Ez a megfogalmazás a nyugtalanító kétértelműségével egyszerre tárgyilagos és kegyetlen. Van is erről egy szívszorító monológ a darabban, amikor a fiú a halott apja fényképének magyarázza, hogy ő maga nem hibás, a.m. nem tehet róla, hogy ilyen. De nem tud és nem is akarna más lenni, hiszen akkor ő nem a Géza lenne.
 Tóth Zoltán, Kaszás Gergő |
A Pinceszínház bemutatójában Takács Géza ezt a szöveget hokedlin ülve mondja el, ölében az apja táskájával, annak csatját csattogtatva. Evvel, az apja táskájával fog ő munkába járni ezentúl a kőfejtőbe, büszkén, végig lefelé az utcán, ahol az apja is ment valaha. Takács Géza alkata, vékonysága, magassága, nagy világos szemei és a koravénséget sejtető kopaszság mind tökéletesen illeszkednek a dráma főhőséhez. A színész játéka végtelenül pontos egyrészt a racionális és emocionális tartalmat illetően, másrészt pedig a megszólalások ritmusát és dallamát tekintve. A szöveg ritmusa egyébként is kulcskérdés Háy János darabjaiban, s a pinceszínházi produkció arra utal, hogy Soós Péter rendező hibátlanul talált a szerepekhez ritmus- és stílusérzékeny színészeket. És vannak még egyéb erényeik is.
A nyitójelenetben Tóth Zoltán és Kaszás Gergő úgy állnak szótlanul a buszmegállóban, hogy ha némán meg lehet ütni alaphangot, akkor ez már az. Munkaruhás, lestrapált férfiak néznek a semmibe, ahol még mindig nem jön a Karcsi a busszal. Tóth Zoltán Herda Pityuként kakaós csigát majszol (ahogy teszi majd későbbi jelenetekben is: három kakaóscsiga fogyókelléket emészt fel az előadás). Kaszás Gergő Banda Lajosa lenyalt hajú férfi, akinek fülén átsüt a reflektor. Megértik egymást, cikizik egymást. Kaszás türelmetlen tenorja fent triblizik, Tóth Zoltán mélább, lassabb, az ő hangja a mélyben szólal meg. Pompás színészpáros. Külön felhívom a figyelmet Kaszás Gergő Banda Lajosának zöld műbőr táskájára, amelybe az asszony a tokaszalonna-kenyér ebédet csomagolja. Azt gondolná az ember, hogy ilyen értelmetlen méretű, szatyor-retikül-szerű műbőr táska nincs is, de van! Van bizony, a szüleim háztartásában is hányódott egy ilyen, bordó színben, nem volt jó semmire, és egészen biztos, hogy Banda Lajos is pont ezért kapta meg munkába járó táskának, mert nem jó semmire.
 Takács Géza, Börcsök Enikő |
A hajnalban a fejtőbe indulók Gézával hármassá bővülnek, s ez a trió is szépen kidolgozott, jól felépített. Az például, ahogyan Herda Pityu a Géza málnaszörpje hírére mindig elmondja a figyelmeztetést, miszerint a szóda majd jól kimossa a meszet a csontjaiból. Takács Géza először döbbenten reagál erre az információra, a következő alkalommal nyakát behúzva, kissé félve várja a közlést, harmadszor pedig már szinte kihívóan követeli a nézésével.
De nem akartam még elkanyarodni a nyitójelenettől, hiszen érkezik Börcsök Enikő, aki erre a tenyérnyi színpadra úgy tud behajtani biciklivel, a nyakát tekergetve, hogy valóban képes észre sem venni a megállóban álló férfiakat. Azután leszáll, beszélgetnek, évődnek. Kissé talán különös jelenség itt Börcsök Enikő, de az sem számít, hogy a kötött sapkája alól előbukkanó hajának közegidegen a színe. Nem számít, mert Börcsök Enikő ebben a térben, ezen a színpadon és ebben a darabban is maga a legérvényesebb valóság. Színpadi lénye a legteljesebb élet- és emberismeretet testesíti meg. Börcsök olyan asszonyt játszik, aki megszokta, hogy fegyelmezett és türelmes legyen. Így hallgatja, fegyelmezetten és türelmesen főnök-Lacit is (Molnár Csaba), pedig a férfi a legjobb szándékkal olyan tónusban beszél vele, mintha az asszony is kissé fogyatékos lenne, a Gézamama. Ha nem volna Rózsika néninek a rászoruló fia, akinek vásárol, főz, magyaráz, akit ébreszt reggel és akit a testével ráfekve fékez meg, amikor Géza epilepsziaszerű rohamot kap, akkor alighanem üres lenne az élete.
A Gézagyerek közege a falu, s hogy ez mit jelent – vagy mit jelenthetett régen – azt talán még egyetlen Gézagyerek-előadás sem érzékeltette annyira, mint ez a mostani. (Hatot láttam az eddigi nyolc bemutatóból.) Soós Péter rendezésében kifejeződik, hogy a falu – közösség. Faluközösség, ahol az embereknek nem könnyű, de a nehézségeikkel nem foglalkoznak sokat, nem panaszkodásból áll az életük. Megfigyelhető a mélyen gyökerező emberi jóság és kedvesség, az egymás segítésének természetes gyakorlata és bizonyos egészséges kedély. Ennek szép pillanata az előadásban például az, hogy Börcsök Enikő összepuszilkodik az eladólánnyal (Varga Dóra), amikor a boltba megy, megvenni a szokásosat Gézának; kenyeret, párizsit.
De ugyanezt jelzi kicsit nagyobban és abszurdabban, amikor Kaszás Gergő Banda Lajosa a kocsmában hirtelen empátiájában felveti, hogy minek él a Géza, ha neki semmi jó nincsen. (Erősen drukkolunk ekkor, nehogy Lajosunk továbbmenjen a gondolatmenetben odáig, hogy neki magának mi jó van.) Kaszás Gergő egyébként is csodálatos, ha gondolkodásra kerül a sor: szinte látjuk Banda Lajos agyi erőfeszítését, amikor el akarja magyarázni Gézának a kőnézői munkakör igazi jelentőségét. Szellemi fölénye elsőre megbicsaklani látszik ugyan, de hamar összeszedi magát.
 Fotók: Puskel Zsolt, PORT.hu |
A faluban a jólelkűség mellett ott honol a bizalom is. Az autisztikus Gézagyerek mindenkit ismer, őt is mindenki ismeri, és számíthat a többiekre. Látszik ez nemcsak azon, ahogy Kaszás Banda Lajosa és Tóth Herda Pityuja elégedetten nézik a futószalag fölötti trónján ülő és dolgozó Gézát, hanem Juhász Réka kocsmai nőjének réveteg mosolyán is, amivel a fiút szemmel kíséri. Nagy pillanata a színésznőnek, amikor Vízikeként en passant bezuhan az asztal alá. A kocsmában ugyanis van asztal. A Gézagyerek otthonában nincsen. Kicsit hiányzik. De Horgas Péter úgy oldotta meg a díszletet, hogy egyszerre hozott be minden helyszínt, jelzésszerűen. Hátul valami költői lomhalmaz. Balra a buszmegállót jelentő kilométerkő, köréje gyűlnek szelíden a hajnalonta kiürülő kétdecis üvegek. Ivópult. A szomszéd kerítése. Ennek betonalapja a Gézagyerek ágyául is szolgál. A jelenetek között rozsdás redőny hatását keltő textilfüggöny ereszkedik le, zömmel cimbalomzene-kísérettel. A függöny előtt, jobbra a Géza kőnézői széke: autentikus mávautos műbőr sofőrülés romja.
A szerény, korlátozott, de mégiscsak idillből bántóan kilóg a Szomszédasszony figurája, akinek léte a darabban vagy arra figyelmeztet, hogy a rossz emberi minőség mindenhol jelen van, vagy pedig arra, hogy a faluközösséget is kikezdhették a világ nem előnyös változásai. Tallián Mariann mindenesetre szigorúan irigy és álságos nőt formál meg, akinek munkanélküli férje (Lázár Balázs) a kocsmába jár békén hagyva lenni és nyugodtan aludgatni a poharak felett.
A darab végén a Gézagyerek munkakorszaka egy rosszul elsült jótett nyomán végleg lezárul. Megy a fiú vissza a konyhába kockaköveket bámulni. Le vannak sújtva persze, Takács Géza és Börcsök Enikő, de valahogy hülyéskedésbe, nevetgélésbe, csiklandozásba keverednek. Majd csak meglesznek valahogy. Fő a szeretet. Jó látni, hogy sok ebben A Gézagyerek-előadásban a szeretet.