Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NEM MŰVÉSZETTÖRTÉNET, MUSICAL

Dinyés Dániel – Duda Éva – Hegyi György: Frida / A Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház közös előadása
2017. ápr. 1.
Zenés, táncos, éneklős, vetítős, kicsit kortárs, meglehetősen szórakoztató, szívszorítóan drámai, profi csapatmunka. Ez mind bátran elmondható Duda Éva Fridájáról. Azt már nem merném állítani, hogy Frida Kahlo festőről szól. De Frida Kahlóról, a túlélőről, a tragikus sorsú nőről mindenképp sokat elmond. MAUL ÁGNES KRITIKÁJA.

Frida egyszer csak felénk fordul, és arcán cinikus félmosollyal provokálni kezd. Élcelődik saját utolsó befejezett festményén, mondván, nézzük csak meg mi, a magunkat műértőnek gondoló utókor, hogy mi is van rajta: dinnyék… Ezért vagyunk úgy oda? Aztán nekünk szegezi a kérdést, hogy mit tudunk róla azon kívül, hogy Salma Hayek kikkel dugott a róla készült filmben, és belegondolunk-e, hogy azt a Frida Kahlós bögrét, amit szuvenírnek vettünk, egy tál rizsért készítette egy gyerek Kínában. 

Jelenet az előadásból.
Jelenet az előadásból.

Na bumm! Eddig a Frida Kahlo élete alapján írt zenés-táncos előadás közönsége voltam, és egész jól szórakoztam. De kiderült, a színpad felől szociálisan érzéketlen, a kultúrgiccset sem megvető, felszínes álentellektüelnek tűnök. Kicsit sértve érzem magam. Viszont elkezdett érdekelni, hogy ki is ez a Frida itt 2017-ben az Átrium színpadán, Gryllus Dorka fűzőjébe bújva. Kár, hogy ez már az előadás legvége. Pedig megnéztem volna, és talán jobban is szerettem volna azt az előadást, ami ezzel a felütéssel indul, amiben Frida felpiszkál, nemcsak hányatott sorsán merenghetek.

A Duda Éva Társulat és a Budapesti Operettszínház együttműködésében készült előadás egy rokonszenvesen bohó küllemű, csetlő-botló fiatal férfi felbukkanásával indul. Ő Frida Kahlo fia. Mármint a meg nem született fia. Meg kell hagyni, ez sem hatás nélküli expozíció. Ám mindaz, ami ebből kibomlik, meglehetősen vegyes érzéseket kelt. 

Gyermekbénulás, a testét apró darabokra törő, és egész életre a fűzők, kórházak, a fájdalom rabjává tevő baleset, a festőóriás férj, a szabados szexualitás, az alkoholizmus, Frida, a bajuszos nő, a stílusikon, a kommunista, az ösztönös festőzseni…  Frida Kahlo tucatnyi előadásra elég anyagot szolgáltatott 47 életéve alatt. Duda Évát régebb óta foglalkoztatja a festőnő, hiszen már 2010-ben készített egy Fridák című táncfilmet, és nem akart minden regényes fordulatot belezsúfolni mostani előadásába. 

Érezhetően kerüli a közhelyes külsőségeket, vagy hogy Kahlo életének közismert, szenzációs részleteiben tocsogjon. Ez sok jó megoldást szül. Bár kézenfekvő lett volna egy színpadnyi Casa Azult, kék házat berendezni prekolumbián csecsebecsékkel, sok-sok harsány színnel, az Átriumban elénk táruló színpadkép puritán és praktikus, szürke sokfunkciós díszletelemek variálásával és rájuk vetített képek segítségével alakul át könnyedén. A tradicionális mexikói színek, minták, motívumok Frida Kahlo valóságban viselt ruhatárának precízen lemásolt szemet gyönyörködtető darabjain jelennek meg, illetve halálfejes, csontvázas jelmezek és maszkok formájában a mexikói halálkultusz elemei is felbukkannak, amikor az életet önfeledten ünneplő szereplők hirtelen groteszk haláltánc résztvevőivé válnak. Jó döntés, hogy a balesetet bemutató jelenetben nem látunk ütköző buszt, hulló aranyport, vért vagy felnyársalt Fridát, a külső történések helyett a fények, zörejek, vetített képek, lassított mozdulatok segítségével azok szubjektív megélését jeleníti meg a színpadon a rendező.    

