„Nem tudom, ebben az akváriumban / bevándorló vagyok vagy őshonos? / Az ember sokféle ősre bukkan, / kiket a húsa egybemos. / Az éhség hömpölyög a tengerekből erre, / délibáb hívja földrészeken át, / ömlik erdőn-folyón futó ember keserve: / hogy el kell hagynia s hogy nem talál hazát.”

Balla Zsófia Hazatalálás című versének első két strófája sokak számára ismerős lehet a YouTube-ról, Bíró Kriszta előadásából, mely az Élő költők társasága videósorozat keretében (az Örkény Színház produkciójaként) került fel a világhálóra. A részlet utolsó sorai fájdalmasan érzelmesek, de a tudatosan rontott szonett második fele kijózanítóan fegyelmező: a beszélő próféciaként és egyben a maga sorsa tanulságaként fogalmazza újra a József Attila-i „Íme, hát megleltem hazámat” rezignált felismerését: „A Föld, a föld minket is befogad.”

A Hazatalálás Balla Zsófia nemrég megjelent verseskötetében, a Más ünnepekben is szerepel. A könyvet lezáró vershármasban került elhelyezésre (176. old.), s a provokatív felütést leszámítva klasszikus egyszerűséggel szól jelenünk s közeljövőnk általános gondjáról, milliók földönfutóvá válásáról. Drámai tömörségű második szakaszában az egyiptomi menekülés bibliai képének átrajzolásával („József Egyiptomban, Mária Betlehemben”) úgy helyezi mitikus távlatba a jelenséget, hogy érzékeltesse a szétszakítottság vigasztalanságát is. Ami akkor is bekövetkezik – s ez már a könyv egészének a közlendője –, ha a menekülő családostul kelhet útra. Mert a bevándorló semmiképp sem kerülheti el életének kettéhasítottságát s az ezzel járó identitásvesztést: „Ki más országba mész, lepje hó álmodat, hintsed be nyomodat.” Alkalmazkodj, feledd el, ki voltál, s akkor talán arra is lesz esélyed, hogy ne csak a föld(takaró) fogadjon be, hanem a Föld is (azaz a régió, tehetjük hozzá kicsit ironikusan).

Hogy Balla Zsófia olyan mélyen képes átélni a menekültek hazavesztését s az újrakezdés ódiumát, az aligha véletlen. Erdélyből áttelepült magyarként több mint húsz éve küszködik a maga elveszettség- és idegenségérzetével, illetve a szülőföld elhagyása miatti bűntudatával. Az életmű újabb fejezetei ezt tanúsítják. A Más ünnepek pedig kimondottan azt járja körül, hogy a személyiség, azon belül a költői szubjektum újraépíthető-e, megteremthető-e az önazonosság. Mintha ebben a könyvben válaszolná meg Balla Zsófia az előző kötetben (A nyár barlangjában) feltett kérdést: „kik vagyunk életünk eleje nélkül itt?”(94.) A többes számot abban a szövegtérben (Az élet két fele) Tamás Gáspár Miklós megszólítása indokolta, s a vers, amelyben a kérdés megfogalmazódott, már előlegezte a Más ünnepek néhány felismerését. Például azt, amit az új kötet első – egyébként igen fajsúlyos – ciklusa s annak központi poémája, Az álom tükrei sugalmaz. Hogy a személyiség, bármennyire is képlékeny, változékony és sokféle énből áll össze, nem építhető teljesen új alapokra. Nem cserélhető le a gyermek- és ifjúkor, a szülők, a régi szerelem, nem feledhető a szülőváros, Kolozsvár s a kis „tejhordó parasztnénike” (23.), a sosem látott nagymama sem, akit 1944-ben lágerbe hurcoltak. Mert ha a nappalok távol tartják is a múltat, annak történései „az álom tükrei”-ben ott forognak, s hordalékuk: „a harag, a gyávaság, a sár” a nappalokat is elönti. És az álom „tonnás madár. Nem lehet kikecmeregni alóla.” (10.)

A Nemes Nagy Ágnes-versre való rájátszás nem éri váratlanul az olvasót. Balla Zsófia a magyarországi köteteiben gyakran idéz, felidéz. Hol hosszabban és szó szerint, hol egy képpel, egy hangütéssel, egy beszédfordulattal, egy szintaktikai szerkezettel, verszenével, de folytonosan evokál, előhívja a klasszikusokat, a népdalokat és a Bibliát. Mintha Villon, Dante, Zrínyi, Eliot, Rilke, Ady, Gottfried Benn, József Attila, Dsida Jenő, Pilinszky, Nemes Nagy, Szilágyi Domokos, Kányádi Sándor (és akiknek a nyomát fel se ismertem) pótolhatnák a hajdan éltető s megtartó kolozsvári szellemi közeget, a Bretter-tanítványok körét. A költő virtuális közösséget gyűjt maga köré, a kötet zárószavaival élve (bár ott más kontextusban szerepel a kifejezés) „összecsukható, kis tábori hazá”-t pakol be magának, ha már az anyaországban nem oldódik idegenségérzése. (Az elárvulást, a világból való kizuhanás élményét egyébként a 3. ciklus versei – Az idegen, Haza, Pillanatkép – közvetítik.) A versekben megszólaló én a költőelődöktől kap bátorítást, inspirációt és közvetlen segítséget is az alkotáshoz. Az allúziókkal pedig kifejezheti az azonosulási és/vagy különbözési szándékát. Az alábbi sorok például egyszerre jelzik az elkülönböződés és az azonosulás gesztusát József Attila hajdani vallomásával kapcsolatban: „Nem vagyok én. – Csak az vagyok, / akinek álmodom magam. / Annak álmodom, aki voltam.” (10.)

A Más ünnepek viszonylag nagy terjedelme ellenére szokatlanul egységes kötet. Azzá teszi az önértelmezés központi szerepe, a motívumok sűrű szövésű hálója, a többnyire jambikus versritmus és a mintegy nyolcvan versnek olyasfajta összekapcsolása kilenc ciklusban, hogy abból, ha nem is sikertörténet, de a személyiség újraépítésének folyamata kirajzolódjon. A megszerzett, kiküzdött identitás alapja, úgy tűnik, néhány magánemberi erény, s mivel Balla Zsófia versei fiktív önéletrajzként is olvashatók, így elmondható: erkölcsi tartás, küzdeni tudás, a világra való nyitottság és a kultúrába vetett mélységes bizalom áll a kötetben megalkotott személyiségkép mögött. Egy Sosztakovics-szimfónia például (ha pillanatokra is), helyre képes állítani a világ rendjét, ha egyszer a zene azt sugallja: „Isten, ha van, ha nincs, működik.” (A reggel színe 149.) A magány adott helyzetben „a szabadság édes, erős őrületé”-vé tud válni, s lehetővé teszi az alkotómunkát (Magányban 160). Az idegenségérzet nem akadálya, sőt, talán inkább ösztönzője lesz a szolidaritásnak, a még elesettebbek iránti együttérzésnek (Szegények karácsonya, Metró, aluljáró). A versek szubjektuma még a halált is sakkban tartaná. A barátokat sirató elégiákban (a maga és mások számára) a vers öröklétébe mentené a távozókból azt, amit értéknek ítél: csípős jóságot, derűt, bátor méltóságot, tág látókört. Pedig valószínűleg egyetért Zbigniew Herberttel a halál lényegét illetően: „mit mondhatnék / a holt kicsi tenger partja mentén / a víz lassan kitölti / az eltűntek lábnyomait” (Epizód Nagy László fordításában). A búcsúversek néhány részletében túl erősnek érzem a pátoszt, mint ahogy a morális hevületet is sokallom az életvezetési tanácsokat megfogalmazó versekben (Egy jegyespárnak, Sietni kell).

A pátosz persze nehezen kerülhető el ott, ahol küzdelemről, harcról, az élet fel nem adásáról van szó. Kísért azonban a fellengzősség veszélye. Balla Zsófiának ezt a versek nagy többségében sikerül elkerülnie. Az emelkedett tónust jó arányérzékkel ellensúlyozza a maga bizarr képeivel, a vallomásos és a tárgyias beszédmód váltogatásával s a különféle szövegtípusok (leíró elemek, történettöredékek, reflexiók, szentenciózus kijelentések) merész egymás mellé vágásával.