Beszélgetés Nagy Ervinnel
2017.03.20.

Milyen filmet forgatna Petőfiről? Ki tudja vonni magát a politikai barikádharcokból? És hogyan lett majdnem Jessica Chastain férje? A Kincsem főszerepét játszó Nagy Ervinnel beszélgettünk. SOÓS TAMÁS INTERJÚJA.

Revizor: Két év alatt két Oscar: azt mondják, a magyar film új aranykorában élünk. Színészként is így érzed?

Nagy Ervin: Ez szerencse kérdése is. Tizenöt éve is volt egy aranykora a magyar filmnek, amikor Pálfi Gyurival, Hajdu Szabival és Mundruczó Kornéllal berobbant egy új generáció. Akkor nem az Oscarig, hanem Cannes-ig jutottunk el, de ha Oscart kapott volna a Taxidermia, nem csodálkozott volna rajta senki sem. A szerencse mellett sokat számít még a forgatókönyv-fejlesztés is, amit a Filmalap vezetett be. Más országokban a filmesek komoly pénzeket fizetnek egy script doktorért, aki ránéz a fejlesztés alatt álló forgatókönyvekre. Szemszögváltásra néha szükség van, és én úgy látom, a mostani inkább jól sült el, mint rosszul. A színészek számára különösen fontos a jó forgatókönyv, mert egy pontosan körülírt szerepet sokkal könnyebb eljátszani. Borbély Alexandra azért is tudta olyan szépen felépíteni a karakterét a Testről és lélekről című filmben, mert a tökéletesen kimunkált szereppel egy ziccert nyújtott át neki Enyedi Ildikó – és ez a Filmalap által előírt forgatókönyv-fejlesztésnek is köszönhető.

R: Az olyan blockbusterekben, mint a Kincsem, nem a mélylélektani rezdüléseken van a hangsúly. Inkább fizikailag kihívás egy ilyen szerep?

NE: Sokféleségében kihívás – és abban, hogy stílszerűen hozzam a figurát. Hogy egészséges mértékben legyen macsó ez a Blaskovich, ne egy öntetszelgő bájgúnár lovagoljon a filmben, mint egy rossz Herkules, aki csak arra figyel, hogy jól áll-e rajta a páncél. Ehhez kellett humor is, de tökösnek is kellett lenni, hogy belém szeressenek a nők. Igazi férfiszínész-álom: lovagolok, szeretnek a nők, és bár rosszfiú vagyok, a végén nyerek. Erről álmodik minden kölyök, amikor A Tenkes kapitányát nézi, csak aztán színészként jön a nagybetűs művészet, és megfeledkezik róla. Az összes férfiszínész irigyel, de annyira, hogy már el is merik mondani, és hát van abban valami jó érzés, ha a Stohl mondja neked, hogy rohadjál meg... (nevet)

R: Magyar szuperhíró – így nevezted egyszer Blaskovichot. Több szuperhős kéne a magyar filmekbe?

A Kincsem című filmben
A Kincsem című filmben

NE: Ha szuperhősből nem is, történelmi filmből lehetne több. Nem kell minden évben egy Kincsem, de jó lenne, ha nem kéne 15 évet várni, míg elővesznek egy történelmi témát – A hídember óta ugyanis nem készült nagyszabású kosztümös film Magyarországon. Engem egyébként is érdekel ez a korszak, főként az 1848-as forradalomhoz vezető két hét. Hogy mi történt a Pilvaxban, hogyan ittak, hogyan lendültek bele a forradalmi hevületbe. Amikor A hídembert forgattam, Hajdu Szabival beszélgettünk arról, milyen lenne az ideális kosztümös film. Azt tervezgettük, hogy készítünk Petőfiről egyet, mondjuk, Keresztes Tamással a főszerepben, amiben megnézzük, hogyan élt vándorszínészként. Ebben a korban sem az az érdekes, hogy milyen szépeket mondanak a parlamentben a hazáról, hanem az, hogy hol aludt, mekkorákat gyalogolt, és hogyan társalgott például Petőfi. Nagy szükség lenne életszagú, pátosztól mentes történelmi filmekre, hogy ne távolodjon el ez a műfaj az emberektől, és ne a BBC-re kapcsoljanak át, ha kosztümös filmet akarnak nézni.

R: Ha már szuperhősök: jársz a Magyarországon forgó hollywoodi filmek castingjára?

NE: Igen. A Mentőexpedíciónál bekerültem az utolsó két castingkörbe. Teljesen véletlenül történt az egész. Hajnal kettőkor belefutottam a casting direktorba a pesti éjszakában, aki megkért, hogy másnap menjek be, mert nem találják a színészt, aki játszaná a szerepet. Bementem, a felvételt elküldték Ridley Scottnak, aki azt mondta, hogy nagyon jó vagyok, de aztán a német producer benyomta a saját színészét, mert ők raktak pénzt a filmbe. Én lettem volna Jessica Chastain férje, aki bejelentkezik videón. Csak kétszer fél perc közelim lett volna, de legalább megismertem volna ezeket az embereket.

R: Volt valaha sanszod külföldi karrierre? És ambíciód?

NE: Ambícióm volt, de mindig szélhámosokba futottam bele. Leforgattam a Szobafogságot, de az egy rossz tévéfilm szintjét sem ütötte meg, a másik lehetőségből pedig nem lett semmi. Éveken keresztül hitegetett egy rendezőnő azzal, hogy csinál egy Ütközésekhez hasonló filmet, és még Nick Nolte is játszani fog benne. A vége az lett, hogy elfogatóparancsot adtak ki ellene, mert a királyi ház aláírását is meghamisította. Ezzel és a Mentőexpedícióval jutottam a legközelebb egy külföldi szerephez, de nem adtam fel. Addig próbálkozom, amíg egyszer össze nem jön. Negyvenévesen is csak azt tudom tanácsolni a fiataloknak, hogy ugorjanak neki, mert Magyarországon most több esély van bekerülni amerikai filmekbe, mint ha kimennének Hollywoodba. Tiszta Csillagkapu! Egyik pillanatban még a Mentőexpedícióból hátramaradt marsi port rugdosom a stúdióban a Kincsem forgatásán, és ha felfigyel rám valaki, másnap már a hollywoodi sztárokkal forgathatok.

R: Harmincévesen úgy gondoltad, hogy egy színész mindent megél negyvenéves koráig, amiből ezen a pályán táplálkozhat. Tényleg megélted?

NE: Már nincs hiányérzetem a készleteimmel kapcsolatban. Született egy gyerekem, elváltam, az élet nagy dolgai megtörténtek velem. Az ember ezután maximum megismétli ezeket, majd megöregszik. Az öregedés még hátravan, de ami szerelemmel, családdal, hullámvölgyekkel kapcsolatban egy színész tarsolyába kerülhet, az nekem már ott van.

R: Merítesz is ezekből az élményekből? Régen azt mondtad, inkább elképzelni szereted a karaktered gondolatait, érzelmeit, mintsem felbányászni a sajátodat.

Pálos Hannával a Lélegezz című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
Pálos Hannával a Lélegezz című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

NE: Nekem nehezemre esik újdonságként tekinteni arra, ami már a hátam mögött van. A Lélegezz című gyerekvállalós darabnak például nehezen futottam neki, mert úgy éreztem, én már egyszer átéltem mindezt és túl vagyok rajta. Nem volt könnyű újragyújtani a naivitás lángját, ami akkor támad fel, amikor a biológiai óra először csilingel a füledbe, hogy „tedd a dolgod, férfi vagy!”. Ha a martfűi rémet kell eljátszani, akkor a fantáziámhoz nyúlok, mert nem voltam még elmebeteg, és ez érdekes kihívás, de ha egy harmincéves fiút kéne, aki szerelmes lesz egy lányba, az már abszolút nem érdekel. Eggyel öregebb vagyok ahhoz, hogy élvezzem az ilyen sablonos történeteket.

R: Mi az, amit most élvezel?

NE: Például A bajnokot. A polgármester problémái nem állnak olyan távol a mostani élethelyzetemtől, mint a gyerekvállalás a Lélegezz-ben, másrészt az, hogy dalban mondjuk el a darabot, még maróbbá, még érzelmesebbé teszi az alakítást. Az opera emelkedett pátosza olyan, mint egy fátyol, amely körbevesz és megvéd. Úgy érzem, ott semmi nem tud sok lenni, ezért több mindent meg merek mutatni magamból, több tragédiát tépek fel a lelkemből mások szeme láttára. Minden, amitől színészként félek – például a sírás –, A bajnokban magától jön, mert a zene hozza magával. Úgy érzem, nagy találkozás volt ez Pintér Bélával.

R: Hogyan élted meg A bajnok körüli botrányokat?

NE: Ha belehajtunk százötvennel a darázsfészekbe, ne csodálkozzunk, hogy megcsipkednek. Én függetleníteni tudtam magam a botránytól, mert nem egy ócska politikai pamfletet adtunk elő, hanem egy görög tragédiát. Ennyi erővel Aiszkhüloszt és Szophoklészt is lecsukhatták volna, mert a hatalom és a kisember összeütközéséről írtak. Arról, hogy folyton jönnek a királyok, akik beleszólnak az emberek magánéletébe, de azt nem bírják, ha valaki odapirít nekik. Mi egy sorstragédiáról éneklünk, és ebből a bulvárcikkeknél sokkal értékesebb és fajsúlyosabb előadás született. A művészetet egyedül a minőség tudja megvédeni, és ez a darab megállja a helyét.

R: A hétköznapokban is ki tudod vonni magad a szakma jobb- és baloldali megosztottságából?

NE: Én próbálok középen állni. Azért nem szeretem, ha megrángatnak jobbra vagy balra, mert régóta azt érzem, hogy az igazság középen van. A beszélgetésekben próbálok mindig ellensúly lenni, mert számomra gyanús, ha az emberek nagyon egyetértenek valamiben. Lehet, hogy ez idealizmus, de meg vagyok győződve róla, hogy sokan gondolkoznak hozzám hasonlóan. A bal és a jobb is azon dolgozik, hogy az emberek oldalt válasszanak, mert nem szeretik, ha nem tudnak valakit beskatulyázni, de az emberek többsége nem akar állandó acsarkodásban élni. Én is szidhatnám a Filmalapot, mert az most a menő, de ha egy rendszer működik, azt el kell ismerni, még akkor is, ha Andy Vajnával egyébként nem kedveljük egymást. Az emberek manapság azonnal pártpolitikává teszik a sérelmeiket, és mindenki szemét lesz a szemükben, aki másképp gondolkodik. De lassan talán távozik az a generáció, amelyik nem tud túllépni ezen a megosztottságon, és akkor végre elkezdhetünk beszélgetni a közös dolgainkról.

R: Sok interjúdban elhangzik, hogy megválogatod, mihez adod a neved. Sokáig nem akartál se reklámban, se napi sorozatban szerepelni, most viszont látni egy – amúgy vicces – mustárreklámban, játszottál a Válótársakban, és a hangja vagy egy tévécsatornának, amin szappanoperákat is adnak. Máshol húzod már meg a határt ebben a kérdésben?