Duda Éva nemcsak vizuálisan, de a cselekmény szintjén is kerülni akarta a közhelyeket, ahogy főszereplője szájába is adja, nem akar például leszbikus kapcsolatokról, Josephine Bakerről, Trockijról, kommunizmusról beszélni – de a szabadkozás erejéig persze mégis beszél. A rendező egy szokatlan aspektust keresett és talált, ti. az anyává válásra évtizedeken át vágyakozó, de gyermekei kihordására képtelen, több vetélésen és abortuszon átesett nő képét. Az asszonyét, aki naplójában Dieguitóként emlegeti várva várt fiát, és aki nemcsak több híres képén "festi ki magából" a vetélés traumáját, de még az élete végén hordott fűzőjére is odafestette – amúgy rögtön a sarló és kalapács alá – a hasa magasságába egy magzat képét. 

Merész lépés ezt a történetszálat fókuszba tenni, ráadásul arra vállalkozni, hogy mindez ugyan kortárs színházi eszközöket is használva, de beleférjen a szórakoztató, zenés-táncos műfaj kereteibe. Bár időbe telik ráhangolódnom a színházi eszközök, hangulatok sokféleségére, a kísérlet mégsem sikertelen. A harsány fieszta hangulattól, az expresszív, filmszerűen kimerevített jeleneteken át a lélekbe mászó kortárs koreográfiákon keresztül a látványos showtáncig mindennek helye és értelme van az előadásban. Hegyi György a naplók, levelezések alapján írt, de fikciós epizódokkal is kiegészített prózai és dalszövegei, ha kell, drámai feszültséget teremtenek, de alapvetően szórakoztatóan frappánsak, bár vannak olyan Galla Miklós-estet idéző vadhajtásai, mint a tolószékes Frida „ha meglátlak, mindig begurulok" férjéhez intézett mondata. Dinyés Dániel kicsit sem szokványos, eklektikus musicalzenét írt, amelyet a Peso Forte szólaltat meg. A karzat kuckójában elrejtett zenekar tagjai koncertélményt nyújtanak, minduntalan rajtuk felejtkezik a tekintet, jelenlétük ereje egyenértékű a színészekével és táncosokéval. Tradicionális mexikói ritmusok, elszállós, karcos jazz, virtuóz beatbox-betétek lepik meg a nézőt, de van Broadway-hangulat tüzes charlestonnal, a furmányos Hegyi-szövegekhez olykor emilrulezes hangulatú sanzon társul.

Az első dal a piciny ukuleléjén lelkesen, bátortalanul pengető Dieguitóé. Tele van reménnyel. Kiválasztotta anyjának a fiatal, különc, életszeretettől, és – pár pillanatig még – energiától duzzadó Fridát, kiszemelte apját is Diego Rivera személyében, és várja, hogy megfoganhasson, megszülethessen és rengeteg tehetséges és híres leszármazottal gyarapítsa a családfát. Segítője is van, két, szintén kitalált figura, Mamma és Pappa, akik Frida minden férfi és női ősét, azok életről és halálról szerzett tudását képviselik.  

A három misztikus alak beiktatása és az anyaság témájának fókuszba helyezése legalább annyira árt, mint használ az előadásnak. Dieguito például – mivel ő még egy megszületésére váró, a való életet nem ismerő gyermek – rendre idegesítően álnaiv kérdéseket tesz fel, melyekre szellemes, de a történetvezetés szempontjából szájbarágós válaszokat ad Mamma és Pappa. Az előadás élvezeti értékéhez viszont nagyban hozzájárul e két misztikus, de nagyon is két lábbal a földön járó alak karakteres megformálásával Kálid Artúr és Papadimitriu Athina. Molnár Áron úgy érzi egyre otthonosabban magát a szerepében, ahogy távolodik karaktere a megszületés lehetőségétől. Elkeseredett monológja, melyben beismeri magának, hogy hiába vágyott rá, hogy érezze édesanyja érintését, hogy kacaghasson, miközben apja az égbe dobálja, megindító pillanat. Ám az előadás egésze szempontjából zavaró, hogy Dieguito meg nem születésének hangos drámája elveszi a levegőt a címszereplő csendes sorstragédiája elől. 

Ezt az érzést tovább erősíti, hogy míg Gryllus Dorka inkább belülről sugározza, mint eljátssza Frida Kahlót, finom hangsúlyaival, hosszú csendjeivel, néma kiáltással, izzó tekintetével formálja meg őt, addig a többi szereplőre inkább jellemző némi musicales színpadiasság. Szabó P. Szilveszter profi előadóművészként csábít, dühöng, szeret, hibátlanul énekel Diego Rivera szerepében, a három másvilági alak szenvedélyes gesztusaival, jól megágyazott poénjaival, cigifüstbe belesuttogott – ahogy Mamma szarkasztikusan megfogalmazza, falvédőre kívánkozó – filozófiai summázataival viszi el a show-t. Miközben ők szabadjára engedik indulataikat, Gryllus Dorka Fridája befelé emésztődik, alakításában jól tetten érhető a koreográfus-rendezővel végzett közös munka. Mozdulatlanul, mások által támogatva, fűzőbe szorítva is rengeteg információt közvetít teste rándulásaival, de érzéseit gyakorta kívülre helyezve látjuk a Duda Éva Társulat női közreműködői (Egyed Bea, Jessica Simet, Nagy Viktória, Wéninger Dalma) által eltáncolva, Frida alteregóiként, megsokszorozva alakját.  

Mindez még rímel is azzal, ahogy Frida Kahlo önarcképein magát ábrázolta: szuggesztív tekintet, kifejezéstelen arc, a saját alakja köré festett növények, állatok, szimbolikus alakok, a táj, a feliratok beszélnek helyette. Az élete eseményeit egy-egy statikus képbe sűrítő festményein, Frida Kahlo ezzel hatásosan emeli ki önmagát mint központi alakot, és izgalmas módon közvetíti az érzelmeket. Egy mozgalmas színházi show esetén viszont nem biztos, hogy célravezető ez a koncepció.  

Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu
Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu

Tényleg nem Gryllus Dorka tehet róla, de mintha a Fridáról elnevezett előadásnak nem főszereplője, csupán egy szereplője lenne ez a Frida, akin nemcsak a troli, de az egész élet csak átrobog. Még az ötlet, hogy festeni kezdjen, az sem tőle magától, hanem Dieguitótól származik, és azt a célt szolgája, hogy összejöhessen Diegóval, akinek aztán gyereket szülhetne.  

Ezek után kapjuk az arcunkba az előadás végén a saját festészetének megítélésétől, alakjának hollywoodi tálalásán keresztül a kínai gyerekmunkáig ívelő gondolatmenetet, számonkérést. Hangzatos, hatásvadász, de előzmény nélküli és nem logikus.  Az előző másfél órában láttam Fridát, a szerelmes nőt, a zsémbes feleséget, a lábadozó beteget, a kínok kínját átélő, lelkében halott magzatokat cipelő anyát, de alig-alig sejlett fel a testi korlátai ellenére is szabad, szárnyaló, saját útját járó és legfőképpen sorsát tudatosan alakító, mindenféle – társadalmi, nemi, művészi – szerepelvárásra fittyet hányó, a saját korát messzemenően megelőző, öntörvényű nőt. Nem láttam az őserőt, amivel a testi lelki fájdalom megélését művészi energiává alakítja, amivel az adott pillanat személyesen átélt fájdalma időtálló, sokakat megszólító alkotásként kerül a múzeumok falaira, vagy épp ajándéktárgyakra. A szenvedés által stílusteremtő művésszé váló ember helyett egy a balesete miatt anyává válásra képtelen, sodródó, de kemény asszonyt látok. S míg ez utóbbi jó alap lehet egy színházi előadás készítéséhez, az előbbi az, amiért sorozatgyártásban bögrére nyomják valaki arcképét. Vagy napok alatt kapkodják el egy színházi előadás jegyeit… 


Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek