Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÍGY CSAK TERRENCE MALICK TUDJA SZERETNI A TEREMTŐT

Az univerzum története
2017. márc. 28.
Amőbák, dinoszauruszok és az ősember, bottal a kezében! Fajunk és világunk történetét végre nem egy sótlan földrajztanár vagy egy kappanhangú pap mondja végig, hanem a kortárs művészmozi legnevesebb remetéje, maga Terrence Malick. NAGY V. GERGŐ KRITIKÁJA.

„A művész fiatalon vagy öregen a legjobb. A középkorúság a művészet ellensége” – mondta Orson Welles, és az egyik kései örököse láthatóan ennek tudatában alakította a rendezői karrierjét. Merthogy a legendás Terrence Malick a csikóévek két remeklése után (a Sivár vidékkel és a Mennyei napokkal fémjelzett pályakezdés éppenséggel a nagy Orson Wellesre emlékeztette a korabeli szakírókat) lényegében húsz évre kiszállt a filmkészítésből, hogy aztán immár ritkás hajjal, pohos izomzattal, viszont annál könnyebb kézzel térjen vissza hozzá. 

Hiszen Malick pályájának második szakaszában betegesen rejtőzködő kultrendezőből betegesen termékeny kultrendezővé avanzsált, aki éppúgy képes volt művészi értelemben acélosodni és radikalizálódni, mint az aggkori reneszánszt megélő rendezők legjobbjai – Skolimowskitól Hanekéig, Oliveirától Eastwoodig. A kései Malick nem (csupán) ismétli önmagát, hanem megpróbál elmenni a végsőkig a korábban kijelölt úton – vezessen az a nagyszabású new age-ezotéria (Az élet fája) vagy az elbeszélést tagadó kísérleti film felé (Knight of Cups).                                                                       

Ennek az útnak a soron következő állomását egy látványos és dagályos természetfilm, Az univerzum története jelenti. Malick ebben az évtizedek óta dédelgetett projektjében régi vágyait és ki nem mondott céljait teljesíti be: olyan filmet tár elénk, amelyből már végképp hiányzik bármiféle történet, és amelyben már egyáltalán nincsenek karakterek, de hiányoznak a mélázva sétálgató sztárszínészek is (igaz, a hangsávon és a producerek között továbbra is feltűnik számos jól ismert színésznév). Ami marad, az a természet és a képek áradása, a lencsébe verő napfény, felhők, vulkánok és hegyek, de leginkább színek, formák és a zene: szóval Malick panteista víziója a Földről és az Életről – arról az Életről, amelyet Cate Blanchett (illetve a rövidebb verzióban Brad Pitt, a magyar szinkronban pedig Kovács Nóra) folyton-folyvást ájult hangon szólongat a narrációban („Ó élet! Jónak adója!”). Az univerzum története tehát már a maga pőreségében, szimplán a természeti képek, némi nyers dokuanyag meg szekérderéknyi new age pátosz révén mesél arról, amelyről Malick a konvencionálisabb filmjeiben még történetek és karakterek révén tudósított: a világba vetett ember együttlétéről a többi létezővel, a folyamatos pillanatnyiságról, az anyag állandó alakulásáról és az érzéki mozgásról. 

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Ami biztos, hogy ezt jó nézni. Absztrakt formák oldódnak egymásba, lávagleccserek nyúlnak el a hóban, tengerhullámok és bolygók csattannak össze, CGI-dinoszauruszok sétálnak át a fák között – és néha, minden előzmény nélkül hajléktalanokat vagy tüntetőket látunk valamilyen ismeretlen, szerencsétlen és nyomorult országban, ráadásul ócska, digitális képeken. Mindez együtt (lásd a címet!) valamiféle mozgóképes kozmogóniát volna hivatott kirajzolni, a világ és az ember keletkezésének fokozhatatlanul szélesvásznú (IMAX!) és rendkívül mély értelmű történetét, de Malick filmje annyira kevés kontextust és információt kínál a látványhoz (ráadásul Cate Blanchett narrációja annyira banális), hogy informatív ismeretterjesztés és metafizikai búvárlás helyett inkább csak a képek önereje érvényesül. És az nem csekély! Malick ráadásul dokumentumképeket és digitálisan megdolgozott, spekulatív látványokat tükröztet egymásba, és az emberi szemnek ismerős képeket láthatatlan (mikroszkopikus vagy kozmikus) események képeivel elegyíti.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Lefilmezni és láthatóvá tenni a világot a maga léptékeiben és megnevezhetetlen, érzéki gazdagságában – ez a mohó vágy és jellegzetesen malicki szándék szervezi ezt a képáradatot, amely törekvés egészen az amerikai avantgárd egyik legnagyobbjához, Stan Brakhagehez vezet vissza. De Az univerzum története korántsem mérhető ezzel a mércével, és avantgárd filmként némi csalódást kelt. Hiába a Jordan Belsont idéző absztrakt nyitány, néhány igazán erős vágás, vagy a kép és a hang olykori emlékezetes társítása, Malick önmagához képest meglehetősen invenciószegényen szerkeszti ezt a valóban pazar képanyagot – amelyre ólomsúlyú teherként nehezedik rá a kvázi-vallásos narráció megannyi áhítatos mondata („Óh, szeretet fénye! Ne légy tőlem távol. A kő árad, akár a köd”). 

Látványosnak tényleg látványos dokufilm Az univerzum története, de igazság szerint jóval kevesebbet tud mondani a tárgyáról, mint a szerényebb Malick-darabok – a világszerte nagy kedvvel ócsárolt Knight of Cups például egy forgatókönyvíró banális éjszakái révén is több apróbb epifániát és expresszív pillanatot tudott elénk hordani, mint amellyel ebben a filmben az univerzum teljes karrierje szolgál. De Malick nevetségesen ambiciózus és naivan átszellemült látomása még szolid kudarcnak is lenyűgöző – és a multiplexek vásznain különösen jól mutat radikális, vallomásos lírája erről az efemer világról. 

A film adatlapja a Magyar Film Adatbázisban itt található.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek