Znajkay Zsófia: Az ölében én / TÁP Színház – Mu Színház
2017.03.31.

Ritkán gondolunk arra egy fárasztó nap utáni lefekvéskor vagy a reggeli kávénk mellett, hogy aludni milyen ijesztő dolog. PUSKÁS PANNI ÍRÁSA.

Znajkay Zsófiának szemlátomást rengeteg a tapasztalata álom és ébrenlét összemosódásáról, az álmokban megjelenő szorongásokról, a tudattalan folyamatairól. Drámájában egy anyának és fiának történetét követhetjük nyomon, a jelenetek kettőjük viszonyának legszélsőségesebb pillanatait mutatják be, azokat, amelyekben a szeretet lehetetlenné, erőszakos birtokviszonnyá, zsarolássá, kínzássá változik.

Jankovics Péter
Jankovics Péter

Nem tudjuk pontosan mi, de finom jelekből és utalásokból kiderül, hogy a fiúval, Tihamérral, valami nem egészen stimmel. Jankovics Péter jelmeze fehér ing, amelyen a gombsor mintha eltévesztené az útját, vagy direkt más utat választana, a hasától a háta irányába kanyarodik. Rémálmok gyötrik, amelyek elől a szülők hálószobájába menekülne, ha nem lenne az ajtajuk zárva. Így marad Tihamér állandó mellőzöttségében álmaiba és félelmeibe zárva.

Álom és valóság keveredése az előadás fontos strukturális elemévé válik: mi, a nézőtéren sem igazán tudjuk eldönteni, hogy hol válik el egymástól a kettő, ezért mindent, ami történik, valóságként fogadunk el addig a pillanatig, amíg a jelenetek rá nem cáfolnak erre. Különben is, ki merné állítani, hogy az álom nem határozza meg a valóságunkat, vagy hogy az álmaink nem a valóságérzékelésünk lenyomatai lennének. Znajkay Zsófia drámájában csak szorosabban kapcsolódik össze e kettő, és új dimenziót teremt.

Tihamér világában tér és idő folyvást keveredik: gyerekkori rémálmok, gyerekkori félelmek a felnőtt élet szorongásaival. A gyerekkori traumák egyenes következménye volna az önmegsemmisítés, valószínűleg ide is futna ki a történet, ha nem lépne közbe a fiatal nő, Bojána. Piti Emőke karaktere ugyanúgy eltér az átlagtól, mint Jankovics Péter Tihamérja, de míg a férfi szélsőségesen zárkózott és képtelen emberi kapcsolatok kezdeményezésére, addig a nő ajtóstul ront a házba (úgy a valóságban, mint ahogy metaforikusan), és olyan leplezetlen őszinteséggel vallja meg Tihamérnak a vonzalmát, ami elől képtelenség válasz nélkül kitérni.

Vasvári Emese, Jankovics Péter
Vasvári Emese, Jankovics Péter

A rémálmoktól való megszabaduláshoz viszont nem elég a boldogság egy lehetséges útját megtalálni, hanem el kell tüntetni a múlt szörnyeit a szekrény mögül és az ágy alól, és Tihamér ezt nagyon pontosan tudja. Világos számára az is, hogy minden, ami az ő életében elromlott, önző, passzív-agresszív, hatalmaskodó anyja miatt történt. És számunkra is világos ugyanez: soha visszataszítóbb anyafigurát nem láttam még, mint ebben az előadásban Vasvári Emese alakításában. Ez a nő képtelen szeretni fiát, mert állandó akadálynak látja őt férje és saját maga között. Szeret viszont büntetni és uralkodni, zsarolással, megalázással és önsajnálattal tartja pórázon az apát és a fiút, akik több-kevesebb sikerrel szabadulni próbálnak a szorításából. Vasvári kellemetlen rikácsolása vagy épp őszintétlen negédeskedése úgy hoz létre egy minden apró megmozdulásában visszataszító figurát, hogy közben egy pillanatra sem válik önmaga karikatúrájává. És éppen az ő játéka működteti az egész előadást: általa válik teljesen világossá, mitől szenved Tihamér, az is, mi az egyetlen módja a szenvedés megszüntetésének.

Ahogy az előadás beharangozójában egy zárójeles mondat erejéig szerepel: „az apa – mint más élethelyzetekben is – sajnálatosan jelentéktelen”. Bár a mondat nagyon szellemes, azért csak félig tűnik igaznak: az apa jelentéktelensége a történet szempontjából kifejezetten jelentőségteljes. Laboda Kornél puhány, akaratgyenge figurája tökéletesen alárendeli magát az anyának, képtelen vele szembefordulni, mikor a helyzetet tarthatatlannak érzi, menekülőre fogja, saját felelősségét fiára tolja át. „Lehet, hogy nem jó ötlet őt ebben az állapotban magára hagyni” – mondja, mikor vele együtt fia is ki akar lépni a fojtogató családi légkörből. Valószínűleg egészen másképp alakulna ez a történet, ha az apa nem volna olyan sajnálatosan jelentéktelen.

Jankovics Péter úgy játszik kisgyereket, kamaszfiút és felnőtt férfit, hogy közben nem három figurát látunk, hanem ugyanannak az egy személyiségnek különböző pillanatokban rögzített képét. Nem a gyerek Tihamér külső jegyeinek megmutatására törekszik, hanem az állapota, a környezetének ingereire adott reakciói érdeklik. A gyerek Tihamért és a felnőtt Tihamért az különbözteti meg egymástól, hogy az előbbi még bátran beszél félelmeiről, az utóbbiban viszont a sok visszautasítás következményeként megkövült a szorongás. (Régóta érik már bennem a felismerés, és most meg is ragadom az alkalmat, hogy elmondjam: a Szputnyik gyalázatos eltakarítása óta Jankovics Pétert túl keveset látjuk színpadon, dacára annak, hogy a független szcéna egyik legérzékenyebb és legsokszínűbb színésze, amit most is bizonyít.)

Piti Emőke. Fotók: Andráska Gábor. Forrás: Trafó
Piti Emőke. Fotók: Andráska Gábor. Forrás: Trafó

Az előadás tere Tihamér belső világa, amelyben összefolyik a szülői ház, Tihamér lakása és a rémálmok világa. A háttérben egy ajtó áll, a szülők zárt hálószobaajtaja, amelyen az álmából felriadt kisfiú dörömböl, ám az nem nyílik, és Tihamér kint reked félelmeivel és magányával. Ugyanezen az ajtón lép be Bojána minden alkalommal olyan határozottsággal, hogy a fiú végül kénytelen elhinni, egyedülléte nem örökre szól, csak nagyon hosszan tartó átmeneti állapot volt az életében.

Znajkay Zsófia első előadása mély, sokrétű és eredeti. Komplex képet vetít elénk a tudattalanról, és bátran mondja ki azt, hogy ha elolvadt a világ, de a közepén anya ül, és ott ülök az ölében én, az nem minden esetben a legideálisabb helyzet.

Az előadás adatlapja a port.hu oldalon itt érhető el. 

Szerző: Puskás Panni