Páncélba zárt szellem
2017.03.29.

Scarlett Johanssonnal forgatták újra a kultikus animét, és Amerikában már pusztán ebből a tényből botrány lett. Pedig a botrány az, amit a cyberpunk klasszikussal műveltek. SOÓS TAMÁS KRITIKÁJA.

A Páncélba zárt szellem a leghíresebb anime az Akira mellett, a hiányzó láncszem a Szárnyas fejvadász és a Mátrix között. A Masamune Shirow mangájából dolgozó Oshii Mamoru a filozófia és az akció tökéletes egyvelegét hozta létre, egy olyan science fiction klasszikust, amit Baudrillard és Schwarzenegger egyaránt élvezhetett. A Páncélba zárt szellem nyugaton is kultuszfilmmé vált, de a botrányt nem az váltotta ki, hogy egyáltalán hozzányúltak ehhez az alapműhöz, hanem hogy egy fehér színésznőre osztották az ázsiai Őrnagy szerepét. Pedig ha valamiért, hát ezért (legalábbis most) nem érdemes reklamálni. Ez ugyanis nem tudatos rasszizmus, hanem egyszerű gazdasági döntés, és amíg nem lesz újra olyan ázsiai filmsztár Jackie Chan után, aki a világ minden országában beülteti az embereket a moziba, Hollywood bizony fehér színészeket fog delegálni a főszerepekre. Másrészt a Páncélba zárt szellem kitér a történetben a kifehérítés (angolul: whitewashing) problémájára, és egész frappánsan varrja el ezt a szálat.

Botrányosnak inkább az mondható, ahogy Rupert Sanders (Hófehér és a vadász) és a féltucatnyi forgatókönyvíró kisöpört mindent a filmből, amiért az eredetit szeretni lehetett. A Páncélba zárt szellemben egy elektronikus hálózat köti össze a világot, amire úgy tudnak rákapcsolódni az emberek, mintha közvetlenül az agyukat csatlakoztatnák rá az internetre, és mások számítógépén vagy agyában is szörfölhetnének gondolatban. A mesterséges intelligenciák és a kiborgok – a géptestbe ültetett és implantátumokkal felturbózott gépemberek – korában járunk, ahol az Őrnagy, ez a jóérzésű Terminátornő, akinek a teste fém, de az agyában maradt még egy kevés emberi szövet, kiberterroristákra vadászik. Az animében a Bábjátékosra, a tudatra ébredt számítógépes programra, a remake-ben Kuzéra, a tudósokat gyilkoló bűnözőre.

Oshiit a robotlét filozófiai kérdései érdeklik, Sanderst viszont a szappanopera, amely során az Őrnagyból kiborg lett. Egy hollywoodi blockbustertől persze senki nem várja, hogy elmerüljön az elmefilozófiai kérdésekben (pedig miért ne tehetné?), de a probléma nem csak azzal van, hogy az amerikai film többet akciózik, mint elmélkedik, hanem hogy kiforgatja a japán anime gondolatvilágát. Sanders filmjében bőven van logikai buktató (a menekülő sofőr miért a tér közepén veszi le a hőoptikai álcát? egyébként túl bonyolult lett volna elkapni?), a legfájóbb mégis az, hogy a történetet aköré fűzték fel, hogy az Őrnagy a múltja után nyomoz. Az animében az Őrnagyot nem érdeklik az emlékei, mert egy olyan világban, ahol meghackelhetik az emberek tudatát és meghamisíthatják az emlékeiket, elmosódik a határ igaz és hamis, valós és fiktív között. Hiába is derítené ki „az igazságot”, teljesen soha nem lehet biztos benne, hogy az aktuális emlékei valódiak. Ezért is fordul inkább lételméleti kérdések felé: mi teszi az embert emberré, ha a kiborgoknak is van tudatuk? Meddig ember és honnantól robot az, aki egyesével implantátumra cseréli a szerveit?

Jelenetek a filmből
Jelenetek a filmből

Nem vetünk jó fényt a remake-re akkor sem, ha azzal mentjük: Sanders visszatekeri az időt oda, ahol még nem megszokott, hanem újdonság a kibertechnológia (Scarlett Johansson Őrnagya csak egy éve él a géptestben, ezért akarja kideríteni, mik ezek a folyamatos bevillanások a múltjából). Hollywood átka, hogy mióta elrajzották a szuperhősök, csak eredettörténetekben képes gondolkodni, a Páncélba zárt szellem esetében viszont különösen elszomorító, hogy intellektuálisan milyen alacsonyra céloz azáltal, hogy Ádámtól és Évától kezdi a mesét. A manga és az anime is vizionárius volt, amikor arról elmélkedett a betárcsázós internet korában, hogyan lehet betörni emberek magánéletébe (és tudatába) egy számítógépes hálózaton keresztül, hogyan javíthatja egy program bizonyos szervezetek stratégiai helyzetét elmék és adatok manipulációjával, vagy hogyan születhet meg és hogyan reprodukálhatja magát a szuperintelligencia. Azóta eltelt húsz év, most kezdjük beérni a jövőt, amit Oshii vázolt, így aztán érdekes lett volna a mai tudásunkkal továbbgondolni a történetet. Sanders viszont inkább visszafelé pörgette a történetet, és nem gondolt nagyon semmit a jövőnkről azon felül, hogy milyen látványos akciókat lehet itt levezényelni, és hogyan domborodnak ki a reklámok háromdimenziós hologramként az épületek falából.

Hogy mi a helyzet nettel, géptesttel, embertudattal, azt inkább hagyjuk is, mert hagyja a film is, ami jobban irtózik a technológiai fejlődéstől, mint Kövér László az internettől. Éppen csak Mr. Mackey-t nem hívják ide a South Parkból, hogy elmondja a gyerekeknek: a technológia az rossz, értem? Ebben a Páncélba zárt szellemben a technikai újításokkal nem élnek, hanem visszaélnek: a tuningot mint drogot árulják az utcán, a jakuzák a night clubban arra használják a jeltakarást, hogy lányokat erőszakoljanak. A technológia vagy szenvedést okoz, vagy gyilkol vele az is, aki a rendet tartja fenn. Ez a látens technológiafóbia szöges ellentéte a japán világképnek, amely elismeri ugyan a fejlődés okozta hátrányokat, de meglátja benne a pozitívumokat is: például azt, hogyan születhet új lény az ember és a számítógépes program fúziójából, amely így maga mögött hagyja a kiborgtest és az emberi elme korlátait.

A Páncélba zárt szellem tünetértékű film: bár nem ül fel a hollywoodi nosztalgiahullámra, mégis ugyanaz a múlt biztonságába visszakívánkozó érzés hatja át, amely manapság a tömegszórakoztatásra is rányomja a bélyegét. Sanders filmje egy olyan korban játszódik, amikor az igazság kiismerhetetlenné válik, mégis azt hazudja, hogy vannak emberek, akik helyre tudják azt állítani, és ehhez elég csupán egy gonosz – a profitot az erkölcsi megfontolások fölé helyező – nagyvállalatot likvidálni. Mintha a problémák nem a valóság természetének megváltozásából, hanem az emberi rosszindulatból fakadnának. Ez pedig olyan otromba leegyszerűsítése a Páncélba zárt szellem filozófiájának, hogy még annak az iróniáján se lehet szórakozni, hogy pont egy hollywoodi nagyvállalat forgat filmet egy gonosz nagyvállalatról, amely ellopja valaminek a szellemét és eladja azt egy áramvonalas testben.

A képek forrása: MAFAB
A képek forrása: MAFAB

Meg hát mit ér az áramvonalas látvány, a pillanatokra kétségkívül lenyűgöző pixelvarázs, ha az akciók dramaturgiája kiszámítható, a történet fárasztóan sablonos, és nincs épkézláb karakter, akiért szorítani lehetne? Scarlett Johanssonnak jól áll ugyan a kiborgrendőr szerepe, de eljátszania nincs mit, ahogy a japán rendezőmesternek, Takeshi Kitanónak sem, akinek a 9-es részleg főnökeként csak egy aranyköpés jut nyulakról meg rókavadászatról. Egyébként konyhabölcsességek vannak („Az emberség a mi erényünk” – hogy mondhat ilyet egy robotzsaru anélkül, hogy leolvadna a bőr a fémvázáról?), meg a deja vu, hogy ezt már láttuk valahol: a lassított balettakciókat a Mátrixban, a neonfényes metropoliszt a Szárnyas fejvadászban, a beltéri high techet a Különvéleményben. Megkésett film a Páncélba zárt szellem, amely akkor is idejétmúlt lenne, ha egy az egyben újraalkotta volna az eredetit, hiszen a ’95-ös anime vívmányai beépültek az amerikai science fiction DNS-ébe.

Lehet, hogy aki nem látta Oshii remekművét, örömmel fogadja az egynéhány meglepő vizuális ötletet, de állítom, az anime – a maguk korában hiperrealisztikus és előremutató – akciói legalább ennyire izgalmasak. Abban ráadásul mindennek súlya van, át lehet érezni, milyen kérdések foglalkoztatják az ott élő embereket, míg ezt a magát gyorsan ledaráló, sótlan és gépies filmet csak feledni érdemes, gyorsan, örökre. 
 
Szerző: Soós Tamás
Címkék: Mozipremierek 2017