A bajnok című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu
A bajnok című előadásban. Fotó: Puskel Zsolt, PORT.hu

NE: Igen. Időközben családom lett, akiket el kell tartanom, másrészt hozzászoktam egy nyugodt, középosztálybeli életszínvonalhoz, amit nehezen ad fel az ember. A reklámot azért vállaltam el, mert a színház borzalmasan fizet, és még az ismert színészeknek is több lábon állva kell összekulizniuk a pénzt, ami bizony nem mindig morálisan kikezdhetetlen munkákból származik. A reklámból akartam szerezni egy olyan pénzmagot, amivel elindíthatok egy vállalkozást, hogy a jövőben nullára redukáljam a művészszakmának való kiszolgáltatottságomat. Hogy ne legyek kitéve annak, hogy öregszem, gondolnak-e rám a színházrendezők, és tehetségesnek tart-e a fiatal filmes generáció. Színésznek lenni hazárdjáték: óriási a tolakodás, és ha valaki nem tud teljesíteni, akkor kiesik a játékból. Nézd meg szegény Rékasi Károlyt. Az egyik pillanatban még ő volt az ünnepelt sorozatsztár, most pedig az életéért küzd. Annyi, de annyi alkoholista színészt láttam, aki félig megbolondulva, kis szerepeket játszva tengette az életét… Én nem akarok így járni, ezért elindultam a tévé és a reklámok felé. És nem szégyellem. Jobban örülnék, ha sorban állnának a felkérések az asztalomon, de se a Terápia, se a Kincsem után nem csörgött a telefonom. Most egyébként is a tévésorozatok fejlődnek a leggyorsabban, és ha jó a forgatókönyv, plusz olyan színészekkel játszhatok, mint Balsai Móni, Stohl András, vagy Scherer Péter, akkor elvállalom. Nem derogál az se, ha az RTL-en adják, mert így legalább megmutatjuk a Barátok közt nézőinek, hogyan játszanak a színészek.

R: A Válótársakba jókor kapcsolódtál be, mert a második évad sokkal jobb lett, mint a licensz alapján írt első, de felbukkantál például a Playback párbajban is.

NE: Színészként mindig is volt bennem egy művészi elitizmus, de ez kezd lekopni rólam. Ma már azt gondolom, hogy ha valami jól van megcsinálva, akkor mehet, még akkor is, ha gátlástalan hülyeségről van szó. Lemondtam arról, hogy életem végéig művészúr legyek, és ha beleszeretek egy ötletbe, akkor csinálom. Ahogy ezt is. Egyszerűen megtetszett a szám, amit átküldtek, annyira súlyos volt. És ahogy ott álltam és táncoltam, azt vettem észre, hogy élvezem. Hazudhatom magamnak, hogy ez ciki, de be kell látnom, hogy ez is én vagyok, és szeretek neontangában ugrálni vicces zenére. Reggeli műsort vezetni nem szívesen mennék el, de csillámpóninak öltözve riszálni olyan szórakoztató volt, mint a haverokkal ökörködni a gimiben. Egyébként sem vagyok biztonsági játékos, de az utóbbi években még nyitottabb lettem.

R: Szerepéhség van még benned?

NE: Nincs. De soha nem is volt. Nem szerettem, ha mellőztek, de nem vágyakoztam azután, hogy bárcsak eljátszhatnám, mondjuk, Macbethet. Elégedett vagyok az életutammal. Nem akarok morgó színész lenni, aki azon kesereg, hogy nem ment a Vígbe főszerepeket játszani. Sokkal jobb és mélyebb színész lettem a Katonában, mint ha máshol fürdőznék a sikerekben. Néha bántam, hogy maradtam, de amikor kimondhatom, hogy olyan színházban játszok, amelyik harminc éve ugyanazt gondolja, függetlenül attól, hogy milyen hatalom jön, és mindegyikről ugyanolyan éles kritikát mond, az büszkeséggel tölt el és erkölcsi biztonságot ad. Jöhet a siker meg a pénz, de ha megkérdezik, miért vagyok színész, azt mondom, azért, mert a Katonában néha úgy esik, hogy én az istent felmutatom. Ez adja a művészi identitásom gerincét, és ahogy az ember idősödik, a nagy sikerek és a híres szerepek egyre inkább eltörpülnek emellett.

Szerző: Soós Tamás