jó koncerthez feltétlenül szükség van, ám a szükséges nem bizonyult elégségesnek, s így a magával ragadó zenei élmény – és ezáltal az átütő siker – ezúttal elmaradt.

Alan Gilbert
Alan Gilbert

A koncerten két olyan nagy zeneszerző egy-egy művét szólaltatták meg, akiknek egy ideig közvetlen, személyes kapcsolata is volt a zenekarral: az első szám Bartók húros, ütőhagszerekre és cselesztára írt Zenéje, a második Mahler 4. szimfóniája volt. Jóllehet a Bázeli Kamarazenekar számára komponált Zenét valamelyest csökkentett létszámú vonóskarral adták elő, azért ez a műsorválasztás mégiscsak problematikusnak bizonyult egy par excellence nagyzenekar részéről. Hiába volt hibátlanul homogén a vonós szólamok hangzása, hiába játszottak kontrolláltan és a részletek iránti érzékenységgel, azért a hangzás mégis inkább a teljes szimfonikus hangzáskép „kivágata” maradt, s a zenélésnek valamiképpen mégiscsak nagyobb volt a tehetetlensége, mint egy valóságos kamarazenekar esetében. Nem beszélve arról, hogy ha egy hatalmas zenekarhoz szokott karmester egy széles pódiumon szétszórt együttest vezényel egy óriási teremben, akkor már maga az ehhez méretezett vezényléstechnika is rányomja bélyegét az előadás karakterére.

Már a Bartók-mű 1. tételében, a fúga kezdetén feltűnt a zenei és karmesteri gesztusok kifejezett lekerekítettsége, valamifajta simán hömpölygő hangzás, amely inkább Csajkovszkij – ugyancsak kamarazenekarra írott – Vonósszerenádjához lett volna ideális, mint Bartók jóval érdesebb zenéjéhez. A darabban előre haladva pedig egyre inkább úgy éreztem, hogy – ütőhangszerek, zongora és cseleszta ide vagy oda – a megszólaltatás legfőbb hiányossága a hangszínfantázia hiánya, egy-két olyan pillanattól eltekintve, mint az Adagio szuggesztív elindítása a brácsa szólamban, vagy a kitűnő zongorista, illetve cseleszta-játékos egy-egy megmozdulása. Mindezzel összhangban Gilbert mozdulataiban is sokszor inkább a tetszetősségre való törekvés tükröződött, semmint a végtelenül gazdag karakterek differenciált megszólaltatásának szándéka az inas-vonalas szólamszövéstől a kitárulkozás pillanataiig.

Christina Landshamer
Christina Landshamer

A Mahler-szimfónia esetében szerencsére nagyságrendileg jobb volt a helyzet, a fúvósok csatlakozásával ugyanis a zenekar színgazdagsága ugrásszerűen megnőtt. A játékosok rendkívül magas szakmai színvonala, ami eddig csupán kollektív módon, tudniillik a vonós szólamok csiszolt játéka révén vált hallhatóvá, most már ragyogó fúvós szólókban is megmutatkozott. Közülük is kiemelkedtek Philip Myers kürt- és Liang Wang oboaszólói; ők az angolkürtön játszó Grace Shryockkal a lassú tétel fúvóshármas-epizódjában is ragyogó teljesítményt nyújtottak. A mű igazi szólistája persze a zárótételben: az évekkel korábban komponált zenekari dalban, a Das himmlische Lebenben megszólaló szopránénekes, ezen a hangversenyen Christina Landshamer. Ő példaszerű kifejezéssel és szövegdeklamációval adta elő szólamát; bár hangja időnként picit szorítottnak, mesterségesnek tetszett, bőven kárpótoltak ezért igen szép és gömbölyű pianói.

Mahler világa tehát nyilvánvalóan jóval közelebb állt mind a zenekar adottságaihoz, mind pedig karmesterük művészi alkatához. Az a fajta mindent felölelő legato például, ami idegenül hangzott Bartók Zenéjében, tökéletesen helyénvalónak bizonyult, sőt élményszerűen hatott a Mahler-szimfónia Poco adagiójában. Annak ellenére azonban, hogy a hallgatónak itt már volt része karakteres megoldásokban, így humoros vagy groteszk, baljós vagy álomszerű pillanatokban, emellett pedig Gilbert kétségtelenül biztos kézzel tartotta kézben a formát, húzott alá tetőpontokat vagy visszatéréseket, valami mégiscsak alapvetően hiányzott ebből az előadásból. Továbbra is az volt a benyomásom, hogy egy kivételesen perfekt módon játszó zenekar és egy hozzáértő, precíz karmester elsőrangú mesteremberi teljesítményének vagyok tanúja, amelyet a személyességnek, az előadás hőfokának a deficitje jellemez, s amely mindezek miatt, végső soron, felejthetőnek, sőt kissé unalmasnak bizonyult.

Szerző: Malina János
Helyszín:  Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem,  Időpont:  2017. március 28.